A rossz közérzet kultúrája címmel jelentkezett publicisztikával Krusovszky Dénes a Magyar Narancsban, amelyben arról ír, mióta változott meg radikálisan „a kulturális táj”, miként formálódott a NER (Nemzeti Együttműködés Rendszere) keretein belül. A cikk azt is bemutatja, hogy a kulturális döntések gyakran nem szakmai viták alapján születnek, hanem politikai szempontokat szolgálnak.

„Orbán Viktor 2009. szeptember 9-én, Kötcsén nagy beszédben vázolta fel készülődő kormányának kulturális programját. A szöveg, amelynek írott változata a jobboldal akkori fontos, mára elfelejtett fórumában, az Élet és Irodalom ellenlapjának szánt Nagyításban Megőrizni a létezés magyar minőségét címmel jelent meg, már akkor egyfajta Heuréka-pillanat volt a magát ,,konzervatívnak” valló szellemi közeg számára. S valóban: a szónok mindent előrevetített mindabból, ami felé az államilag fenntartott magyar kulturális élet elindult a Nemzeti Együttműködés Rendszerében. (Orbán nyolc évvel később, a korszakváltónak szánt 2018-as tusványosi beszédében újdonságként még egyszer előadta ezt.)
Az akkor még csak leendő miniszterelnök arról értekezett, hogy miután ,,semmifajta, évtizedek vagy évszázadok alatt elfogadott értékelési rendje nincs, s így a múltból már ilyet nem kaphat, a társadalom egyetlen kritérium alapján ítélkezik a magyar szellemi élet képviselőiről: politikai teljesítményei alapján. Vagy-is Magyarország polgárai összességében ma annak megfelelően alkotnak véleményt az elit teljesítményéről, hogy az ország kormányzásában, a politikai elit megszervezésében sikeres volt-e vagy sem”. Majd mindehhez hozzáteszi: ,,A fentiekből következőleg véleményem szerint nem egyszerűen arról van szó, hogy egyfajta kormányzati leszereplés következett be a baloldalon, hanem a kormányzati leszereplés egyúttal diszkreditálta a szociálliberális értékrendű kultúrateremtő közösséget is.” Ugyan megengedi, hogy a ,,leszerepelt” baloldali írók nem elsősorban íróként, hanem elitként mondtak csődöt, a lényegét tekintve – az ő nézőpontjából – ez nagyjából ugyanaz. Éppen ezért a saját kulturális elitje számára azt a célt tűzi ki, hogy a baloldal hibáit elkerülve ,,a nyugodt lelkiállapothoz, a teremtő alkotáshoz, valamint a szép, nemes és választékos élethez szükséges feltételeket megteremtse és biztosítsa”. (A beszédről lásd akkori vezércikkünket: ,,Szép, nemes és választékos”, Magyar Narancs, 2010. március 18.) Ez lenne tehát a NER a priori kulturális eszmeállítása – az pedig, hogy nyolc évvel később ugyanezt újra programként lehetett meghirdetni, alighanem mindennél jobban bizonyítja, hogy a nagy terv megvalósítása döcögősen haladt” – írja Krusovszky.

(…)

„Az egyre nagyobb vízfejekbe szerveződő, egyre átláthatatlanabbul működő kulturális intézményrendszer annyiban bizonyosan megfelel a tizenöt évvel ezelőtt vizionált ,,szép, nemes és választékos” kultúra képzetének, hogy alkalmassá vált az Orbán-rezsim politikai és ideológiai igényeinek és megrendeléseinek kiszolgálására, s az ebbe az alárendeltségbe nem illeszkedő alkotók, gondolatok, művészi koncepciók, szándékok, tehetségek elsorvasztására. A készülőfélben lévő új kulturális törvényből kiszivárgó részletek is a további kontrollszerzés, a megszorítás, a centrumból való irányítás még erősebb igényéről adnak számot. Azt persze nem tudni, hogy az egészből lesz-e valami, hiszen az ötletet zászlajára tűző Csák miniszter hirtelen eltűnt a süllyesztőben, utódja, Hankó Balázs (róla itt írtunk: Zsákban futás a pálya mellett, Magyar Narancs, 2024. július 17.) pedig egyelőre nem nyilatkozott ebben az ügyben sem. De a szellemet már ki-eresztették a palackból.

