Maggi, az idősotthon alfanősténye új szobatársat kap: Lillemor régivágású úrihölgy, mindenben Maggi ellentéte. Kitör a háború. Határviszály. Öldöklő kézitusa. Félsikerrel kecsegtető sütőcsempészet. Életveszélyes krumplifőzés. És a fegyverletétel előtt feltűnik még Georg, Lillemor örök szerelme, aki most Magginak udvarol…
A Maggi és Lillemor minden bizonnyal az egyik legmeghatóbb és legmulatságosabb komédia, amit két nyolcvanéves norvég néniről valaha írtak. A Kultkikötőben ráadásul egy kis csavarral tekinthetik meg a nézők: Balatonföldváron augusztus 4-én, Alsóörsön pedig augusztus 5-én láthatja a közönség, a hölgyek szerepében Bezerédi Zoltánnal és Mertz Tiborral, az Összpróba és Kultkikötő Produkció gondozásában. Az előadás apropóján Bezerédi Zoltánnal beszélgettünk.
Játszott már a Kultkikötőben?
Egyszer már majdnem, az Esterházy-estemmel, de az egyeztetés bonyodalmai miatt az végül nem sikerült. Most duplán is bepótlom, igaz, másik előadással.
A Maggi és Lillemor című norvég darab eredetileg két idősebb női karakterre íródott, Földváron és Alsóörsön azonban önt és Mertz Tibort láthatja majd a közönség a színpadon. Hogyan született ez az előadás?
Épp kimentem a piacra, még a pandémia legelején, és egyszer csak csörgött a telefonom. Réthly Attila rendező hívott, azt kérdezte, hogy minden veszély ellenére kisegíteném-e őket. Eredetileg ugyanis nem én játszottam volna ezt a szerepet, ez a Tibi és a Diószegi Gábor előadása lett volna, csak Gábornak közbejött valami, a Pinceszínháznak viszont muszáj volt megtartani a bemutatót. Így hát leakasztottak engem. Erős hendikeppel indultam, mert a Tibi nagyjából tudta a szöveget, próbálta már a Dióval. Eleinte csak rohantam utána, aztán felzárkóztam, és lett belőle egy elég szellemes bemutató. Sajnáltuk, hogy a Pinceszínházban nem maradhatott sokáig műsoron, jó dolog, hogy most máshol újra előkerült.
Amikor letette a telefont, volt szüksége gondolkodási időre? Főleg a női szerep miatt kérdezem.
Ez egy bizalmi kérdés. Régóta dolgozom már az Attilával, ezért úgy voltam vele, ha ő azt gondolta, ez legyen a megoldás, állok elébe. Összesen két szerep van ebben a darabban, mindkettő elég jó, ráadásul a Tibivel is többször játszottam már együtt. Mindhárman nagyon meg akartuk csinálni. Jó dolog úgy próbálni, hogy azt érezzük, az összes esetleges problémafelvetés abból fakad, hogy valami izgalmasat akarunk csinálni, mi így közösen.
Játszottam amúgy már korábban is nőt, igaz, csak pillanatokra, közel sem ilyen mennyiségben. Nagyon szeretem a nőket, szeretem az összes bájos és nem bájos tulajdonságukat. A nő egy másik fajta csodalény. Jó feladat egy ilyen idős nőnek az összes szépségét és rigolyáját összegyűjteni, összesűríteni egyetlen szerepbe.
Mi a legnagyobb kihívás ebben az előadásban?
Először azt hittem, hogy a női karakter lesz, de nem. Talán attól, hogy nem játszunk a szó szoros értelmében vett nőket, nem változtatjuk el a hangunkat, hanem a női létnek valamiféle esszenciáját próbáljuk megmutatni. Mivel ezt elég hamar eldöntöttük, nem ez lett a lecke. A nehézség inkább abból van, hogy iszonyú koncentrált ez a másfél óra, repkednek oda-vissza a mondatok. Bárhol bomlik meg a szál, bajban vagyunk, nagyon kell figyelni, jól kell egymásból építkezni.
