Mucsi Zoltán pályája elején már játszott és látott is a Szkénében, de igazán intenzíven az utóbbi évtizedben van jelen a színházban: kirakósjáték közel húsz itteni bemutató után. Jászay Tamás kérdezte a Szkéné 50 sorozat keretében.

– Szolnoki színészként jártál először a Szkénében.
– 1979 óta vagyok színházi dolgozó, és akkor azért már lehetett hallani a Szkénéről. Vidéki társulatok is felléptek ott, valóban több előadással voltam én is: aki a Szkénében játszhatott, az már eleve színvonalat jelentett. Scherer Pepével is ekkorra datálódik a kapcsolatunk: nézőként kezdtem követni az Arvisura előadásait. Aztán Pintér Béláékat is persze, később nála beugrottam a Kórház-Bakonyba. Amikor hívott a Kaisers TV, Ungarnba, örömmel jöttem.

– A Szkéné utóbbi évtizedében közel húsz előadásban vagy érintett: főleg a Nézőművészeti Kft. produkciói ezek, de másfelé is kalandozol.
– A Nézőművészeti több helyen dolgozik, de a Szkéné a bázisunk. Ez egy minőségi gyűjtőhely, ahol sokféle, nagyon jó színvonalú előadás megy – remélem, hogy a mieink csatlakoznak ahhoz a sorhoz, amiben Pintér Béla, Horváth Csaba vagy Szikszai Rémusz rendezései vannak.

– Hogyan határoznád meg a Nézőművészeti Kft. filozófiáját?
– Előtte el kell mondanom, hogy a nagy összefogó erő Gyulay Eszter: ő végzi azt a munkát, ami nem kerül reflektorfénybe, de ami nélkül nem működnénk. A csapatnak jót tesz a szabadság; az, hogy másképp osztódnak le a szerepek, mint egy kőszínházi munkában. Márpedig a szabadság az alkotómunkában az egyik legfontosabb dolog. A mi előadásaink nagyon különbözőek. Nem is azokat dicsérném, amikben én vagyok: a Pepe és Eszter által készített iskolai előadásokról egyértelműen azt gondolom, hogy az élvonalba tartoznak.

– A sokféleség valóban kulcs. A munkának abba a részébe belefolysz, hogy mit játszotok?
– Általában inkább van egy ötlet, vagy négy, abból a felszínen marad valamennyi, de a vezérfonal Esztertől indul. Vannak más utak is: A zsidó esetében a Gólem Színház felolvasószínházra kért fel minket, de olyan izgalmas volt az anyag, hogy színpadon is megcsináltuk. A fajok eredete vagy az EztRád esetében csak a cím volt meg a kezdetekkor: másfél perc alatt le is ment az olvasópróba.

– Anno a Nézőművészeti Főiskola is így kezdődött, ha jól tudom: az a munkamódszer, amikor belőletek születik az előadás, mennyire áll közel hozzád?
– Szeretem, de azt a részét nem, hogy ugyanannyi idő jut rá, mint egy megírt darabra. Itt a munka jóval összetettebb, az előadás viszont ugyanúgy hat hét alatt készül el, miközben kétszer-háromszor hosszabb idő lenne az ideális. Változó a hatékonyság is: az impróink egy része zseniális, mások sutábbak, szerencsére a megírásban nagyszerű partner Tasnádi István. A bemutató előtti időszak mindig megvisel, de ezeknél még nehezebb. A Nézőművészeti Főiskola vagy A fajok eredete a premierre közel sem volt ideális állapotban, de kibírta azt az időt, amíg készre gyúródott, és a nézők is: ma már sok százas szériáknál tartanak.

– Ott a másik véglet is, amikor egy riasztó hosszúságú szöveg rád íródik. Gyakran hívsz fel kortárs írókat úgy, mint Háy Jánost a Nehéz előtt, hogy írjanak neked egy darabot?
– Az egyre nem mondanám, hogy gyakran, bár például Parti Nagy Lajost is felkértük a Bivaly-szuflé előtt. Háy Jánossal valóban úgy kezdődött a kapcsolat, hogy miután A gyerek című szövege gyomorszájon vágott, elmondtam neki, hogy ez milyen jó, de akkor lehetne igazán kiváló, ha dráma lenne. Ő megköszönte, szabadkozott, és elmondta, hogy ilyen felkéréseknek nem tud eleget tenni, de gondolkodik. Fél évre rá szólt, hogy kész az anyag, 2009 karácsonyán pedig elküldött valamit: ez volt a Nehéz. Belenéztem, láttam, hogy az első húsz oldal megszakítás nélkül tele van írva, azt hittem, ez valami vicc. Aztán elolvastam, felhívtam Bérczes Lacit, megbeszéltük, hogy gyönyörűséges, de lehetetlen színpadra tenni. Háynál mindig innen indulunk, de aztán mindből lett előadás: A halottember, A lány, aki hozott lélekből dolgozott, most pedig az Elem.

