Az Örkény Színház 2021. november 26-án mutatta be Mácsai Pál rendezésében A szecsuáni jó ember című előadást a teátrum nagyszínpadán.

A mese epikai műfaj, melynek eredete a mítoszokon, mondákon és legendákon keresztül az írásbeliség előtti időkre nyúlik vissza. A régi mesék még nem gyermekek számára szóltak, hanem inkább felnőtteknek.

A példázat vagy példabeszéd, vagy tágabb értelemben parabola (görög szó, pontos jelentése „hasonlítás, hasonlat”) irodalmi műfaj, amely egy történeten keresztül valamely erkölcsi igazságra kíván rávilágítani.

A világirodalom máig leghíresebb és legismertebb, műfajteremtő példabeszédei Jézus nevéhez kapcsolódnak. Jézus szinte csak példabeszédekben beszélt, és szinte soha nem magyarázta meg őket.

Brecht nagy hatású munkásságának középpontjában az epikus színház eszménye áll. Törekvése, hogy a néző érzelmi bevonódásának helyébe a racionális önvizsgálatot állítsa.

A szecsuáni jólélek (1940) hősnője, a segítőkész utcalány, Sen Te vagyonhoz jut, kapitalista lesz, és rá kell jönnie, hogy ha jót akar cselekedni, akkor ahhoz kíméletlennek is kell lennie.

„A szecsuáni jó ember végén az Örkény Színházban a főszereplőt alakító Tenki Réka kétségbeesetten magára marad, s nem engedi lemenni a függönyt. Alááll, mindkét kezével feltartóztatja, és segélykérően néz ránk.
Hosszú ideig kitart ez a pillanat, tehetetlenül visszabámulunk rá, de érezzük, hogy nem tudunk mit tenni. A másokon segítő, önfeláldozó jó lélek, Sen Te, a nagyszívű prostituált, aki némi pénzre szert téve először trafikot nyit, majd vállalkozóvá válik, csődbe menve, terhesen, totálisan reménytelenül, de határozottan, számonkérően mered ránk. Nem engedi befejezni az előadást: ilyen hitehagyottan nem lehet vége. Vádló tekintete felhívás keringőre, hogy végre-valahára legalább mi tegyünk valamit, mert így nem folytatódhat tovább az élete, ilyen eldurvultan nem mehet tovább a világ. De a függöny erősebb nála: leereszkedik és elfojtja néma panaszát. Jelzi, hogy de bizony a világ így megy majd tovább. Mi pedig ugyanolyan tehetetlenek vagyunk, mint azok az istenek, akik Brecht darabjában leszálltak a Földre. Komoly nehézségek árán csak teljesítették a küldetésüket, hogy találjanak legalább egyetlen jó embert, aztán őt is magára hagyják, és a problémákat lepöckölve, felsőbb régiókba távoznak.
Mácsai Pál rendező az eredeti három isten helyett ötöt léptet fel, ezzel megsokszorozza az értetlenkedő, ügyetlen téblábolásaikat, megosztja okvetetlenkedő kérdéseiket, még inkább rávilágítva arra, hogy képtelenek bármit is előremozdítani. Istenekként Csuja Imre, Ficza István, Gálffi László, Józsa Bettina, Pogány Judit, rendszeresen tanácskoznak. Vitatkozgatnak, hajba kapnak, már-már egymásnak ugranak. Olyanok, mint egy gittegylet, vagy maguk a politikusok. Illusztrálják, hogy az Isten, vagy az istenek, megteremtették az embert, majd magára hagyták. Szavatosságot nem vállalnak azért, amit alkottak, legfeljebb végignézik a szegénységet, nyomort, gyűlölködést, a dermesztő embertelenséget, utána mossák kezeiket, ahogy gyakran az emberek is ezt teszik” – írja a 168 órában Bóta Gábor.

