75 éve ezen a napon született Budapesten Ascher Tamás, a Katona József Színház főrendezője.

Budapesten született, édesapja Ascher Oszkár Kossuth-díjas színész, előadóművész, rendező. Előbb bölcsésznek tanult, majd 1973-ban a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakán szerzett diplomát. Szép Ernő Patika című darabjával vizsgázott a kaposvári Csiky Gergely Színházban, majd oda is szerződött. Neve összeforrott a kaposvári színház fénykorával, amikor néhány rendezőtársával igazi művészszínházat hozott létre.

1978-ban Zsámbéki Gábor hívására a társulat néhány vezető művészével együtt Budapestre, az újjászerveződő Nemzeti Színházhoz szerződött. Vendégművészként továbbra is folyamatosan dolgozott Kaposvárott, ahová 1981-ben vissza is szerződött, 1983-tól 2003-ig a Csiky Gergely Színház főrendezője volt. A Katona József Színházban a teátrum 1982. évi megalakulásától kezdve rendez, a színháznak 1989-től tagja, 2011-től főrendezője.

1989-ben a párizsi Európai Színházi Tanács alapító tagja volt, tiszteletbeli tag az Európai Színházak Uniójában, 1993-tól rendes tagja a Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémiának. 1983 óta tanít a Színház- és Filmművészeti Főiskolán (ma már Egyetem), 1993-tól egyetemi docensként, 2002 óta pedig egyetemi tanárként, 2003-ban Novák Eszterrel közösen ő indította el az első zenés színész osztályt. 2006 és 2014 között az egyetem rektori posztját is betöltötte.

„Sokáig elsősorban kritikus észrevételeim voltak az intézménnyel kapcsolatban; osztályvezetést először csak 2003-ban vállaltam, az előző húsz évben időről időre kurzusokat vezettem; de be kellett látnom, hogy az elegáns kívülállás ideje lejárt. Végül is tiszteltem-tisztelem az egyetemet mint a magyar kultúra egyik hagyományosan fontos helyszínét, 150 éve nagy magyar művészek működésének terepét. A feladat elvállalása tehát nem személyes ambícióm volt, hanem kötelesség” – nyilatkozta ennek kapcsán.

A darabok színpadra állításában nagyon fontosnak tartja a kimunkált színészi játékot, a hétköznapi igazságok letisztult kifejezését. Pályája során számos műfajban, klasszikus és kortárs darabokat is rendezett, Csehov összes nagydarabját színre vitte. Fontosabb rendezései között van a Beckett: Godot-ra várva, Ödön von Horváth: Mesél a bécsi erdő, Osztrovszkij: Jövedelmező állás, Bulgakov: A Mester és Margarita, Erdman: Az öngyilkos, Moliere: Mizantróp, Heinrich Böll-Bereményi Géza: Katharina Blum elveszett tisztessége, Moliere: Dandin György, Sondheim: Sweeney Todd, Kroetz: A vágy, Hamvai: Hóhérok hava, Reza: „Művészet”, Gorkij: Barbárok, Crouch-McDermot-Hoffmann: Jógyerekek képeskönyve, Parti Nagy: A Bandy-lányok, Ibsen: Peer Gynt. A Magyar Állami Operaházban 1979-ben mutatkozott be, Mozart Idomeneóját állította színpadra, majd 2007-ben Vajda János Karnyóné című operáját rendezte, melynek szövegkönyve Csokonai Vitéz Mihály színdarabján alapult. Számos színházfilm rendezése fűződik a nevéhez, s pályája kezdetén több mozifilmben is játszott színészként, tavaly a Rossz versek című filmben bukkant fel néhány pillanatra.

Vendégrendezőnek hívták Bécsbe, Berlinbe, Lyonba, számos alkalommal Helsinkibe. A Katona József Színházban rendezett Csehov-darabok, a Három nővér, a Platonov és az Ivanov több földrészen arattak osztatlan kritikai és közönségsikert, az Ivanov 2008-ban Moszkvában megkapta az évad legjobb külföldi előadásának járó Arany Maszk díjat. 2010-ben a Cate Blanchett Oscar-díjas ausztrál színésznő és drámaíró férje, Andrew Upton vezette Sydney Theatre Company felkérésére megrendezte Csehov Ványa bácsi című színművét, olyan világsztárokkal, mint Cate Blanchett, Richard Roxburgh és Hugo Weaving. A darabot Sydney után a washingtoni Kennedy Centerben és a New York-i Lincoln Centerben is sikerrel játszották.

1983-ban Jászai Mari-díjat kapott, 1988-ban érdemes művész lett, 1992-ben Kossuth-díjjal tüntették ki „kiemelkedő, nagy hazai és nemzetközi sikerű színházi rendezéseiért, amelyekben példamutató következetességgel az írói szándékot közvetíti a közönségnek”. 1998-ban Hevesi Sándor-díjat, 2003-ban Pro Urbe Budapest kitüntetést kapott. Több alkalommal részesült a Színikritikusok Díjában és a Pécsi Országos Színházi Találkozó Díjában, 1990-ben az évad legjobb rendezőjének választották.