– Mi az Háy világában, ami ennyire passzol hozzád?
– Az általa felvetett problémákat valahogy mindenki a sajátjának érzi. Nagyon testközeliek, zsigeriek a darabjai, miközben különleges a humoruk. Nem könnyen adják magukat, de nagyon izgalmas megtalálni a hozzájuk vezető utat. Hirtelen magától értetődővé válik minden: én ezt a világot ismerem! Ez fontos kapaszkodó a nézőnek, de nekünk is.

– Bérczes Lászlóval is szoros a kapcsolatod. A Bárkáról ismeritek egymást?
– Nem, még Szolnokról: ő angolt tanított, újságba írt, színházat csinált diákokkal, aztán a Bárkán hozott minket össze újra a sors, ahol együtt dolgoztunk. A mi kapcsolatunk közel negyvenéves, ami azt mutatja, hogy mindketten megöregedtünk.

– Azért mást is mutat… Ha ilyen jól ismeritek egymást, az nem akadályozza a közös munkát?
– Nézd, amikor Háy előállt a Nehézzel, az önmagában lórúgásszerű meglepetés volt. A szöveg megfejtése, a nekigyürkőzés, a forma megtalálása nagyon igénybe vett minket. Amikor én evickélek a szöveggel, Laci jókor dobja be a mentőövet, és akkor biztonságban érzem magam. Ő olyan, mint a patak: kivájja a saját medrét, aztán majd ő is beletalál a folyóba vagy a tengerbe, ahol az igazi útja van. Máshogy dolgozik, mint általában a rendezők: nem szeret konfrontálódni, de amit akar, azt megvalósítja. Nem pacekba mondja, hogy mit csinálj, és kíváncsi rá, hogy te mit gondolsz. Beszéljünk bármilyen darabról, készüljön fel akármilyen jól egy rendező, a színésznek simán lehet olyan ötlete, ami a rendezőnek akkor se jutott volna eszébe, ha száz évig gondolkodik rajta. Ez egy mozaik, amit helyben, közösen kell kirakni.

– Te olyan színész vagy, aki szállítja az ötleteket a rendezőnek?
– Próbától, szereptől függ. Akadékoskodó, sok kérdést feltevő embernek látom magamat. Szeretem az elején tisztázni a dolgokat: akkor tudom, hogy merre kell menni. Van, amivel elsőre nem tudok mit kezdeni, de ha kapok kódot, akkor igen, hozok ötletet.

– Több kollégával dolgozol együtt a Szkénében, akikkel már korábban is volt kapcsolatod. Legyen az első közülük Fodor Tamás.
– Az egyik legfontosabb ember a színházi életben, akivel valaha találkoztam. Nagyon közel áll hozzám alkotó, gondolkodó emberként. Miután Szolnokról elkerültünk, hosszú időnek kellett eltelnie, míg újra találkoztunk. Jó vele próbálni, játszani: higgadt ember, jó kérdései vannak.

– Szikszai Rémuszt a Bárkáról ismered?
– Szolnokon láttam az osztálya vizsgaelőadását, a Tom Paine-t, ami után hosszan beszélgettünk. Aztán, amikor a Bárka alakult, nem volt kérdés, hogy őt is hívjuk. Az itteni munkakapcsolatunk egy beugrással kezdődött a Rosencrantz és Guildenstern halottba, aztán Debrecenben csináltunk egy Tesztoszteront, a Szkénében a Kutyaharapást és a III. Richárd betiltvát. Remélem, nem ez volt az utolsó közös munkánk.

– És persze ott van Scherer Péter. Pár éve mondtad, hogy jó volna olyan rendezővel dolgozni, akinek egyikőtökkel sincs semmilyen kapcsolata.
– Lehet, hogy pontatlanul fogalmaztam: felvillanyoz, ha valaki feszegeti a rólunk kialakult képet. A Nézőművészeti Főiskola szerintem egy remek előadás, de amit ott csinálunk Pepével és Katona Lacival, azt már elég jól tudjuk. Ha valaki nagyon mást kér tőlünk, esetleg olyat, amit mi se gondoltunk volna magunkról, az nagyon izgalmas. A Rába Roli rendezte Don Quijote vagy Szabó Mátéval A gondnok például ilyen volt. Fájó szívvel, de ki kell mondanom, hogy ez utóbbiban Pepe remek volt.

– Olyan előadásokat említettél, amik mintha csendesebb visszhangot kaptak volna.
– Lehet. Ha a néző azt akarja, hogy a könnye folyjon a nevetéstől, és ehhez képest más kap, akkor talán csalódik. De hát az ideális néző – és ezt a Nézőművészeti Főiskolából pontosan tudjuk – ennél jóval rugalmasabb…

Szerző: Jászay Tamás / SZKÉNÉ