„A színészi létem motorja az útkeresés” – Interjú Korponay Zsófival
2020. október 9., péntek 08:31
Édesanyja szerint előbb énekelt, mint beszélt. Barna színésznőként ő a József Attila Színház 9-től 5-ig musicaljének szőke üdvöskéje. Mindig a kihívásokat keresi, legutóbbi gyerekelőadásuk díszletét maga festette. Korponay Zsófival az éneklés öröméről, ruhatárosi munkájáról, sztereotípiákról és a szűkössé váló keretekről is beszélgettünk.
Két bemutatód volt az elmúlt néhány hétben, az egyik az utolsó pillanatban, beugrásokkal valósult meg. Zaklatott időszak volt?
Rettenetesen. A 9-től 5-ig főpróbahetén esett ki két főszereplő: először Polyák Lilla, majd Szinetár Dóra. Ezek után egyetlen embert volt, aki hitt abban, hogy ennek ellenére meg tudjuk csinálni: Szente Vajk rendező. A bizakodása, higgadtsága erőt adott az egész csapatnak. Tavasszal már meghiúsult ez a bemutató, akkor – a járványügyi korlátozások miatt – a főpróbahét elején kellett leállnunk. Hazamentünk pénteken azzal, hogy hétfőn találkozunk, aztán hétvégén kiderült, hogy hétfőn már be sem jöhetünk a színházba. Ősszel nem maradt sok időnk visszahívni a megtanultakat, nagyon kemény munka volt fizikailag is, hát még a kieső szereplőkkel.
Közben pedig nagyon jó érzés, hogy az ember azt gondolja: ez lehetetlen, de van egy valaki, aki azt mondja: menni fog. És kiderült, hogy tényleg.
Szente Vajknál már másodszor játszol szőke bombázót, bár a Macskafogó patkánylánya nyilván egészen más szerep. A 9-től 5-ig Doralee-je viszont látszólag megtestesíti a szőke nős sztereotípiákat. A hétköznapokban távol áll Tőled mindez?
Abszolút. Vajkkal a Macskafogóban dolgoztunk együtt először. Fogalmam sincs, mennyit tudott rólam, talán megnézett néhány előadásban. A Macskafogó Cookie-ja – lévén, hogy rajzfilm –, jóformán karikatúra. A 9-től 5-ig musical viszont komolyabb mondanivalóval rendelkezik, bár 2008-as, mégis erősen érezhető benne a #metoo mozgalom. Doralee nagyon összetett karakter, korántsem „csak egy szőke nő”, akit megnéznek a férfiak. Az ő esetében éppen azt kell megmutatni, hogy mi van a látszat mögött.
Ez a nő okos, érzékeny, jó humorú, és szeretné, ha ez mások számára is nyilvánvaló lenne, ám ritkán jutnak tovább a feltűnő külsejénél. Az én fő dalom pont erről szól a darabban, hogy az „iszapszentgilisztási pusztáról” jöttem, és arról álmodtam, hogy egyszer jó nő legyek. Nem azért, hogy megbámuljanak, vagy hogy előbbre jussak, hanem, mert egyszerűen ez volt az álmom. Nekem mindezt barna nőként kell megmutatnom, ami nagyon izgalmas feladat.
Azzal szembesültem a próbákon, hogy én is elkezdtem „szőke nőből” fogalmazni, előtörtek belőlem a sztereotíp minták, de idővel rájöttem, hogy ez tévút. Túri Lajos Péter koreográfus nagyon sokat segített nekem a mozgásokkal. Rám szólt, hogy húzzam már ki magam és ne csak gyönyőrű legyek, hanem tudjak is róla, hogy az vagyok!
Tőlem annyira távol állt mindez, érdekes tapasztalat volt, milyen nehéz lehet valakinek, akinek folyton kihasználják a külső adottságait. Nem tesz jót az önbizalmadnak sem, ha állandóan stírölnek, sőt, kimondottan kellemetlen. Nekem ilyen gondjaim soha nem voltak.
Te nőként, színésznőként mennyire vagy magabiztos?
A színészi létem motorja az útkeresés. Nem csak a nőiségemet, hanem az egész lényemet illetően. Minden szerep, amit eljátszom, előrébb visz ezen az úton, miközben újabb kérdéseket vet fel.
Nagyon sokszínű ez a szerepkör: a Lila akác Tóth Mancijától Doralee-n át a mesedarabok játékos karakteréig. Nem kerültél skatulyába.
Valóban nem. Bár eddigi szerepeim közül Tóth Mancit éreztem leginkább közel magamhoz a naivitásával, tisztaságával. Ő úgy jó nő, hogy közben fogalma sincs róla. Nagy szívfájdalmam, hogy Telihay Péter rendezése lekerült a műsorról, de sajnos a színház így döntött.
Talán klasszikusabb Szép Ernő színrevitelre számítottak. Ez egy bátor, modern előadás volt.
