gate_Bannergate_Banner
Göttinger PálHerczog NoémiMoldova GyörgyPatkós Mártonpeller anna
  • facebook
  • instagram
  • 2022. június 27., hétfő

    “A színész mindent és mindennél jobban szeretne eljátszani” – Fullajtár Andrea, Tasnádi Bence, Elek Ferenc és Dankó István válaszolt

    2021. november 14., vasárnap 10:34

    Szeptember közepén láthattuk először a budapesti Katona József Színház Kamrájában Térey János Káli holtak c. regényének színpadi adaptációját Dömötör András rendezésében. Az előadás szereplői közül Fullajtár Andreával, Tasnádi Bencével, Elek Ferenccel és Dankó Istvánnal beszélgetett tartalmi partnerünk, a Pótszékfoglaló.

    A Pótszékfoglaló interjújából:

    Számotokra ki, mi a zombi?

    Bence: …ha látom például, hogy valaki tarhálási céllal lassan közelít felém a Ferenciek terének másik feléről, az számomra már kicsit zombiszerű…

    Ferenc: Tulajdonképpen akkor kezdtem el élvezni a zombis filmeket, miután kicsit utána olvastam. Romero ennek az egyik nagy atyja, aki zombijait  az emberekről mintázta, innentől kezdve már számomra sem csupán  fura, buta, agyatlan, egymást megevős filmek ezek, hanem elkezdett valakit, valamit jelenteni a zombi…

    Andrea: Amikor bejöttek a videomagnók – még nagyon gyerek voltam -, akkor az első film, amit láttam, az egy zombi horror volt, amire én meg is jegyeztem, hogy soha többé nem szeretnék ilyesmit látni…! Azóta már csak a zombis horrorparódiákat nézem, azok jók tényleg!

    István: Nekem most hirtelen az ugrott be, amit egyszer Feri mesélt, hogy ő úgy nézi ezeket a zombis filmeket, hogy csak addig nézi, amíg ki nem derül, aminek ki kell, ám amikor jön a trancsír, akkor ő már elkapcsol, mert az már nem érdekli.

    Szerintetek a Káli holtakban is van, lehet egy “parodisztikus” szál, avagy itt minden véresen komoly?

    István: Nem paródia kíván lenni, csupán azt a nyomorúságot szeretné megmutatni, hogy a színész mindent és mindennél jobban szeretne eljátszani. Bence a karakterét, Csáky Alexet nagyon is reálisnak, minden parodisztikus kétértelműségtől mentesnek formálja meg.

    Bence: Azért mindenképpen ironikus is a lisztes arcú Elek Ferivel és Mészáros Bélával.

    István: A rendező nincs itt ugyan, de ha szólhatok a nevében: András nem parodisztikus szeretett volna lenni, hanem ahogy Bence is mondta: ironikus. Toposzokat szeretett volna feltenni a színpadra – levágott kéz, leesett fej, satöbbi, ám mindezeket a színház közegében teszi -, mindeközben persze egy filmes formanyelvet szeretne teremteni az előadáshoz. A stílusra mondhatjuk, hogy parodisztikus, de Bence ironikus jelzője még pontosabb itt, azt érzem.

    Ha már toposz: a színpadi színjátszás vs. sorozatokban szereplés szintén egyfajta toposz körüljárása szeretne lenni?

    Ferenc: …ez most egy égető és a “levegőben lévő” valami… Olyannyira megszaporodtak az elmúlt években a sorozatok… A tv csatornák egyre inkább próbálnak jó színészeket felhajtani ezekre a munkákra, ám a jó színészek általában színházban dolgoznak. Ez egy olyan létező probléma, feszültség, amit ki kell beszélni, meg kell oldani…!

    Andreát viszont nem igazán sok sorozatban láttuk az elmúlt tizenöt évben… Miért?

    Ferenc: Majd fogjuk…!

    Andrea: Egyetlen sorozatban, az Aranyéletben szerepeltem csak. Ez egyébként korántsem ennyire egyszerű kérdés: egy színész karrierje milyen elemekből tevődik össze? Engem a szakmának más területei fogtak meg… A tanítás jobban érdekelt, mint hogy sorozatokba járjak. Ezek döntések, egyszerűen…

    …értem…de vajon Jászai Mari elment volna-e egy sorozatba zombit játszani…?

    Andrea: Egészen másról van itt szó… Ez egy rendezői döntés András részéről, hogy a színészi, alkotói magányt hogyan lehet minél közelebbről, minél plasztikusabban megmutatni: nem egy ironikus jelenetsorral, hanem azzal mutatja meg, hogy nincs más, akivel megoszthatná a gondjait, mint a saját díjával.

    Egyszerre öregedtél és fiatalodtál is Jászai Mariként, csak azért, hogy a díjat háromdimenzióssá tedd…- ebben sem csupán irónia van akkor?

    Andrea: Ki kellett találnunk egy figurát, akinek a játékában érezhető, hogy van, lehet köze a mai magyar színjátszáshoz is. Legyen íze, szaga egy olyan valakinek, aki egyszer csak megszólal a múlt századból…sőt!: kétszáz évvel ezelőttről.

    Szerintetek miért lehet fontos ebben az általatok színre vitt Térey-szövegben az ironikus színezet is, ha ugyan fontos egyáltalán, persze?

    Ferenc: Ez a darab a színházról (is) szól, színházban is játszódik, így hát leginkább saját magunkra nézve irónia inkább… Számtalanul sok olyan mondat van a szövegben, melyekkel gyakorlatilag magunkra reflektálunk… Mi a fenével, ha nem iróniával lehet mindezt kezelni? Így próbálunk magunknak is, másnak, másoknak is görbe tükröt állítani, azt hiszem.

    Andrea: Mert a színház az “erre van”, hogy egy az egyben, mindenféle direkt és indirekt szublimálás nélkül segítsen megszabadulni rengeteg elfojtott feszültségünktől.

    Bence: Mivel itt minden közvetve és közvetlenül rólunk szól, hatalmas öngól lett volna, ha nem csempéztünk volna bele humort és iróniát.

    Ti ezt a fajta önmagunkat beszéljük, beszélhetjük ki állapotot hogyan éltétek meg az előadás készítése során?

    Bence: Hihetetlenül jó élmény volt, egészen unikális, felszabadító, ahogy az a rengeteg tapasztalat, tudás, amely erről a színházi közegről bennünk felgyülemlett, bele tudott kerülni ebbe az előadásba – üdítő volt ezt próbálni a többi munkáink között, azt érzem.

    István: Sok olyan dolog van benne, ami engem, minket különösen érdekel. Nagyon sok olyan mondatot találtam benne, amire többször is rácsodálkoztam a próbafolyamat alatt. Emlékszem, sokszor mentem oda Andrásékhoz, hogy ezt ők írták vagy Térey-szöveg?

    Téged is nyomasztottak már producerek?

    István: Nem, azért ennyire nem…! Azért ennyire “elhatalmasodni” egy filmes szakember nem szokott…!

    Ferenci: Itt azért ez egy picit parodisztikus.

    István: Az tény, hogy nagyon össze szoktak barátkozni a főszereplővel…

    Kívülről nézve ez olyan előadásnak hat, amelyben szinte bármit megvalósíthatnak egy előadásban, amolyan “ami a csövön kifér” játékstílusú, nem?

    Ferenc: Rengeteg ötletet hoztunk, és András hagyta, hogy ezeket az ötleteinket meg is valósítsuk.

    Ferenc, te milyet  hoztál?

    István: Én például hoztam egy sütit, arra emlékszem…

    Ferenc: Nagyon fontosnak tartottuk, hogy a színész-rendező párbeszédek jól érzékelhetőek legyenek, átjöhessenek. Egyszer például egy próbán láttam, ahogy a rendezőm kibukott valakire…és innen hoztam ezt a példát. Mindig vigyáznunk kellett, hogy ne beszéljük túl a próbákat, mert egy színházi emberrel annyi minden történik.

    Andrea: Nagyon fontos hozzátenni, hogy András egyszerre színész is, rendező is, és emiatt nagyon sok mindent tud mindkét oldalról… Olyan szépen egyensúlyban tudta tartani: hogy ne billenjen át “színészhimnuszba”, de ne váljon egy rossz rendezői színházzá se. Ebben az ő személyiségének nagyon-nagyon nagy szerepe van.

    Bence: Jászai Mari szövegeinek egy részét is Andi imprózta… (…)

    Tényleg, kik azok a káli holtak? Miközben élünk, valójában holtak lennénk, avagy ments isten, nekünk semmi közünk a káliakhoz!

    Ferenc: Nem gondolom, hogy ennek a regényben lett volna különösebb jelentése, jelentősége – de javítsatok ki, ha nem jól gondolom – számomra ez a szál csak akkortól lett érdekes, amikor megtudtam, hogy egy zombis film általában miről szeretne szólni. Sem a darabban, sem a regényben nem úgy szerepelnek ezek a zombik, mintha ma Magyarországon bármiféle társadalmi kritika lenne a szerepük.

    István: Nyilvánvalóan nincsen ilyen jelentése, ám az is igaz, hogy abban a pillanatban, amint prezentálva felmutatsz valamit, az onnantól kezdve tükörtartássá is lesz. Egy rendezés képekben fogalmaz, és ezek a képek egyből gondolatokat hívnak életre…

    Bence: Van egy szövegrész, amelyik Bán János szájából hangzik el: “Ennek a földnek nincs olyan szeglete, ahol ne lennének halottak!” – és ez Térey-szöveg. Mindannyiunknak rengeteg halottja van, sokkal több halott van, mint amennyi élő…! A halottaink velünk, bennünk léteznek tovább, mert minden olyan trauma, amit tőlük örököltünk, velünk él a cselekvéseinkben, megnyilvánulásainkban. Egyébként meg rengeteg ember mászkál ebben a városban, világban, akinek nincsen igénye megismerni saját magát, nem akar többet gondolni a világról annál, mint ami látszik első ránézésre belőle…- igen, ilyen élő halottak is vannak közöttünk…

    Ferenc: Ám az is igaz, hogy ebben az előadásunkban nem bánunk kesztyűs kézzel sem magunkkal, sem a színházunkkal. Kedvenc mondatom: “a rendszerkritikánkat ismételgetjük annak a pár ezer értelmiséginek, aki eljön hozzánk…” – csodálatos… (…)

    Folytatást ITT talál.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka