gate_Bannergate_Banner
Vecsei H. MiklósBarta ÁgnesMészáros MartinRainer-Micsinyei Nóra
  • facebook
  • instagram
  • 2024. június 25., kedd
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „A nézőnek is dolga van” – Interjú Bozó Andreával

    2021. december 9., csütörtök 23:42

    Újabb salgótarjáni vendéjgáték érkezik a Szkénébe december 10-én, a Pirandello drámai főművének tartott IV. Henriket Susán Ferenc állította színpadra. Az előadás próbafolyamatáról, az őrültség és a normalitás vékony határvonaláról, illetve a folytonos társadalmi szerepjátszásról a Matilde grófnőt alakító Bozó Andreával beszélgettünk.

    Fotó: Komka Péter

    Már többször is dolgoztál a salgótarjáni Zenthe Ferenc Színház társulatával. Hogy érzed magad ebben a közösségben?  

    A színház megalakulása után engem már nagyon hamar hívtak oda játszani, először Molnár Ferenc A testőr című darabjában alakítottam a Színésznőt. Nagy kíváncsisággal mentem, hiszen ez egy jó szerep, és egy újonnan alakuló társulat életében is izgalmas részt venni. Aztán ennek a jó élménynek köszönhetően újra és újra visszahívtak, tulajdonképpen minden évadban vállaltam ott újabb szerepeket. Olyan feladatokat kaptam itt, amikért érdemes volt ennyit utazni. Aztán később a Szkéné meghívta Tarnóczi Jakab előadásait, Az eltört korsót, és az Amit akartok-at, ez szintén nagyon klassz lehetőségeket nyitott meg a társulat számára. Nagyon boldog vagyok, hogy ezeket a produkciókat Pesten is tudjuk játszani. 

    Hogy látod, miként befolyásolja a színház darabválasztást az, ha szkénés koprodukció készül?

    Alapvetően rengeteget számít, hogy nem csupán a salgótarjáni közönségnek játszunk. Magában a Zenthe Ferenc Színházban a többszázfős nézőtér miatt csak ötször-hatszor megy egy előadás, bár most, hogy az új Kamaraszínház megnyílt, talán ott nagyobb szériát fog futni egy darab. Úgyhogy annak mindig szempontnak kell lennie, hogy jól utaztatható előadásokat hozzunk létre, és ez azt is jelenti, hogy elengedhetetlen a könnyedebb, szórakoztató darabok létrehozása is. A Szkénével való együttműködés azért is fantasztikus, mert ezáltal lehetőségünk van kísérleti, formabontó előadásokat Budapesten is játszani. 

    Fotó: Komka Péter

    Pirandello műve éppen a formabontóságáról volt híres a maga korában. Mit gondolsz, ma is progresszívnek hat ez a dráma?

    Ez egy rendkívül bonyolult darab. Nem azt a ’hátradőlök és szórakozom’ típusú színházi élményt adja, sőt: bombázza a nézőt az információkkal és az utalásokkal. Nagyon résen kell lenni, hogy ezekben a hosszú körmondatokban átlássuk, milyen megszólalás milyen múltbéli eseményhez kapcsolódik.  Ez tehát abszolút egy olyan előadás, ahol a nézőnek is dolga van. Nem tudom, hogy ez mennyire számít progresszívnek, de hogy színészileg kihívást jelent, az biztos. 

    Itt jellemfejlődés helyett inkább a filozófián van a hangsúly. A te karaktered hogyan illeszkedik ebbe a filozofikus keretbe? 

    Én egy olyan körülrajongott nőt játszom, akinek fiatalkorában rengetegen udvaroltak, de ő nem igazán vette komolyan a férfiakat. Sőt még komikusnak is találta ezeket a rajongó tekinteteket, és nem engedett magához senkit sem közel. Henrik volt az egyetlen, aki valóban megmozdított benne valamit, de ő akkor nem mert belemenni ebbe a szerelembe, és rajta is csak nevetett, őt is csak gúnyolta. Aztán történik egy lovas baleset, amiben Henrik megüti a fejét és elmegyógyintézetbe kerül. Húsz év után jönnek rá, hogy talán mégis van remény a gyógyulásra. Amikor olvastam a darabbal kapcsolatos elemzéseket, azt vettem észre, hogy Matilde-ot mindenki abszolút negatív karakterként értelmezi, aki csak kíváncsiságból, hiúságból megy el Henrikhez, nem pedig a valódi érzelmei vezérlik. Én ezzel vitatkozom, szerintem ebben sokkal több van. Matilde már fiatalon is kötődött ehhez a férfihoz, csak nem mert belemenni a szerelembe, és ennek az elvesztett lehetőségnek a szomorúsága, és a lelkiismeretfurdalás hajtja őt. Valóban szeretné meggyógyítani a férfit, feléleszteni ezt a szerelmet húsz év után. Nagy kérdés persze, hogy ez lehetséges-e, de az én játékomban ezt a nőt valódi, tiszta szándék vezérli. De vajon megmaradhat-e két ember között az érzelem ennyi idő után, lehet-e ugyanott folytatni egy kapcsolatot?

    Fotó: Komka Péter

    Szerinted mit jelent az, hogy őrült?