Én nem vonom kétségbe, hogy lehet ma is klasszikus előadásokat klasszikusan színpadra vinni. Kell is. De ha egy klasszikus műnek meg tudjuk mutatni egy olvasatát modern szemmel, anélkül, hogy az eredeti mű csorbát szenvedne, akkor miért ne?! Telihay Péter előadása eklektikus volt, de éppen azt akarta megmutatni, hogy Szép Ernő igazságai ma is érvényesek. Kérdés, hogy egy színháznak elsősorban a közönség igényeit kell-e kiszolgálni, vagy inkább bátornak lenni. Mi történhet, ha merészek vagyunk? Esetleg kiderül, hogy nem működik. De ha meg sem próbáljuk, még a fejlődés lehetőségét sem adjuk meg magunknak.
Gyermekkorodtól énekeltél, az első színházi szerződésed mégis egy ruhatáros állásról szólt Szombathelyen. Ennyire elszánt voltál?
Abszolút.
Már óvodás koromban tudtam, hogy színész és énekesnő leszek, de kinevettek, mondván: minden kislány ezt mondja, majd kinövöm. Anyukám általános iskolai ének-zene tanár volt, azt meséli: előbb énekeltem, mint beszéltem. A zene meghatározta az életemet, dúdoltam fürdés közben, az úton hazaféle, az autóban. Rettegtem kiállni az emberek elé, de ha mégis sikerült ezen felülkerekednem, az csodás élmény volt. Éreztem, hogy feltölt, és semmi más nem érdekelt igazán.
Végigpörgettem, mi mással foglalkozhatnék. Lehetnék állatorvos, de ordítva bőgnék, ha a kezeim közt meghalna egy állat, ráadásul egy injekciót sem tudnék beadni. Lehetnék pszichológus, de közben annyira hipochonder vagyok, hogy ha valaki elkezd a gondjairól mesélni, azonnal nekem is hasonló problémáim lesznek. Így ezeket sorra elvetettem, és jelentkeztem egy amatőr színjátszó körbe. Akkor még nem volt Szombathelyen kőszínház. 2009-ben, amikor Jordán Tamás megalapította a Weöres Sándor Színházat, beadtam az önéletrajzomat, gondoltam, szívesen takarítok is, ha azt kell, csak hadd nézhessem közelről a színészeket. Az életrajzomba persze az informatika érettségitől a színészi ambíciókon át az éneklésig mindent beleírtam. Örömmel láttak ruhatárosnak. Többször felvételiztem a Színház és Filmművészeti Egyetemre is, de sajnos nem sikerült. Közben elkezdtem zenekarokkal énekelgetni, és már egy-két éve dolgoztam ruhatárosként, mikor a színházban volt egy koncertünk. Jeles András hallotta ezt, és meghívott következő rendezésébe, A kis lordba énekelni. Hihetetlenül örültem neki! Így történt, hogy egyik nap a színpadon voltam, másik nap meg a ruhatárban. Közben mindig szükség volt kórusra, vagy énekelni tudó kislányra, így kerültem be újabb előadásokba, de eleinte alig akadt komoly feladatom. Valló Pétertől kaptam egy rövid szöveges szerepet Az ügynök halálában, és aztán szépen épült ez a dolog.
Hogyan kerültél a József Attila Színházba?
Öt év elteltével Szombathelyen éreztem, hogy nincs tovább, nem fogok feljebb jutni. Mindig jött valaki új, akire rábíztak komolyabb feladatokat, de én igazán soha nem kerültem képbe. Elvégeztem közben Szombathelyen a jazz-ének szakot, és elhatároztam, hogy ott hagyok csapot-papot, felköltözöm Budapestre. Gondoltam, keresek valami „civil” munkát, ami mellett az énekléssel is tudok foglalkozni. Egy irodában dolgoztam, de mellette semmire nem maradt időm, így néhány hónap elteltével elváltak az útjaink. Nagyon kellemetlen emlékeket őrzök erről az időszakról, gátlástalan, pénzközpontú világ, amiben a főnököd egyik nap megsimogatja az arcod, ha épp kedve tartja, másik nap pedig az egész iroda előtt üvölt veled, mert nem jó müzlit vettél neki reggelire. Fogalmam sem volt, miből fizetem majd az albérletem. Száz helyre beadtam az önéletrajzomat, elkezdtem meghallgatásokra járni. A szombathelyi színházban jártam látogatóban, mikor megláttam egy cetlit, hogy a József Attila Színházba énekelni tudó 25-30 év körüli vékony testalkatú nőt keresnek. Verebes István rendezte azAngyalföldi balladát, és a női főszerepre kerestek színésznőt. Elmentem a meghallgatásra, és még aznap megkaptam a szerepet.
Mélyvíz volt?
Nagyon! Főszerepet soha nem játszottam előtte. Nem azt mondom, hogy álmaimban sem, mert mindig úgy éreztem, hogy ha egyszer lehetőséget kapnék, lenne mit mutatnom. Nem szakmailag persze, hanem érzelmileg. Boldog voltam, hogy Verebes István látta bennem ezt.