„Znamenák Istvánnak egyszer az életben biztosan el kellett játszania Vang vízárus figuráját. Vang szívszorító egyszerűsége, kis csalásokra berendezkedett, nagyobb csalásokba biztosan belebukó teszetoszasága, egész tragikus kisembersége szoborszerű szépen van megmintázva. Ő vezeti föl a játékot a prológgal, s ő búcsúzik tőlünk a híres epilógus szavaival: „Tisztelt közönség, kulcsot te találj…”  Szelíden, szinte bocsánatkérően szól hozzánk. Majd ereszkedni kezd a függöny, s nemigen lehet könnyek nélkül nézni, ahogyan Tenki Réka elgyötört Sen Té-je kariatidaként emelve a két karját, megpróbálja megtartani az alázúduló sötétet. Meglehet, bele kell nyugodnunk, hogy azt a dühös rámutatást, azt a keserű kioktatást, ami a brechti példázat lényege, nem leljük meg ebben az előadásban. Lehet, hogy Mácsai a maga érzékenységével pontosan felmérte, hogy utána vagyunk már annak? Fogadjuk el, hogy most nem fölháborodva, összekapaszkodva és egymást biztatva mesélik el nekünk a történetet, hanem inkább elmélyülten megélik a helyzeteket? Van ebben valami. Talán nem lenne hiteles ordítva és suttogva, zokogva és káromkodva tetemre hívni a bűnösöket, mert egyrészt megtették azt előttünk épp elegen, másrészt, ha a vétkezők netán eljönnének, föl se férnének a színpadra” – fogalmaz az ART7 oldalán Gabnai Katalin.

„Ismerjük, milyen az, amikor valaki segítségül a kisujját nyújtja, és cserébe tövestül kitépik a karját. Már ha hagyja. Sen Te, Brecht példázatának főszereplője, „a szecsuáni jó ember” végül nem hagyja. De nem maga miatt, hanem mert már van vesztenivalója: a hasában lüktető élet. És innentől borul is a prekoncepció – mármint nem a brechti, hanem a fikcióbeli szecsuáni -, ugyanis a lányból, aki nem tud nemet mondani, titkon előbújik az érdekérvényesítő énje, másképp fogalmazva: a felelősségtől bekapcsol az önvédelmi reflexe.
Brecht válságszagú (1938 és 1940 között írt) tanmeséjéhez sokfelől közelíthetünk, és az Örkény Színházban Mácsai Pál rendezőként nem is igazán teszi le a garast egyik vagy másik értelmezés mellett sem. Mintha inkább élére állítaná. A formai követelmények – kiszólások, songok, racionalizálás stb. – szigorú betartásával jobbára érzelmi síkra tereli a történetet, mert nagyobb hangsúlyt fektet arra, hogy Sen Te anyai örömök elé néz, mint arra, hogyan válik a kegyeit nem egészen (hiszen anyagi ellentételezésért), vendégszeretetét viszont valóban önzetlenül osztogató utcalányból – álruhában – önző (?) vadkapitalista, aki speciel amellett, hogy bebiztosítja a saját jövőjét, kifehéríti a helyi gazdaságot, és munkára ösztönzi az addig ingyenélőket. És tartja a hátát. Meg az egész, jó nehéz szerkezetet” – írja az ÉS-ben Molnár Zsófia.

Az Örkény Színház előadását Mácsai Pál állította színpadra Znamenák István, Csuja Imre, Ficza István, Gálffi László, Józsa Bettina, Pogány Judit, Tenki Réka, Dóra Béla, Csákányi Eszter, Epres Attila, Bíró Kriszta, Takács Nóra Diána Borsi-Balogh Máté, Jéger Zsombor, Kókai Tünde, Máthé Zsolt és Novkov Máté szereplésével.

Szövegkönyv: Ari-Nagy Barbara, Mácsai Pál

Zenéjét szerezte: Paul Dessau

Dalszövegek: Eörsi István

Fotó: Horváth Judit