Alapvető erkölcsi-etikai dilemmákra világít rá Ivan Viripajev darabjának, a Részegeknek az előadása, amelyet a Marosvásárhelyi Nemzeti Színház mutatott be a Magyar Színházak 35. Kisvárdai Fesztiválján. Radu Afrim már nem először dolgozott a marosvásárhelyi társulattal. A román rendezőről és a produkció megszületéséről a Kisvárdai Lapoknak Szabó Réka beszélt, aki rendezőasszisztensként és dramaturgként vett részt ezekben a munkafolyamatokban.
– Az akkor társulatvezető Keresztes Attila meghívására rendezte Az ördög próbáját 2014 tavaszán, ez volt Radu első munkája Marosvásárhelyen. Ennek a gyümölcsöző munkának a folytatása volt A nyugalom 2015-ben, a Retromadár blokknak csapódik és forró aszfaltra zuhan 2016-ban, majd a Részegek 2018-ban.
A Retromadár… folytatásaként a pandémia alatt Radu megírta és megrendezte a Grand Hotel Retromadár előadást. Mint ahogy a számos szakmai elismerés is jelzi, ezekben az években egy erős, szakmailag átgondolt, tudatos művészi munka zajlott a társulatnál, olyan rendezők részvételével, akik hittek a színházi kísérletezés erejében, értették is a kísérletezés nyelvét, és ami a legfontosabb, mindez szakmailag jó hatással volt a társulatra.
– Őt pályakezdése óta mindenki egyféle „fenegyerekként” tartja számon a romániai színházi világban. Minek köszönhető ez, mi jellemzi a munkamódszerét, miben más, ahogyan dolgozik?
– Nem tudom, hogy mennyire nevezhető módszernek, vagy kőbe vésettnek az, ahogyan ő dolgozik. Van, hogy ő írja a helyszínen az előadás szövegét, van olyan, hogy kész szöveget hoz, van, hogy castingot kér a színház vezetőségétől, van olyan, hogy előre elkészíti a szereposztást.
A visszatérő rendezői attitűd a próbafolyamatain talán leginkább a szabad asszociációra való hagyatkozás, az improvizáció erejében való hite, ami nem csupán a színészi játékban érhető tetten, hanem a társalkotók munkáját is jellemzi. Bár van egy előzetes előadásötlete, nagyrészt az „ott és akkor” adott körülményekből, helyszínekből és helyzetekből inspirálódik. Ugyanígy történt ez a Részegekkel is, volt egy előzetes casting, amely után elkészült a szereposztás, elkezdtük a próbákat, majd a szövegre épülő improvizációk mentén lassanként fölépítette a jeleneteket, amelyeket végül élő zenével és népdallal kötött össze.
– A Viripajev-mű nagyon sokféle megközelítést tesz lehetővé, a realistától a szürreálisig, ez az előadás milyen stílusban született meg, mik a jellemzői?
– Radu Afrim előadásait alapvetően a mágikus realizmus jellemzi, amelyekben a dolgok pontosan úgy vannak ábrázolva, mint ahogyan a valóságban léteznek, de közben mégis minden kifordul önmagából azáltal, hogy a rendező fölnagyítva mutatja meg őket.
A színészi játék, a színpadi helyzetek, a zene-, a díszlet- és a tárgyhasználat mind a saját létezésünk disztópiáit mutatja be, fokozott érzékenységgel, líraisággal teletűzdelve. Viripajev művét is ebbe a környezetbe ültette át, amely a részegség állapotának álomszerű megidézésében már-már abszurddá duzzadó jeleneteivel humorral és kritikai éllel beszél egy olyan valóságról, amelyben képtelenek vagyunk szeretni.
– Neked milyen volt együtt dolgozni a rendezővel? Mennyire szeretted ezt az előadást, mit jelentett neked?
– Több szempontból is nehéz volt. Új voltam a társulatnál, első közös próbafolyamatom volt ez velük, nem tudtam, mit várnak el tőlem, egyszerre kellett rendezőasszisztensi és dramaturgi feladatokat ellátnom, kétnyelvű szöveggel dolgoztunk, románnal és magyarral, amihez Radu még egy francia változatot is hozzáolvasott, és közben el kellett készülnie egy angol szövegverziónak is. Ez a próbafolyamat megerősített viszont abban, hogy nekem színpadközelben kell dolgozni. Jó volt megtapasztalni azt is, hogy a dramaturgiai munka a szövegkezelésnél sokkal összetettebb feladat, aminek a kiteljesítéséhez valódi bátorság kell: önmagad fölvállalása. Ez a munka attól megunhatatlan, hogy mindig az adott rendezőtől/alkotócsapattól függ, hogyan és mivel kell készülnöd, sosem kiszámítható, milyen feladatot kell napi szinten megoldanod a próbafolyamaton belül. Ha hivatásból csinálod, ha elmélyülsz benne, sokkal több a sikerélmény lehetősége, mint a kudarcé.
– Évről évre visszatérő vagy a kisvárdai fesztiválon, ahová eddig Marosvásárhelyről és Kolozsvárról, most viszont Budapestről érkezel. Másabb lesz számodra most az itteni munka?
– Annyiban lesz más, hogy idén sikerült összehozni a magyarországi és az erdélyi dramaturg, illetve színháztudomány szakos diákokat, és közös munkára ösztönözni őket. Ha jól számolom, ez az ötödik éve, hogy elemző kurzust tartunk a fesztiválon, de még sosem valósult meg, hogy a budapesti és a kolozsvári színház szakos diákok együtt dolgozhassanak. Ez idén sikerült, és ennek nagyon örülök. Remélem, tartalmas és inspiráló lesz az együttlétünk, és azt is remélem, hogy jövőre még többen leszünk jelen, akár újabb egyetemek hallgatóit is bevonva.
Szerző: Ungvári Judit