1943. február 5-én született Moór Marianna Kossuth- és kétszeres Jászai Mari-díjas, érdemes és kiváló művész, a Nemzeti Színház és a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

A Budapesten született Moór Marianna élete tizennégy éves kora óta a színjátszás körül forog, a rendező Ranódy László akkor választotta ki A tettes ismeretlen című játékfilmjéhez. Pedagógus szülei támogatták, mert látták, hogy a színjátszás milyen örömet szerez neki. Az érettségi után útja egyenesen a Színház- és Filmművészeti Főiskolára vezetett, ahol 1965-ben végzett Szinetár Miklós osztályában. A művésznő 2015-ben aranydiplomát vehetett át az akkor 150 éves Színház- és Filmművészeti Egyetem tanévnyitóján.

Pályakezdőként a kecskeméti Katona József Színházba szerződtette a legendás hírű “örökös színidirektor”, Radó Vilmos, a “hírös városban” 1969-ig játszott. A Nemzeti Színház volt pályafutásának második állomása, majd másfél évtized után, 1984 és 1992 között a Madách Színházban játszott. 1992-től ismét a Nemzeti Színház társulatának tagja, az intézmény neve 2000-ben változott Pesti Magyar Színházra.

A sokoldalú színésznő kezdetben drámai szerepeket alakított, de hamar felfigyeltek jó humorára, stílusérzékére. Száznál több színházi bemutatóban működött már közre, drámákban, vígjátékokban, klasszikus és modern darabokban egyaránt megcsillogtatta tehetségét. Emlékezetes alakítást nyújtott Madách Imre Az ember tragédiájában, olyan klasszikus Shakespeare-darabokban, mint a Sok hűhó semmiért, a Szeget szeggel vagy a Vihar, Szophoklész Élektrájában, Arthur Miller Pillantás a hídról című drámájában, Szép Ernő Patikájában, Popper Péter Színes pokoljában, Szakonyi Károly Vidám finálé című darabjában, Göncz Árpád Magyar Médeiájában, Feydeau Osztrigás Micijében, Sütő András Balkáni gerle című darabjában. Egy időben több rádiós és televíziós kabaréjelenetben is szerepelt.

Pályafutása során szinte minden évben forgatott filmet. Harmincnál több filmszerep fűződik a nevéhez, olyan klasszikus Mikszáth-feldolgozásokban játszott, mint a Szent Péter esernyője és A beszélő köntös. Egyik főszereplője volt az 1963-ban készült Sodrásban című filmnek, 1976-ban két legendás filmben is lehetett látni, az Ötödik pecsétben és az Árvácskában, 1978-ban pedig A ménesgazdában.

A nyolcvanas-kilencvenes években is többször állt kamera elé, olyan alkotások származnak ebből az időszakából, mint a Tegnapelőtt, az Elcserélt szerelem vagy az első magyar akciófilm, a Dögkeselyű. Többévi szünet után 2004-ben Mészáros Márta Nagy Imréről szóló filmjében, A temetetlen halottban Nagy Imre feleségének szerepében tért vissza a mozivászonra, a múltunkkal bátran szembenéző film sikeréhez az ő játéka is hozzájárult.

A televízió is folyamatosan foglalkoztatta: az 1960-as évektől számos tévéfilm – köztük több sorozat – szereplőgárdájának volt a tagja (Az asszony beleszól, Princ, a katona, 7 kérdés a szerelemről, Jó estét nyár, jó estét szerelem, Felelet, Robog az úthenger, Linda, Nyolc évszak, A vörös bestia, Elveszett paradicsom, A tenger, Barátok közt).

Művészetét kétszer, 1969-ben és 1978-ban is Jászai Mari-díjjal jutalmazták. 1981-ben Farkas-Ratkó díjat, 1984-ben érdemes művész elismerést, 1992-ben Erzsébet-díjat kapott. 1999-ben lett kiváló művész és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjének kitüntetettje. 2001-ben Sík Ferenc emlékgyűrűvel, 2003-ban Főnix-díjjal, 2011-ben Pécsi Sándor-díjjal, 2014-ben Kállai Ferenc Életműdíjjal jutalmazták, a Nemzeti Színház örökös tagja. A Kossuth-díjjal 2004-ben tüntették ki “film- és tv-játékokban nyújtott alakításaiért, emlékezetes színpadi szerepformálásaiért, méltán nagysikerű művészi pályafutása elismeréseként”.

A díj átvételekor azt nyilatkozta: “Hál’ istennek elkényeztetett az élet, mert csodálatos főszerepek sorozatát játszhattam, s a közönség szeretetének elnyerésében sokat segített a filmszerep és a televíziós jelenlét”. Szerencsésnek mondja magát, mert a szakmában és a magánéletében is kiteljesedhetett.

Első házasságából, Sára Sándortól született Balázs fia operatőr. Moór Mariannát 2012-ben mellrákkal kezelték, akaraterejével, élni akarásával sikerült legyűrnie a súlyos kórt. Főszerepet vállalt 2012-ben Pozsgai Zsolt Apolka – Egy emlődaganatos nő története című ismeretterjesztő filmjében. Mint mondja, teljes, boldog életet él. A színház mellett a könyvek, az olvasás a kedvelt elfoglaltsága. Úgy tartja, hogy az öregedés akkor jön, amikor az ember bezáródik, és elveszíti az érdeklődését.

Válogatás: Nyolcadikos osztálytársaim sutyorogták, hogy olvastak egy újsághirdetést, miszerint egy filmhez fiatal lányokat válogatnak. Mondták, a Gyarmat utcában kell jelentkezni. Az Ómamám a közelben lakott, hozzá készültem éppen, mondtam, mehetünk együtt, megmutatom nekik a filmgyár bejáratát. Beálltak a végtelenül hosszú sor végére. Mire hazafelé indultam volna, már közel voltak a kapuhoz. Odamentem hozzájuk kicsit még beszélgetni, amikor odajött egy hölgy, s beterelte a következő harminc lányt, bekeveredtem velük én is. Hosszú lenne mindent elmesélni, a lényeg az, hogy további öt-hat rostán átjutva, miközben azt sem tudtuk, statisztákat keresnek vagy komolyabb szereplőket, a végén engem választottak ki A tettes ismeretlen cí­mű film főszerepére. Akkor beleszippantottam a szakmában.

Szülők: A szüleim – aki mindketten pedagógusok voltak – szerencsére támogattak, mert látták, hogy a színjátszás örömöt szerez. Első filmemtől – az 1957-ben készült, Ranódy László rendezte A tettes ismeretlentől már egyenes út vezetett a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahová érettségi után elsőre felvettek. Szinetár Miklós osztályába jártam, és ma is nagy szeretettel gondolok az ott eltöltött évekre. Köszönettel tartozom a szüleimnek, hogy annak idején, amikor még csak bakfis voltam, mellettem álltak.

Film: Nagyon fiatalon csöppentem bele a filmezés világába, és teljesen elvarázsolt. Talán jó játékmester válhatott volna belőlem… Hálás vagyok a sorsnak, mert amikor én kezdtem, még rengeteg játékfilm készült, és a fiatal, pályakezdő színészeket az egész ország megismerhette. Szerencsésnek mondhatom magam, mert a szakmában és a magánéletemben is kiteljesedhettem. Hogy ezt a sorsnak vagy magamnak köszönhetem? Talán mindkettőnek. Nagyon szép feladatok találtak meg és méltatlan dolgokat soha nem kellett elvállalnom. Az biztos, hogy a pálya a tenyerén hordozott.

Hűség: Ha az emberrel jól bánnak, akkor hűséges tud lenni. Ez mind a magánéletre, mind a szakmai életre vonatkozik. A hűség válasz arra, amit kapsz. Legalábbis én í­gy érzem. Ez dönti el, akarsz-e valahol megmaradni, vagy sem. Egyébként én a fiataloknak is azt ajánlom, hogy havi fizetésért biztonságban maradni mellőzöttségérzéssel nem szabad. El kell menni vidékre kitanulni a szakmát és utána kézbe venni az életüket. Manapság különösen.

Deviáns: Sokat kell nyelni. Ám van olyan eset, amikor meg kell szólalni. Ennek megí­télése érzék kérdése. Nem könnyű. Ezért aztán néhányan idegileg tönkre mennek, alkoholba menekülnek. Sajnos előfordul, hogy a devianciát a pályán díjazzák. Azt mondják a deviánsra, hogy juj, de furcsa, juj, de érdekes. Nem. A szerencsétlen már alkoholista. Lehet, hogy izgalmas dolgokat csinál a próbán, de nem biztos, hogy este bejön az előadásra. Szomorú, de sok kollégát láttam meghalni a pályán, akik dédelgetett deviánsok voltak. Olykor kevésbé becsülik azt, aki precí­z, pontos, jól teljesí­t. Semmi extra. Kétségtelen, rendkí­vüli türelemre van szükség kivárni a méltó feladatokat, ha nincs mód változtatásra. S aztán csak elérkezik a nagy lehetőség, s akkor megvilágosodik a várakozás értelme.

Öltöző: Néha valóban nem könnyű elindulni. Amikor öt óra körül búcsúzom a családomtól, szoktam nekik mondani: de jó nektek itt a finom melegben, én meg már megyek is. Ilyenkor nagyon sajnálnak, és az jólesik. Pedig ha tudnák, a színpad micsoda öröm, legyek bármilyen lehangolt, meghozza az életkedvemet. Hattól hétig az öltözőmben ünneplőbe öltöztetem a szí­vemet is. Elkezdek sminkelni, gondolatban kicsit foglalkozom a szereppel, vagy csevegek az öltöztetővel, fodrásszal. Mire kimegyek a szí­npadra, tökéletes harmóniába, a szerephez illő lelkiállapotba tudom magam hozni”.

Tisztelet: Több művészt tiszteltem. Kit a szakmai tudásáért, mást az emberségéért. Élveztem a játékukat, és boldog voltam, amikor tanácsot adtak. Nagyszerű, ha van olyan, akit meg tud kérdezni az ember, és aki elmondja, hogyan lehet egy feladatot jobban, vagy másképp megoldani. Mert nem elég, ha a színész érzi a szerepet, azt kell elérnie, hogy a katarzis a nézőben is megszülessen. Ez a színészet alfája és ómegája.

Elismerés: Szívmelengető érzés, amikor elismerik a munkádat. Az állami és szakmai kitüntetések, vagy a közönség által odaítélt díjak mind azt jelzik, hogy odafigyelnek rád és értékelik a munkádat. Ezért nem is tudok csak egyet megnevezni, hiszen a Kossuth-díj, a Jászai Mari-díj, amit kétszer, 1969-ben és 1978-ban is megkaptam, vagy a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje mellett az is jólesik, amikor a közönség szavaz, amikor ők döntik el, hogy abban az évben te voltál a legjobb. Ilyen volt az Erzsébet-díj 1992-ben, vagy a Pécsi Sándor-díj, amit 2011-ben a sárospataki színházszerető közönség a Kopogós römiben nyújtott alakításomért ítélt nekem.

Könyv: Olvasás terén szinte mindenevő vagyok. Az a legfontosabb, hogy a könyv – legyen az verseskötet, regény vagy krimi – olyan legyen, ami igazán leköt. Ilyenkor képes vagyok étlen-szomjan addig fel nem állni a karosszékből, amíg a végére nem értem. A jövő nemzedékének – és nemcsak a leendő színészeknek – még azt tanácsolnám, olvassanak minél többet, és lehetőleg jó íróktól.

Hivatás: A színészi hivatás egész embert kíván: a lelkünk és a testünk is átalakul egy-egy szerep kedvéért. Annyiféle szerepet játszhatunk el, annyiféle ember bőrébe bújhatunk, hogy lassan pszichológusok is lehetnénk.

Öregedés: Olyan, mintha harminc- vagy negyvenéves lennék. Szerintem az öregedés akkor jön, amikor az ember bezáródik, és elveszíti az érdeklődését. Én még dolgozom, és érdekel minden, ami az életünkkel történik.

Forrás: MTI, Színház.org, Pesti Magyar Színház