Jól szórakozunk, sokat nevetünk a Szerelmes Shakespeare győri előadása közben, és csak a vájt fülűek veszik észre, hogy mennyire összetett Szemenyei János zenéje: tartalmaz élőzenét, továbbá kilenc énekkari madrigált, amelyből egy mű kíséret nélküli. A többi alatt zenei alap szól, a Győri Nemzeti Színház énekkarát kilenc éve irányító Balogh Eszter karigazgató vezényletével.

Melyik egy énekkar számára a nehezebb műfaj: az opera, az operett, vagy a musical? – kérdeztük a karigazgatótól.

Az utóbbi, mert az a legösszetettebb, többféle énektechnikát igényel. Van benne klasszikus muzsika, de sokszor rockosabb stílust és hangzást követel meg az előadóktól, miközben nehezebb a színpadi mozgás is, bonyolultak a színpad-, hang- és fénytechnikai viszonyok, ráadásul gyakori átöltözéssel jár. Hozzáteszem, szívesen vállaljuk a nehezebb feladatokat. Az opera igényes zenéje számomra mindig kiemelkedő ünnep. A musicallel a színházban találkoztam először, a nyolc év előtti Sakk meghatározó kezdetem a műfajban: az egykori Abba két férfitagjának népszerű zenéje valóban inspirálónak bizonyult.

Milyen taglétszámmal végzik az énekkari feladatokat?

Tizenkilenc az állandó énekkari művész, reményeink szerint a jövőben növekedhet a létszám. A két legrégebbi énekesünk Ludván Csilla és Illemszky Lajos, a legfrissebb, Komóczi Ádám két éve lépett közénk, tenor szólamba. Ám ha például a Bánk bán színpadra állítása félszáz kórustagot követel meg, akkor mindig tudunk külsős zenészekből, más foglalkozású, de zenei érdeklődésű, képességgel és előadói készséggel is rendelkező jelentkezőkből válogatni. A musical előadásoknál maguk a színészek is eleget tesznek a szerepüktől függetlenül énekkari feladatoknak is.

Hogyan derül ki valakiről, hogy érzéke lesz a zeneművészet iránt?

Nálam nem volt nehéz kitalálni, mert édesanyám visszaemlékezése szerint már a szülőszobán egy oktávval mélyebben és jóval hangosabban bőgtem, mint a többiek, a szülésznő ekkor jósolta meg, hogy operaénekes leszek. Két és fél évesen előbb kezdtem tisztán énekelni, mint beszélni. A zeneiskolában csellistaként végeztem, majd szolfézs-zeneelmélet és ének főtárgyat tanultam. A Zeneakadémia ének szakára a jóslat ellenére nem vettek fel, de 1989-ben ott diplomáztam középiskolai ének,- zeneelmélet tanárként és karvezetőként. A Zeneakadémia akkori rektora, Dr. Soproni József felajánlotta a tanári katedrát, de családi okokból – férjem, Müller Ervin táncművész a Győri Balett tagja volt – visszatértem Győrbe, alma materem hívására. Tanítottam a győri Konziban és más iskolákban is, énekkarokat szerveztem, vezettem öt évig a Liszt Ferenc Kórust, alapító tagja és 18 éve művészeti vezetője vagyok a győri Cant’Art Énekegyüttesnek. Az éneklés valahol örökké ott maradt a háttérben, fiatalon részese voltam a Szabó Miklós vezette Győri Leánykar hazai és nemzetközi sikereinek is.

Hogyan került a színház kötelékébe?

Tíz esztendeje, karácsony előtt találkoztam elődömmel, Gál Anikóval és említettem neki, hogy szívesen énekelnék külsős kórustagként Bizet, Carmen című operájában. Rövid idő múlva szólt, hogy kilépés miatt szüksége lenne egy szopránra, így már debütáltam is a Káel Csaba által rendezett kedvenc operámban. Később Anikó elmondta, hogy nyugdíjba készül és szeretné, ha én venném át a helyét. Harmadszorra elhittem, hogy valóság a felkérés, és mert iskolatársaim, tanítványaim közé is kerülhettem, elvállaltam a tisztséget. Más előbb csinálja a szakmát és utána tanít, nálam ez fordítva történt…

Mit követelt meg az eltelt kilenc év?

Állandó napra készséget, a teljes szakmai tudás mindenkori mozgósítását, az előadásokban résztvevők összjátékában részvételt, rengeteg improvizatív elemet. Nemet semmire sem lehet mondani, tudni kell megfelelni a rendező elvárásainak. Ha mindezt összeadjuk, alapvetően változtatja meg a klasszikus karigazgatói szerepkört, mert elkerülhetetlenek a rövid idő alatt meghozandó döntések és a betanulások. Szemléletváltást hozott az alapvetően fontos rugalmasság, a széles spektrumú rendezői, koreográfusi elképzeléseknek való megfelelés. De mindezek gyakorlati megvalósításában kiváló kollégák segítenek.

Meddig érdemes énekkari tagnak lenni, aktívnak maradni?

A szakmánk tulajdonképpen kortalan, következik ez abból is, hogy az emberi hang az idő múltával változik, de egy énekkar akkor hatásos, ha széles hangi sávot képes felölelni, azaz minden korosztály képviselteti magát. Egy lírai szoprán a húszas, harmincas éveiben éli a fénykorát, az érett basszus negyven-ötven fölött ragyog ki teljes szépségében. Egy bizonyos kor fölött már vigyázni kell, skálázással, az énekmesterrel történő gyakorlással, odafigyeléssel szép és gazdag pályafutás előzheti meg a megérdemelt nyugdíjat. Azt el kell fogadnunk, hogy a mi munkabeosztásunk, s így az életünk sem szokványos, amikor mások pihennek és megtisztelő módon ránk kíváncsian szeretnének szórakozni, nekünk akkor kell a maximumot nyújtani. Fizikailag is komoly igénybe vétel az éneklés, megfelelő légzéstechnika, állóképesség, zenetudás, zeneszeretet, színészi képesség és tánctudás szükségeltetik hozzá, ezért nem árt mellette kikapcsolódásként, erőgyűjtésre a sportolás sem.

Ha az aranyhal megkérdezné Balogh Esztert, hogy mit kíván a színház énekkarának karigazgatója, mit válaszolna? 

Csak két kívánságom lenne. Az egyik, hogy maradjon a közönség részéről az eddigi elismerés, amelyért megdolgozunk, ennyi kis hiúság talán belefér. A színházon belüli értékünk növekedett az utóbbi időben és másik kívánságomként azt szeretném, ha ez a folyamat folytatódna…

Szerző: Mohai Gábor / Győri Nemzeti Színház