Oscar-díjas filmrendezőnk, Deák Kristóf új egész estés alkotása, Az unoka augusztus elsején felkerült a Netflixre.
Az unoka egy nyomozós thrillerbe oltott felnövés-történet, a fekete komédia elemeivel árnyalva. A napjainkban játszódó bosszútörténet főhőse egy szelíd, illedelmes irodista fiú, Rudi (Blahó Gergő). Miután imádott nagyapja (Jordán Tamás) egy lelketlen csalás áldozata lesz, elhatározza, hogy saját maga szolgáltat igazságot. Ehhez találékonyságra, rafinériára és önbizalomra van szüksége – meg egy csapat szövetségesre.
“Az unokával kapcsolatban nagyon fontos megjegyezni, hogy az öregeket nem állítja pellengérre. Áldozatokként mutatja be őket, merthogy azok is. Érzelmi manipulációval szedik ki belőlük a pénzüket, hogy aztán sokkos állapotban hagyják őket sorsukra a csalók. Nem csak ezt, hanem a hasonló esetek utóéletét is bemutatja Deák Kristóf. Aktualitás tekintetében is bőven megérdemli a közfigyelmet ez a film.
Arról nem beszélve, hogy egy döbbenetesen izgalmas darabról van szó, meg nem mondanánk, hogy kis hazai filmiparunk terméke Az unoka. Fordulatos, nagyszerű játékokkal.
Blahó Gergely a főszerepben csetlik-botlik, hibázik, szétverik a fejét, de minden balféksége ellenére egy szerethető figura. Jordán Tamás nagypapája aranyos, sajnálni való és esendő. Az Aranyéletben látott Döbrösi Laura pedig végre nem szende jókislányként bukkan fel valahol, hanem karakán üzletasszonyként, aki vagány és bevállalós. (…) Az unokát egy percig nem untuk, köszönhetően annak, hogy a téma magyaros, a megvalósítás meg abszolút a nyugati filmipart idézi. Ha jó egy alapötlet, nem kellenek nagy robbantások, lövöldözések” – írta a film kapcsán az Index.
A Színház Online a Magyar Narancs filmkritikusát, Tóth Péter Pált kérte fel, hogy írjon az alkotásról,
ezt az alábbiakban olvashatják:
Mit tesz Isten! – Deák Kristóf: Az unoka
Magányos apóka esti telefonhívást kap egy ismeretlen számról. A vonal végén egy magát rendőr századosnak mondó férfi arról tájékoztatja a bácsit, hogy unokája súlyos balesetet okozott, maga is eszméletlen, de annak az autónak a vezetője, amelybe belerohant, élet és halál között van. Biztosítás híján az anyagi kár is jelentős, és a fiú a börtönkórházban fog magához térni – hacsak egy jelentősebb összeget nem ajánlanak fel a hozzátartozóknak a feljelentést elkerülendő. Átlátszó marhaság, ugye? De nem egy pánikszituációban. Hát persze, hogy mindenét odaadja az öreg, hiszen még átvételi elismervényt is ad a pénzért sebesen megérkező másik „százados”. Egy nő. Akiről felvételt készít a ház biztonsági kamerája, és a homályos kép alapján az elrabolt pénz (plusz egy családi ereklyének számító karóra) nyomába eredhet a történtekbe és a történtek után kórházba került nagyapja szenvedésébe majd halálába beletörődni nem akaró unoka.
A film ötlete az író-rendező saját, keserű tapasztalatán alapul, ezért nem egészen ízléses azt mondani rá, hogy az a filmben a legjobb. Mármint az ötlet.
Az „unokázós csalások” áldozatai mély megrázkódtatást élnek át, s kevés hitványabb bűncselekmény van, mint idős embereket unokájuk balesetének, vétségének, balszerencséjének hamis hírével traumatizálni s pénzt zsarolni ki tőlük „a súlyos helyzet megoldására”.
Mégis: a filmmé szublimált tapasztalat erős alapja egy valóságos problémát megközelítő, erkölcsi dilemmákat is felvető, ugyanakkor a thrillerre beülő néző izgalom-igényét is kielégítő mozinak, s mint ilyen már esztétikailag megközelíthető része a műnek.
