Évtizedekig kutatta Törőcsik Mari arcait. Fotózta színpadon és magánéletben egyaránt, közel hetven esztendőn át. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas fotóművészt, Keleti Évát kérdezte a Fidelio.
„Végig követtem az érzelmi életét, a színpadi jelenlétét, és ezekben a fázisokban mindig kíváncsi voltam a magánemberre is” – fogalmazott Keleti Éva
„A barátság mellett működött bennem egy kíváncsiság is, hogy vajon melyik az igazi arca. Mindegyik igazi volt, de a legmélyebben ki is az a Törőcsik Mari? Egészen fiatal lány korától ismertem. Felkerült vidékről és úgy hozta a sors, hogy Fábri próbafelvételt csinált róla. Ez volt megírva, ez volt a sorsa. Iszonyú nehezen indult el a színpadon. Ha Major Tamás nem hisz annyira benne és nem mondja azt Gellért Endrének, hogy verd ki belőle a Solvejg szerepét és ha nem jó, akkor is el kell indítani ezt a kislányt a színpadon, talán nem is lesz ez a karrier. Akik körülvették, szerették őt. Támogatták szellemileg, művészileg. Kis párnákat, meg szívecskéket tettek köré, hogy kellemes legyen az útja, az élete” – számolt be Keleti Éva.
A kérdésre, mennyire volt fontos Törőcsik Marinak az ő tekintete, elmondta: „Nagyon szigorú ítész volt. Abban egyeztünk meg, hogy megmutatom neki az összes fényképet, amit csináltam róla, s amire azt mondja, hogy nem, azt nem közlöm. De alig volt ilyen alkalom. Emlékszem, amikor először ment ki a Cannes-i Filmfesztiválra. Volt egy Anna nevű varrónője, aki ráálmodta a ruhákat. Marinak egy vasa nem volt, mindig később egyenlítette ki a számláit. A Magyar utcában próbálta föl azt a ruhát, amiben később belibbent a cannesi vetítésre. Fantasztikus manöken is volt.”
„A szeme mindig ugyanolyan vidám és nevetős volt. Ahogy megszületünk, magunkban hordjuk a fiatalságot és az öregséget is. Az idő múlásával lehántódnak a különböző rétegek és fátylak. Az öregség az emberi arc és a gondolat kiteljesülése” – tette hozzá Keleti Éva.