A társulat úgy fogadott, mintha mindig ide tartoztam volna. Semmi zúgolódás, hogy ki ez a kislány, mit játszott eddig? Hihetetlen támogató közegbe kerültem, és senkiben nem merül fel, hogy vajon én ezt meg tudom-e csinálni?! Nekem ez fontos, mert borzasztóan megfelelési kényszeres vagyok, a visszaigazolás a lételemem.
Aztán egyik szerep hozta a másikat?
Nem hittem, hogy az Angyalföldi ballada után fogok kapni újabb lehetőségeket, mert már akkor is rengeteg színész volt a társulatban. De nem voltak rossz érzéseim, gondoltam, legalább elmondhatom, hogy egyszer csináltam egy ilyet. A színház viszont már abban az évadban a társulatába fogadott.
Az éneklés felől érkeztél. Nem jelentettek nehézséget a prózai szerepek?
A zenés műfajon belül is óriási a különbségek vannak. Az említett Angyalföldi ballada nem musical volt, hanem egy zenés előadás, Korál és Balázs Fecó dalokkal. Ez számomra otthonos közeg volt, mert szeretek énekelni, csak sokáig autodidakta módon képeztem magam. A zenés előadásokban nem a technika, hanem az önkifejezés, a természetesség a lényeg, én meg abban sokkal magabiztosabb vagyok, mint a musicalekben.
Jeles András egyszer segített felkészülni egy felvételire. Látta, hogy görcsölök, nem jó a prózám, és azt mondta: „énekeld el!” Azt hiszem, ez akkor elindított bennem valamit, ez hozzásegített ahhoz, hogy a prózában is megtaláljam ezt a természetességet. A musical viszont más műfaj. A musical akkor jó, ha minden hang tökéletesen a helyén van, és brillírozik benne mindenki, én pedig korántsem vagyok tökéletes. A 9-től 5-ig próbafolyamatában többször jöttem ki csalódottan a színpadról, hogy megint nem tudtam elég jól elénekelni a dalomat. Pedig ez nem erről szól. Vagy nem erről kéne szólnia, hanem arról, hogy tudd, érezd, miről énekelsz. Szóval ezért volt a mumusom a musical műfaj, de már barátkozunk.:) És próbálom közelíteni a tökéletlenségemet a műfaj kívánalmaihoz. A 9-től 5-ig alatt nagyjából a helyükre kerültek a dolgok, egyre inkább érzem, mire vagyok képes.
A Hang-villa titka című gyerekdarab – amelyben a mamát játszod – az önfeledt játékról, bohóckodásról szól. Élvezed?
Nagyon szeretek gyerekdarabot játszani! A leghálásabb közönség ezeké az előadásoké! A Hang-villa titka pedig nemcsak a piciknek nyújt szórakozást, hanem a szüleiknek, sőt még nekünk, játszóknak is. Jó ritmusú, jó humorú, elképesztően pörgős előadás.
Te festetted a díszleteket. Ilyen jól rajzolsz?
Mindig szerettem rajzolni. A középiskolában volt egy barátnőm, akivel rajzolgattunk, tervezgettünk, grafikákat gyártottunk a reménybeli pólónyomda vállalkozásunkhoz, de aztán persze nem lett belőle semmi. Amikor három évvel ezelőtt jelentkeztem az egyetemre, az ének-zene mellett rajz és média szakra is beadtam. A rajz nem indult, így maradt a másik szakpár. Volt olyan elképzelésem is, hogy illusztrálhatnék mesekönyveket, csak valahogy soha nem maradt erre hely az életemben. Talán majd most.
Simon Kornél rendező az olvasópróbán mondta, hogy a díszletet magunknak kell megcsinálnunk, én pedig majd kiugrottam a bőrömből és felkiáltottam, hogy bevállalom! Most kicsit zűrös időszak van mögöttem, így a főpróbahéten is festegettem a kockáinkat, de hihetetlen örömmel töltött el minden pillanata.
Megtaláltad a helyed?
Nagyon szeretnek a József Attila Színházban, de én olyan vagyok, hogy egy idő után elkezdem szűkösnek érezni a kereteket. A díszletfestés is ebből adódott talán, meg az egyetemi tanulmányok, az, hogy otthon énekórákat adok… Nem tudok megülni egy helyben, azt érzem, hogy tanulnom, fejlődnöm kell. Ez most egy nehéz időszak, mert az év végi bemutatónkat – a Szibériai csárdást – egy évvel elcsúsztatták, így nekem jövő őszig nincs új feladatom. A pandémia óta marketing-asszisztensként is dolgozom egy nyelviskolában, de még hiányzik valami. Lehet, hogy szobafestő-mázoló leszek, vagy elmegyek pultosnak, ezt még ki kell találnom. Amikor kijöttem a középiskolából, és azon gondolkodtam, mi legyek, ha nagy leszek, akkor úgy képzeltem, de jó lenne minden évben mást csinálni, egy kicsit ezt, egy kicsit azt. Furcsa ez a 2020, de legalább megadatott, hogy kipróbáljam magam ennyire távolinak tűnő szakmákban is.
Szerző: Seres Gerda
Színház Online