A legnagyobb találmány a főhős karaktere. Az unoka, aki egyáltalán nem hős. Hanem a tipikus Beosztott. A konfliktuskerülő-fajta, akire minden pluszmunkát rá lehet sózni (hivatalsegéd egy call centerben) és inkább belesimul a tapétába, mintsem hogy bármilyen véleményt is hangoztatni merészeljen. Na, ő fogja kézre keríteni a hétpróbás gengsztereket, ha már a fásult, a sok kudarctól kiégett rendőrök nem hajlandók energiát feccölni a kilátástalan „nyomozásba” (tegye föl a kezét, aki nem tapasztalta még ezt a hatósági attitűdöt). Ő, az örök vesztes áll ki, nem magáért, hanem szeretett nagypapájáért, aki nyilvánvalóan az egyetlen emberi kapcsolata a barátok és nők által messziről került (már nem is olyan fiatal) fiatalembernek. Egy amerikai filmben ilyenkor előjön a lenézett lúzerből az eladdig szunnyadó Rambo, és kő kövön nem marad igazságosztás közben. Deák Kristóf hőse viszont lassan és csak kénytelenségből alakul át mindenhonnan kiküldött, önbizalomhiányos alkutyából (ha remegő lábbal is, de) kockázatot vállalni, sőt cselekedni is kész aktorrá. Nem ébreszt fel magában új képességeket (mesterlövész, bunyókirály), hanem elkezdi a maga javára fordítani a régieket (precízen elvégzi az aprómunkát, elmegy, ahova kell, megfigyeli, amit kell és kifundálja, amit kell). Ugyanaz a jámbor micimackó áll előttünk a film végén is – legfeljebb pisztolyt fog a csapdába csalt csapdaállítóra. És szövetségesei sem kigyúrt keményfiúk, hanem a hasonló csalásnak áldozatul esett nyugdíjasok terápiás csoportja.
Tehát az ötlet jó, a koncepció a nem szokványosan hősies (bár, ha jobban meggondoljuk, önmaga gátlásait leküzdve minden hősnél hősebb) hőssel eredeti. A szereplőkre rá lehet csodálkozni, kire először (Blahó Gergelynél illedelmesebb bosszúállót keresve sem lehetett volna találni), kire újból (nem csak Jordán Tamás remek a rémült, majd összeomló, majd az életével bölcsen számot vető nagypapa szerepében, de megcsalt vének terápiás csoportjának tagjai illetőleg a csaló nagyanyját alakító Pogány Judit is meghálálja a szerepre való felkérést). Ezzel szemben a csaló maga (Jászberényi Gábor) csak kissé hunyorítva nézvést tűnik félelmetesnek, nem is hisszük el neki, hogy a nála magasabb és jócskán súlyosabb főhőst csak úgy laposra veri.
A magyar thriller mindig is szerette társadalmi kontextusban értelmezni a bűnelkövetés logikáját (András Ferenc: Dögkeselyű 1982, Szomjas György: Gengszterfilm 1999, Rohonyi Gábor: Konyec 2007, Sopsits Árpád: A martfűi rém 2016 stb. – legyen a produktum bármilyen színezetű, évtizedeken átívelő vonulata ez a magyar filmnek). Az unoka kritikai éle kissé tompább, de azért felmutatja a kézenfekvő párhuzamot, amely az unokázós bűnözők és a főhős munkahelye, a csilivili call center úgyszintén a hívott fél lehúzására irányuló tevékenysége között fennáll.
Kár azonban, hogy a történetet nem csak annak belső logikája viszi előre, hanem a játékidő előrehaladtával egyre szaporodó véletlenek. Hogy – mit tesz Isten! – a csoportból az egyik fájdalomcsillapításra marihuánát használó mámika (Hámori Ildikó) pont attól a dílertől veszi a füvet, aki a csalásokhoz használt telefonchipek forrását megadja a főhősnek. Rendőrnek véli ugyanis egy – mit tesz Isten! – éppen felbukkanó járőrautó miatt. Már említettem, hogy az unokázós csalónak is van egy nagymamája, aki – mit tesz Isten! – pont ugyanolyan naiv öregasszony, mint a többi károsult. Akik közt van továbbá egy – mit tesz Isten! – sufnijában egész fegyverarzenált tartó, sőt a többieket lőni is tanítgató sorstárs. A sok mitteszistenre épülő dramaturgia végül egy kevéssé logikus, viszont erőltetetten mondanivalós fináléhoz vezet. Tanulságok nyíltszíni levonása ritkán filmszerű, itt is kínos prédikációba fullad. A bűnöző bezárt nagymamája is hát nem pont akkor szabadul ki (mégis: hogyan?), amikor be kell olvasni már megint pisztollyal rosszalkodó unokájának? A filmet eleve is végigkísérő néptanítói, felvilágosítói zümmögés harsány kórussá erősödik.
TPP