Ez egy klasszikus kétszemélyes előadás. Mostanában sok ilyen van, a kis színházak sokszor így tudnak megélni, hogy két-három jó színészre kihoznak egy darabot, akik aztán igyekeznek jót futni.
Ismerve a történetet, a feszes ritmus ellenére is örömjátéknak tűnik.
Mert az is. Baj is lenne, másfél órát ott szenvedni. Az borzalmas lenne a nézőknek is és nekünk is.
Több, mint negyven éve van a pályán. Major-osztályba járt, ugye?
Simon Zsuzsa-osztály volt, de Major volt a mesterségtanárunk. Horvai István különben már felvett korábban is, de néhány héttel a kezdés előtt arról értesítettek engem és még két leendő osztálytársamat, hogy a hadsereg nem hajlandó lemondani rólunk, nagyon hiányzunk a létszámból, így még várnom kellett egy kicsit.
Csodálatos tanáraink voltak a főiskolán: Székely Gábor, Babarczy László, Gáti József, Nádasdy Kálmán. Az első órán, amikor találkoztam vele, Nádasdy egy Ady-verset elemzett. Miközben hallgattam, azt mondtam magamnak: öreg, te semmit nem tudsz, fel kell kötni a gatyát. Hirtelen felfogtam, micsoda mérhetetlen tudás ez ahhoz képest, amit – kicsit talán nagyképűen – magamról képzeltem. Hiába tanították nekem kitűnő tanárok az elektrotechnikumban az irodalmat, azért az korántsem volt olyan szintű, mint egy gimnáziumban. A főiskola első két éve nem szólt másról, mint hogy pótoljam a műveltségemet, legalább arra a szintre, mint a többieké.
Milyen volt Major Tamás?
Nagyszerű színész és színházi ember volt. Akkor már nem volt hatalom a kezében, így mi már azzal nem szembesültünk, ami őt politikailag kérdésessé tette. Hogy színházi emberként csodálatos volt, az biztos; elképesztő módon ismerte a szakmát, nem tudtunk kijönni a bűvköréből. Ugráltunk körülötte, mint tizenhárom kis Major. Megtanított bennünket játszani, arra, hogy szeressünk a színpadon lenni. Jó szemű pedagógus volt, és vitriolosan instruált, de közben soha nem volt bántó. Nagyon jó érzékkel hívta fel a figyelmet arra, mi a gyenge, mi a jó. Egyfajta színházi gondolkodásmódot próbált megtanítani nekünk.
Minekünk a gondolkodást kell megtanítani, színészként abból próbálunk élni. Igaz, ez sem garancia mindenre, a darabok stílusa néha olyan, hogy kibújik ebből a rendszerből. Az, amiben én felnőttem, a kisrealizmusból kinyitott színdarab most nagyon porosnak tűnik például, mert egyre inkább a képekben való gondolkodás világát éljük.
Milyen egy ilyen szemléletváltást megélni?
Mindig voltak öregek, mindig voltak fiatalok. Most éppen ez a törésvonal, amikor mi voltunk pályakezdők, máshol volt. A fiataloknak az a dolguk, hogy törésvonalakat képezzenek, mi öregek pedig ezt vagy jól viseljük, vagy nem.
A színház akkor tud korszerű lenni, ha minél több nézőt mozgat meg. De ennek nincsenek fix paraméterei, nem tudjuk egzaktan leírni, hogy mi hat a közönségre igazán. Újra és újra keresgélnünk kell, aztán lesz, aki jobban kitalálja, és olyan is, aki kevésbé.
A főiskola után azonnal Kaposvárra került. Megtiszteltetésként élte meg?
Egyfelől igen, másrészt kicsit lutri volt. Pont abban a ritmusban mentünk le, amikor a kaposvári színház lefejeződött, Zsámbéki Gábor és Székely Gábor feljöttek Budapestre, és felhozták a társulat legjobb erőit. Egy vákuumba érkeztünk. Volt benne kockázat, akár el is tűnhettünk volna. Sok szerencse és tehetség kellett hozzá, hogy ez így sült végül el, ahogy.
Mennyiben segített a tehetség?