    Ezt a jelzőt elsősorban a társadalom aggatja rá azokra az emberekre, akik nem felelnek meg az elvárásoknak. Aki tehát egy kicsit is kilóg a sorból, az nagyon könnyen megkapja az őrült bélyegét. De vajon azok az őrültek, akik megtartják az önállóságukat és kiállnak a szuverenitásuk, egyéni gondolatiak mellett, vagy éppenséggel azok, akik megkérdőjelezés nélkül beilleszkednek, belesimulnak ezekbe az elvárásokba?

    A valóság és a téboly határvonalán játszódik az előadás. Milyen kihívást jelent ez neked színészileg? 

    Az én karakterem minden pillanatban azt kutatja, hogy valóban őrült-e ez a férfi vagy sem. Nem véletlen, hogy Matilde az első, aki felismeri annak a lehetőségét, hogy Henrik talán csak szerepet játszik, hiszen pontosan érti az utalásait, ezért érzi, hogy ezek egy józan elme mondatai. Színészileg az a nehéz ebben, hogy gyakorlatilag némán kell eljátszanom minden drámai pillanatot, minden változást, ami végbemegy ebben a nőben. Utólag reflektál arra, ami történt, de a nagy drámai jelenetekben szinte folyamatosan Henrik beszél. Arra, hogy Matildéban mi zajlik, nincsenek mondatok írva, csak a kisugárzással, a tekintettel lehet játszani. Ez azért is nagyon bonyolult, mert folyamatos a libikókázás: hol elveszíti a reményt, hol felkapja a fejét, hogy igen, értem, amit ez az ember mond nekem, nem lehet őrült. Ráadásul egyre bántóbb vele Henrik, úgyhogy az is kérdés, hogy vajon meddig lehet elviselni ezt a sok szemrehányást és kegyetlenséget. Henrik ugyanis őt tartja bűnösnek az életéért: ha Matilde akkor vállalja érzelmeit, akkor talán nem került volna elmegyógyintézetbe. Matilde valójában készült is erre a vallomásra, éppen ezen a jelmezes felvonuláson, mert csak álarc mögé bújva tudta volna felvállalni érzéseit. Ez egyébként ismerős helyzet lehet bármelyikünk számára, hiszen az életben önkéntelenül is folyamatosan szerepjátékokat játszunk, attól függően, hogy kivel beszélünk és milyen helyzetben vagyunk. Ez nem hazugság igazából, hanem a társadalmi létezés velejárója: igyekszünk leplezni saját sérülékenységünket. 

    Szerinted mennyiben a közeg felelőssége az egyén viselkedése? Mennyire legitim ráterhelni mindent a közegre – ahogyan azt Henrik teszi?

    Teljes egészében nem lehet, de ez az én filozófiám. Éppen ezért én sem adok mindenben igazat sem Pirandellónak, sem Henriknek. 

    Fotó: Komka Péter

    Szerinted mennyire fog másképpen működni a Szkéné terében az előadás?

    Biztosan más lesz. Ezt tapasztalatból is mondom, Az eltört korsónál, illetve az Amit akartoknál is változtak, mélyültek a hangsúlyok. Ez természetes is, hiszen Salgótarjánban egy hatalmas tér áll rendelkezésünkre, ami sokkal kevésbé ad lehetőséget az intimitásra, ezért is tudunk majd egészen új dolgokat megérezni, felfedezni a Szkénében. Szeretem ezeket a kisebb tereket, a Bányavakságban és a Bányavízben is jó megtapasztalni, hogy a félig elmotyogott mondatoknak is elemi ereje tud lenni. Itt egy lélegzetvételnek is súlya van. 

    Az említett Bánya-trilógiában is Kaszás Gergő volt a partnered, és a Szkénén kívül is sokat dolgoztatok már együtt.  Tudtok még egymásnak újat mutatni? 

    Jól ismerjük egymás munkamódszerét, gesztusait, gondolkodását, de szerencsére úgy érzem, hogy magamnak is mindig tudok meglepetést okozni, úgyhogy bízom benne, hogy neki is. A színházban pont az a csodálatos, hogy mindennap újra kell kezdeni, nincs olyan próba vagy előadás, ami során ugyanazokból az impulzusokból építkezünk.

    Ebben az előadásban mivel lepted meg magad?

    Ezek nem feltétlenül nagy meglepetések, de én például régen játszottam már ilyen típusú, nagyrészt “néma” szerepet. Több olyan jelenet is van, ahol nekem szinte csak nonverbális eszközeim vannak arra, hogy megrajzoljam a karakter belső világát. Nagy volt bennem a kíváncsiság, hogy vajon mit tudok majd ezekből a mély lelki folyamatokból közvetíteni a nézők felé. Lesz-e bennem annyi színészi erő, hogy szavak nélkül is pontosan nyomon követhető legyen a belső hullámvasút. Ráadásul, amikor viszont beszélek, akkor iszonyú koncentrációt igényel a szövegmondás: jönnek a filozofikus körmondatok, és ez nem az a típusú szöveg, amiben improvizálni kezd az ember. Itt ugyanis nem az van, hogyha rosszul futsz neki, akkor majd kijössz valahogy belőle, a mondatok bonyolult logikával vannak felépítve, amiben egyetlen hibás szó is felborítja a gondolatot. Sok szempontból izgalmas feladat tehát ez az előadás, úgyhogy nagyon várom, hogy milyen lesz a fogadtatás a Szkénében. 

    Szerző: Dézsi Fruzsina

    Jegyet itt tudnak váltani a december 10-i 19 órakor kezdő vendégjátékra, amelynek a Szkéné ad teret.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram