December elején mutatták be Ray Cooney A miniszter félrelép c. komédiáját a Miskolci Nemzeti Színházban Keszég László rendezésében. Vele és a Jane Worthingtont játszó Czakó Juliannával és a Richard Willey-t alakító Simon Zoltánnal beszélgetett Csatádi Gábor meglepetésekről, azok inspiráló voltáról, egy klasszikus vígjáték nem klasszikus megvalósításáról, a hagymahéj módjára építkező poénokról és arról, hogy egy vígjáték mindig rólunk szól… Tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló interjúja.

A meglepetés szóról mi jut elsőre az eszetekbe?

Julianna: Sajnos nem tudom kezelni a meglepetéseket. A meglepetés – ha jó, ha rossz – számomra mindig valamilyen értelemben sokk egy kicsit. Bár a kellemes meglepetések nincsenek ellenemre…

Zoltán: Mostanában a meglepetéseknek örülök a legjobban! A húszas, harmincas éveim színész voltához képest annyit változtam, azt hiszem, hogy a meglepő helyzetek azok, amikre a legjobban vágyom. Ezek a “hibák”, kizökkentő események, meglepetések tudják a legtöbbet adni nekem manapság.

László: Bizonyos feszültséget jelent alapból – mint amikor valamiféle elektromosság kerül az éterbe… Igyekszem kezelni, jól kezelni ezeket a meglepetéseket.

A miniszter félrelép-ben mennyire jut főszerep annak, hogy a meglepetéseket tudni kell kezelni?

Zoltán: A meglepetéseknek és ezen meglepetések kezelésének a dinamikája működteti a darabot. A meglepetésre adott “válasz ” nem hogy megoldást jelentene itt, hanem inkább újabb meglepetésre ad okot. Minden “megoldás” egy újabb meglepetést szül, és ez elmegy egészen az őrületig. Mindig minden ismét felkavarodik, mert az egész mögött eleve sumákság, gazemberség van. Valami “elhazudás”, és ez szül olyan helyzeteket, melyek viszik az egészet a káosz felé. Ez a miniszter kicsit olyan, mint amilyenné a Revizorban Hlesztakov szeretne válni. Ebben a miniszterben, Richard Willey-ben van valami figyelemre méltó, hisz a másodperc tört része alatt képes olyan döntéseket hozni, melyek tovább lendítik a történetet. Az elbukást, a lebukást elkerülve ezzel a “módszerrel” a végletekig tudja az eseményeket csavarni. Kihívás színészként, hogy ezt a fajta végletekig elvitt trükközést hányféle játékmóddal lehet megjeleníteni. A nézőknek is érdekes lehet, hogy ez az ember hogyan reagál mini és egészen nagy krízisekre pillanatokon belül.

Julianna: Ebben a meglepetés cunamiban Jane, a titkárnő is benne van nyakig, és ő is arra vágyik, hogy ezt az egész szituációt, úgy, ahogy van, maga is megússza. Neki igazából annyi lenne a dolga, hogy összeszedje a holmiját, és lelépjen, ám ezt a szerző, Ray Cooney nem engedi.

Milyen érzés az színészileg, amikor az ember “benne van nyakig”?

Julianna: Szinte fantasztikum számba menő felismerésem ennek az anyagnak a kapcsán, hogy ami még az előző pillanatban teljesen abszurdnak tűnik, és csak hüledezni vagy képes rajta, az a következő pillanatban már rutinná válik itt.

Hogyan lehet egy ilyen klasszikus, helyzetkomikumok lavinájára épülő vígjátékot egyszersmind “izgalmassá” is tenni?

