Hogy mit jelent a siker és a népszerűség, hamar megtapasztalta, A Pál utcai fiúk, a Grund zenekar, a Dal, a filmes szerepek ezt hamar meghozták. A vígszínházi évek után a Tháliához szerződött, de folyamatosan keresi a megújulás lehetőségeit. A sikert örökérvényűnek gondolni, az nem járható út – vallja. A Thália Színház Cocteau A rettenetes szülők bemutatója után beszélgettünk Ember Márkkal.

Nagy feladat volt, hogy megtaláljuk az előadás műfaját. A Rettenetes szülők c. dráma egy őrületes kokain-mámor után néhány nap alatt zúdult ki Cocteauból. Rengeteg a szöveg, húzni kellett, és a szöveg világán is dolgoztunk, sokat formáltuk, hogy közérthető, a mai világhoz közelálló legyen. Nagyon szatirikus előadás született, lehet rajta nevetni, miközben találkozik az ember önmagával és a saját esetleges hiányosságaival is. 

Az összetett mű középpontjában az anya-fiú kapcsolat áll, de mindenkinek megvan a maga tragédiája. Vígjátéki helyzet, hogy az apa és a fiú ugyanazt a lányt szereti, de a felszín alatt ott húzódik a dráma. Hogy az anya nem engedi túlzó szeretetével felnőni a fiát, ez a legsúlyosabb tragédia?

Nagyon pontosak a karakterek, s nagyon sok szálon tud ezekhez kapcsolódni a néző. Mindenki megtalálja azt a figurát, akiben magára ismerhet, vagy akit kritikusan szemlélhet. A fiú sorsa azért ilyen tragikus, mert nem éli meg, hogy valójában hogyan él ebben a zsarnoki szeretetben. Ő a legtisztább szereplője a darabnak, amire az eredeti műben Cocteau sokszor utal, de mi próbáltuk elkerülni, hogy ezt szavakkal is kimondjuk. A fiú ebbe az életbe született, belesodródott, de nem érzékeli a tragédiáját. A szerelemmel kezdődhetne meg az igazi felnőtt élete, leválása az anyjáról, de az anya halála visszarántja a fiút a régi világába. A fiú igazi tragédiája, hogy nem lát rá a saját igazi sorsára. Az anya sem veszi észre, hogyan lehetetlenül el az élete ebben a furcsa kapcsolatban. Meg szeretne tisztulni, a darab végén azt mondja Madeleinének, a fiú barátnőjének, hogy szeretné megszeretni, szeretné, hogy boldogok legyenek, de amikor helyrehozhatná a múltbeli tévedéseit, a halált választja.

Nehéz volt Michel figurájával azonosulni?

Többszörösen nehezített pálya volt, először fordult elő, hogy egy olyan figurát kellett megjelenítenem, aki jóval fiatalabb nálam. A hét év korkülönbség ebben az életkorban nagyon számít, én jócskán túl vagyok már a fiatalkori lázadásaimon, a szülőkről való leszakadáson, amiken ő még innen van. Azt kellett megtalálnom, hogy a saját alkatomból hogy jönnek ezek az infantilis, gyermeteg gesztusok. Arra törekedtem, hogy ez a gyermekiség a játszás eszköze legyen. Michel pontosan tudja, akkor tud bármit is elérni az anyjánál, ha megőrzi gyermeki énjét. A barátnőjét is nehezen vallja be, fél a leszakadás következményeitől. Ezt próbáltam megmutatni, hogy a fiú tudatosan él ezzel az eszközzel, ezzel lavírozok az előadásban. Az előadás végig billegteti a humort és a tragédiát, szinte végignevetik a nézők, de a végére beáll a nagy csönd. Ha jól játszunk aznap este, a néző a végén kap egy gyomrost.

Nagyon nehéz lehet, hogy a pandémia miatt a próbák kiszámíthatatlanok, előadások maradnak el. Érzékenyebbé tett ez az időszak?

A covid alatt készítettünk néhány streamelt előadást. Ha valamire, ez az időszak arra volt jó, hogy rájöjjünk, nézők nélkül nincs színház. Bennem még most is itt van a félelem, hogy mi van, ha újra leáll a színház. Ettől másként működik az idegrendszer, minden estének tétje van, egyre inkább tétje van. Nagyon nehéz volt visszarázódnom. Azokat az előadásokat is, amelyeket korábban már sokszor játszottam, komoly feladat volt visszahozni. Nem voltam rá felkészülve, hogy mindent újra kell tanulnom, hogy újra meg kellett találnom a szerepeket.

Voltak olyanok, akiket elbizonytalanított, hogyan tovább. Volt, aki elhagyta a pályát. Megkérdőjeleződött benned a pálya?

Hogy van-e értelme a színháznak, azt gondolom, nagyon fontos. De azzal nehéz volt szembesülni, hogy mennyire feleslegesek vagyunk, amikor nem tudunk játszani. Beütött a pandémia, s fel kellett tennem a kérdést, most mit tudok hozzátenni a világ körforgásához. Rá kellett jönnöm, hogy semmit, s ez szörnyű élmény volt, hogy feleslegesnek érzed magad, hogy színház nélkül is megy a világ.

A zene, ami erős másik lábad, ad másik perspektívát? Örömzene lehet a GRUND-fiú zenekarral játszani. A Dal-ban és a Sztárban Sztár műsorban nagy sikered van. Nem félted, hogy ezek a sikerek elviszik a színészt?