Most tehát ott tartunk – ahogyan ezt a fentebb felidézett irodalmi vita is mutatja -, hogy a NER-el való kiegyezés sem lehet opció a kulturális élet magukra valamit is adó résztvevői számára, de a tökéletes elhatárolódás sem elképzelhető, hiszen olyan mélyen itatja át a társadalmat – a művésztársadalmat is – a NER, hogy óhatatlanul mindenki érintkezésbe kerül vele. Nincsen jó válasz, mivel nincsen pontosan megfogalmazható kérdés sem.

Eseti válaszok lehetségesek, minden egyes döntéshelyzetben újra és újra megfontolva a legjelentéktelenebbnek tűnő dilemmát is, ez azonban elképesztően fárasztóvá teszi a hétköznapi működést. A mai magyar kulturális élet egyik legfeltűnőbb sajátossága, hogy senki sem igazán boldog benne.” – fogalmaz az író. (…)

„Hogy valójában mennyit költ az állam kulturális célokra, közel sem olyan átlátható, mint amilyennek az egyes statisztikák elsőre mutatják. Inkei Péter, a kulturális költségvetések alakulását régóta kutató szakember segítségével igyekeztünk mégis valamiféle tendenciát kiolvasni az Eurostathoz eljuttatott magyar számokból.

Ezek alapján valóban úgy tűnhet, hogy az elmúlt években az uniós tagállamok közül GDP-arányosan a magyar kormány költötte a legtöbbet (3,3 százalékot) rekreációs, kulturális és vallási célokra; ha csupán a kultúrát vesszük, az arra fordított összeg a GDP 1,13 százaléka volt. Összehasonlításképpen ez a mutató Lengyelország esetében 0,6, Írországéban mindössze 0,2 százalék volt, az EU-s átlag pedig 0,5 százalék körüli. Csakhogy kérdés, egyáltalán össze lehet-e ezeket a számokat vetni.

Inkei szerint a kulturális költségek számítása kevéssé egységesített az EU-ban. Bizonyos országok szabadabban kezelik, hogy mi tartozhat ebbe a kalapba, mások szigorúbban veszik, hogy mi számít kultúrára költött összegnek, és mi nem.

A kiugró magyar számok elsősorban arra utalnak, hogy nagyon sok ,,beton és kő” is benne van a hazai számokban – magyarul nagyszabású látványberuházásokat is ide sorol a kormányzat. Ilyen lehet a százmilliárdos tételként megjelenő Liget Budapest vagy akár a várbeli átépítéseket lefedő Hauszmann-program is, de a Sámándob négymilliárdos felállítása Karcagon szintén ezt a kategóriát hizlalja. Inkei ugyanezzel magyarázza az elmúlt évek egyik legfeltűnőbb, és európai szinten is egyedi magyar statisztikáját: mégpedig azt, hogy a helyi kulturális költések és a központiak milyen robbanásszerűen váltak el egymástól. Nyugat- vagy Észak-Európára jellemzőbb, hogy a helyi költések adják ki a nagyobb tételt, a központi ráfordítás pedig valamivel kisebbet. Nálunk nagyjából 50-50 százalék volt az arány a 2010-es évek elejéig, aztán egyre jobban szétnyílt az olló: 2018-ban a központi kulturális költés az Eurostat adatai szerint 1,3 milliárd euró volt, míg a helyi ,,csupán” 566 millió. 2020-ban még nagyobb különbség mutatkozott a központi költés javára: 1,5 milliárd euró a helyi kulturális költések 516 milliójával szemben. Ha van egyértelmű tendencia Magyarország kulturális költségvetésében a NER kezdete óta, akkor a centralizálás az – ami a kormányzat kulturális struktúraépítését tekintve aligha okozhat meglepetést” – írja Krusovszky Dénes.