László: Talán leginkább úgy, hogy részfeladatokat kell a színésznek és a nézőnek megoldani. Azért, hogy sose egyből az egészet akard megfejteni, hanem sok kis egymásutánban, ok-okozati logika alapján következtesd ki a megfejtést. Ami különösen izgat egy ilyen vígjátéknál, hogy a feszültségszint sose essen vissza, de mégse legyen túl gyors, ám mégis mindig előrefelé mutató iránnyal tudjon építkezni. Hiszen a meglepetés okoz egy szituációt, amin nevetünk – mivel mindannyiunkat érnek meglepetések -, és ezt követően erre a helyzetkomikumra az épp adott szereplőnek még valahogyan reagálnia is kell – ez az a láncolat, amelynek ritmusa fontos, sosem veszíthet a tempójából, sőt: lényeges, hogy fejlődést is mutasson. Máshogyan fogalmazva: egy vígjátékban mindig van egy “ős bűn”, ami újabb és újabb “bűnöket” szül, spirálban gyűrűztetve. Olyan ez, mint a hagymahántás: újabb és újabb rétegek fejtődnek le a hagymánkról. Ez egy türelemjáték nyilván: fontos, hogy a hetedik percben azzal foglalkozz színészként, nézőként, ami a hetedik percben történik, és ne azzal, ami majd a tizennyolcadik percben fog csak megesni. És mivel itt minden jelenet megtermékenyíti, megtermékenyítheti a következőt, ezért ez olyan, mint egy puzzle: semmi esetre sem szabad figyelmetlennek lenni. Tapasztalatom szerint bárminél sokkal nehezebb egy jó bohózatot elkészíteni, pont ezért. Egyszerre kell nagyon primitívnek és nagyon is ihletettnek lennie. Ennek a műfajnak inkább a sporthoz, mint a művészethez közelítenek a szabályai: rengetegszer kell gyakorolni, nagyon sokszor meg kell ismételni, hogy a megfelelő ritmus szülessen meg, mert bizonyos helyzetek csak bizonyos ritmusban működhetnek.

Mennyire embert, színészt próbáló ezt a ritmust megteremteni, fenntartani?

Julianna: Nagyon sokszor meg kellett ismételned jeleneteket, és nagyon is észnél kell lenned. Tulajdonképpen a másik szövegét, szerepét is kell tudnod. Mert tudnod kell, hogy milyen mondatokat kell meghallania a nézőnek, hogy felfogja, mi is történik, és üljön nála a jelenet. Mindeközben figyelned kell, hogy mindvégig színes egy dolog legyen ez az egész: mindenféle színészi eszközt, meggondolást mozgósítanod kell ezért. A szituáció maga itt mindent felülír, és a szerep, úgymond, gondolatmenete másodlagossá válik.

Zoltán: Magam is úgy vélem, mint a többiek: a próbafolyamatban van a kulcs. Közösen kell megtalálnunk azt a fordulatszámot, amin tud működni az előadás, hozzátéve a saját ötleteinket. A nézőknek való megmutatás után még a továbbiakban is sokat változik az előadás ritmusa, egyre cizelláltabban érezzük a közönséggel együtt, hogyan is vezessük a néző figyelmét. Hiszen nekik meg kell érteniük azokat a geggeket, poénokat. Vannak nyilván rövid poénok, helyzet- és jellemkomikumból eredő tréfák, amelyeket egyből ért a néző, és vannak olyanok, amelyek csak a második rész közepe felé érnek be, ám akkora néző azokra már robbanni fog. Nekünk pedig tudnunk kell felépíteni ezeket a rövid és hosszú poénokat.

A “nekik meg kell érteniük”-ről jut eszembe: mi miatt lehet fontos jól érteni A miniszter félrelép-et?

László: Arra törekszem, hogy minél realistább legyen – tudva, hogy ez egy nagyon is stilizált műfaj. Mégis azt az abszurditást, amivel egy ilyen darab szembesíteni szeretne, akkor lehet igazán felszínre hozni, csillogtatni, ha a belső, darabon belüli, szereplők közötti viszonyokat, majdnem úgy, mint egy realista darabban: kielemezzük. Megpróbáljuk megfejteni. Mert ha ez nem történik meg, akkor könnyen beleeshetünk a baromkodásba, az egyéni tehetség csillogtatásába. Ez nem lehet stand-upok összessége. Mert csak így tudja elérni egy komédia, hogy saját magunkon, saját magunk bűnein vagy épp erényein nevessünk. A néző magát nézze a színházban! Hisz a játszótérben, a szeme előtt nem tőle független, teljesen más kozmoszból érkező emberek mozognak.

Julianna: Azt hiszem a Revizorban hangzik el ez: “Mit röhögtök? Magatokon röhögtök!” Ha valaki ebbe az állapotba, helyzetbe bele tud kerülni, akkor, azt hiszem, nyertünk. Akkor már érdemes volt!

Zoltán: Amúgy sem idegen az a mi színházunktól, hogy egy darab nem csupán a címe miatt van műsorra tűzve, hanem arról, annak kapcsán gondolunk is valamire… Anélkül, hogy a direkt aktualizálás kerekébe törnénk bele bármelyik művet is. Azt hiszem, hogy sokkal inkább valami jóféle patikamérlegen méretik ez meg nálunk, Miskolcon: a helyzetek és a szereplők igazságából indulunk ki. És azt gondolom, hogy ez az előadás – annak ellenére, hogy “ez csak egy vígjáték” – ebbe a sorba épp úgy beállt, mindamellett, hogy nevettet és szórakoztat.

Szerkesztette: Csatádi Gábor