Egyelőre azt érzem, hogy a kettő jól egészíti ki egymást. Inkább erősíti egymást. Abban bízom, hogy akik ott megismertek, megszerettek, a színházba is eljönnek megnézni. Ha nincs az egyik, hiányzik a másik. Hogy mi van a népszerűséggel? Ma van, holnap esetleg már nincs. Ezt örökérvényűnek gondolni, nem járható út. A népszerűség felelősséget is jelent, hasznos dolgokra kell használni. A népszerűség illékony, nem szabad hátradőlni benne.

Másként működött a népszerűség a Vígszínházban, mint a nézőszámot tekintve kisebb Tháliában?

Kötelezővé tenném, hogy a színészek néha kis terekben is játszanak, azt nem lehet megúszni, ott minden hamis, igaztalan mondat lebukik. Megtanulja az ember, hogy akkor is, amikor a zene, a látvány, sok minden is viszi az előadást, akkor is alázattal és igazul kell játszani.

A Thália Színház mellett több helyen, az Erkel Színházban, a Pinceszínházban is vendégszerepelsz. Fontos a műfaji sokszínűség? Útkeresés?

Engem azt tart kondícióban, az inspirál, ha kimozdulhatok olykor. Nagyon anyátlannak érezném magamat állandó társulat nélkül, de sok újat ad az is, hogy olykor más társulatban is dolgozom. A Thália erre nagyon nyitott, látják, hogy a szakmai fejlődésemhez hozzájárul, ha máshol is lehetek. A legfontosabb számomra az anyaszínházam, a Thália, minden kimozdulásom azt szolgálja, hogy egyre jobb lehessek.

Mintha mostanában a fiatal színészek és rendezők egyre meghatározóbbak a pályán, több színházban nagyon látványos fiatalítás történt. Te is így érzékeled?

Inkább azt látom, hogy sokkal több tehetséges fiatal van, mint ahányan teret kapnak.  Aki teret kap, ő nagyon látszik, de számos olyan alkotó van a korosztályomban, akik elképesztően tehetségesek, de még nem találtak rájuk. Nem hiszem, hogy most könnyebb lenne. Sőt, sokszor mondják idősebb kollégáim, hogy nekik mennyivel egyszerűbb volt, mindenkinek biztos helye volt a főiskola után, rengeteg lehetőség volt a tévé-filmekben. Most, ha elvégzed az egyetemet, nincs arra garancia, hogy a pályán maradsz. Én szerencsés helyzetben vagyok.

Számít, hogy kinek az osztályában végeztél? Egyik emlékezetes pillanata volt az SZFE megmozdulásoknak, amikor Máté Gábor osztályfőnöknek szerenádot adtak egykori növendékei. Meghatározó tanárotok lehetett.

Gábor nagyon odafigyelt ránk, ügye volt, hogy mindenki jó helyre mehessen gyakorlatra, mindent megtett ezért. Folyamatosan hívta a rendezőket és igazgatókat, hogy nézzék a vizsgáinkat. Máté Gábortól alapvető hozzáállást kaptunk ahhoz, hogyan érdemes színésznek lenni. Nyitott volt arra is, hogy milyen vágyaink vannak, merre mozdulnánk szívesen. Nagyon örülök, hogy ő volt az osztályfőnököm. És persze kísért a szerencse is, hogy harmadévesként bekerültem a Vígbe. Akkor mutattuk be A Pál utcai fiúkat, ami nagyon erősen beindította a pályánkat. Ezek olyan csillagállások, amelyeknek aztán meg kell felelni. Folyamatosan dolgozni kell és megszolgálni a szerencsét.

Otthagytad a Vígszínházat, de több előadásban viszed tovább a szereped. Bár sokszor nyilatkoztál arról, hogy barátsággal jöttél el, mennyire kellettek a döntésedhez azok az ügyek – Marton László, az Eszenyihez kötődő kirobbant dolgok – hogy váltsál?

Én még azelőtt mondtam Eszenyinek, hogy váltani szeretnék, mielőtt kirobbant volna a történet. Persze, a mélyben már látszottak a bajok, de mi akkor azt hittük, ez a normális, hogy ilyenek megtörténnek. Irányvonalat adott arra, hogyan szeretnénk dolgozni, mi az, ami nem fér bele. Az, hogy én eljöttem, nem kötném ide, mert személyesen engem nem érintett. Egyszercsak azt éreztem, hogy már nem lepődöm meg azokon a helyzeteken, amik érnek. Monoton vágtatás lett az ottani létezésem. Ami miatt maradt bennem fájdalom, inkább az, hogy nem álltam ki, amikor láttam, hogy másoknak rossz. Ezt már soha többé nem engedném meg magamnak, kiállnék. De azt is megtanultam, hogy milyen hangulatban, s milyen színházat szeretnék csinálni.

A színház ott volt a gyerekkorodtól, szüleid amatőrként a szerb színházban játszottak. Innen indul a színház-vonzalom?

Ott emberek szerelemből, elhivatottságból csináltak színházat, közben élték civil életüket. Ez nagyon egészségesen hatott rám, láttam, hogy van a színházon túl is világ, amiben ugyanúgy meg kell felelni.  Földessy Margit színitanodájába jártam, ott találkoztam először a játék adta szabadsággal. Nekem a színház ezekkel kezdődött, anyukám, aki drámapedagógus, csinált egy csapatot, ahol önfeledten játszottunk. Én így akarok színházat csinálni, görcsök, megfelelési kényszerek, alá-fölé rendeltség nélkül. A színház játékos, szabad, kreatív dolog. Kamaszként Bodó Viktor, a Krétakör videóról megnézett előadásai voltak a non plus ultra. Máshogy a színház nem érdekel. Csapatban szeretek dolgozni, ahol a rendezők, a színészek, a kellékesek, a zenészek együtt hozunk létre valamit.

Szerző: Marton Éva