Sok jó színész és rendező került egy helyre. Nagyon nem volt mit csinálni akkoriban abban a városban, a kádári érában este tízkor minden szórakozóhely bezárt. Egy fiatal társulatnak nem volt más helye, mint a színházi klub, elkezdtünk színházat elemezni, próbálni, a büfében rögtönöztünk jeleneteket. Egyre jobban szerettük, hogy erre van lehetőségünk és affinitásunk. Ma már elképzelhetetlen, hogy éjfélkor még egyszer nekifussunk egy főpróbának, a kaposvári műhelyben viszont ez lehetséges volt, és nem volt senkinek ellenére. Ott tényleg minden a színházcsinálásról szólt. Készültek persze rossz előadások is, ez óhatatlanul benne van a pakliban, de a törekvésünk az volt, hogy minél jobb színházat csináljunk. Talán nem véletlen, hogy máig elég nagy az összetartás közöttünk, akik annak idején Kaposváron színészek voltunk; elmegyünk egymást megnézni, szorítunk a másikért.
Említette, hogy kellett a szerencse is…
Valamiért nagyon hamar ránk cuppant a média, annak, amit mi ott csináltunk, mindjárt országos híre lett. Ez óriási szerencse volt. Nagyon nagy reklám volt, enélkül csak a kaposvári közeg nézett volna bennünket, és lehet, hogy ők is csak ímmel-ámmal, mert előfordult, hogy a Marat/Sade helyett inkább buszokkal mentek Pestre a Macskákra. Az, hogy a kaposvári nézők láttak bennünket a tévében, valamennyire növelte az érdeklődésüket – a színpadon látott színésszel még voltak problémáik, a tévében látott színész viszont már az övék volt.
Nagy hagyománya volt a Csiky Gergely Színházban akkoriban a szabadtéri előadásoknak, minden nyáron Bogláron játszott a társulat.
Olyannyira, hogy nekem ott indult a kaposvári életem. Előbb játszottam a Vörös kápolna melletti szabadtéri színpadon, mint a színházban. Babarczy László kitalálta, hogy már az évad előtt mutatkozzunk be Bogláron a közönségnek. Máté Gáborral és Básti Julival játszottuk a Paraszt Hamletet. Aztán ahogy hazaértem a Balatonról, éppen csak beáztattam a szennyesemet, jött a telefon, hogy induljak azonnal vissza, mert a következő nyári előadás egyik szereplője eltörte a lábát, be kell a helyére ugrani. Így az egész nyarat Bogláron töltöttem.
A mai napig összeszorul a szívem, amikor elmegyek a Vörös kápolna előtt, és eszembe jut, micsoda élmény is volt ott játszani. Remek előadásokat csináltunk ott, szerették az emberek. A szabadtéri színház jó dolog, kivéve, ha csak a szórakoztató feladatát akarja ellátni. Abból egy véget nem érő spirál lesz, mert a működtetés egyre inkább elkezdi azt gondolni, majd ő tudja, mi kell a közönségnek. De egyáltalán nem biztos, hogy tényleg azt szereti. Egy szabadtéri színháznak nyitott munkakapcsolatban lenni a nézővel, és oda kell figyelnie arra, hogy változatos műfajokban kínáljon számára előadásokat, hol szórakoztatót, hol elgondolkodtatóbbat.
Ennyi pályán töltött év után mi izgalmas még a színházban?
Az, hogy mindig minden elölről kezdődik. Ősszel például Ádámot fogom játszani a Katonában, Székely Kriszta rendezi meg Az ember tragédiáját. Ádámot hárman alakítjuk, Elek Feri, Lengyel Benjámin, meg én. Hogy ne lenne izgalmas ez a pálya, ha újra és újra jó feladatok találnak meg?
Szöveg: Németh Mónika
Fotók: Véner Orsolya
Az előadás hossza: kb. 100 perc
Játszóhely: KULTKIKÖTŐ – Balatonföldvár (Petőfi u. 9.)
Esőhelyszín: Bajor Gizi Közösségi Ház (Kőröshegyi út 1.)
Időpont: 2023. aug. 4. (P) 20:30