Kezdet: Mielőtt jelentkeztem a Színműre, egy évet jártam bölcsészkarra Debrecenben. Félévkor még levizsgáztam, aztán eldöntöttem, hogy év végén otthagyom a bölcsészkart, felkészülök és felvételizem a Színműre. Azt viszont nemigen tudtam eldönteni, hogy színház- vagy filmrendezőnek jelentkezzem-e. Akkoriban a színházat amolyan gyanús ügyletnek láttam. A művészet nálam Bergmannal kezdődött és Fellinivel, szóval a filmrendezést sokkal elegánsabb és eredményesebb dolognak tartottam, aktuálisabb pályának tűnt minden szempontból. Azt viszont éreztem, hogy filmrendezőnek sokkal nehezebb bekerülni, meg hát tudtam, hogy még fiatal is vagyok – tizenkilenc éves voltam akkor –, ezért jelentkeztem végül színházrendezőnek. És felvettek tizedmagammal, négy tizennyolc-tizenkilenc évest, négy húsz éven felülit, valamint két erdélyi magyart. 68 őszén kezdtük, vagyis az, hogy amit mondanak nekünk, minden hazugság, teljesen evidens volt.”

Mesterek: Fiatalkoromban nagy szükségem volt mesterre, mert bizonytalan voltam, és tanulni vágytam. Mint nemzedéktársaim többsége, elégedetlen voltam az azidőtájt működő színházakkal. Ma már tudom, hogy a 60-as, 70-es évek színházának is megvoltak a maga értékei: monumentális színészegyéniségek rendkívüli teljesítményeit láthattuk, de ezek a nagy színészi produkciók valahogy különálltak az előadások egészétől. Az előadások ugyanis nem voltak minden részükben megkomponáltak, egy irányba hatóak. Tulajdonképpen az az előadás, amelyik meggyőzött arról, hogy érdemes színházzal foglalkoznom, Peter Brook Szentivánéji álom-rendezése volt, amelyet nagyjából a rendezői diplomám kézhezvételével egy időben láthattunk itt Magyarországon.

Apátlan: Fontos pillanat a művész életében, mikor elszakad mesterétől. Úgy mondják, ahhoz, hogy az ember egy hosszú folyamat során kialakítsa önnön világát, egyszer csak meg kell tagadnia az előtte járókat. A megtagadás gesztusa talán csak a közönség miatt szükséges, de ha önmagad akarsz lenni, valóban muszáj leválni az elődökről. Én a színházi világban sohasem találtam olyan mestert, akivel teljesen azonosulhattam volna, ezért nem is állt módomban bárkiről leválni, bárkit megtagadni. A mi nemzedékünket apátlan nemzedéknek is szokták nevezni. Ha a színházi munkáimmal pályám elején rendre elégedetlen voltam, annak okai valahol itt keresendőek (mai elégedetlenségeim okai más természetűek). Van egy másik aspektusa is a kérdésnek. Annak idején színházat csináló fiatalemberként bizonytalan voltam, mibe kapaszkodjam, de fiatal értelmiségiként pontosan tudtam, hol a helyem, egyértelmű volt, hogy mitől undorodjam, és mit fogadjak el. A cenzúrát utáltam, az állami keretek közt elérhető siker, pozíció kétesnek tűnt a szememben. Ez a politikai természetű viszolygás valamiféle biztos alap volt: összekötött más emberekkel, elvezetett a kaposvári színházba, ahol a színházcsinálás egyik kiindulópontjává vált.

Kaposvár: Annak idején színházat csináló fiatalemberként bizonytalan voltam, mibe kapaszkodjam, de fiatal értelmiségiként pontosan tudtam, hol a helyem, egyértelmű volt, hogy mitől undorodjam, és mit fogadjak el. A cenzúrát utáltam, az állami keretek közt elérhető siker, pozíció kétesnek tűnt a szememben. Ez a politikai természetű viszolygás valamiféle biztos alap volt: összekötött más emberekkel, elvezetett a kaposvári színházba, ahol a színházcsinálás egyik kiindulópontjává vált.

Olvasás: Arra a kérdésre, hogy miért rendeztem kevés kortárs darabot, azt válaszolnám, hogy ez egy hosszú szocialista beidegzés. Én a hetvenes évek közepén kezdtem a pályámat, egy nagyon erősen cenzúrás világban. Világos volt, hogy a cenzúra a kortársba sokkal jobban beleköt, mint, mondjuk, Shakespeare-be vagy Csehovba – ugye, ezt nem is kell magyarázni, ez evidens.

Rideg: Szeretem a kegyetlen és rideg műveket, amelyek persze nem a gonoszságot reklámozzák – kizárólag a tunya, hazug gondolkodásmódot leplezik le kíméletlenül. Minden művészi kegyetlenség mögött ott van a kétségbeesett vágy valami értelmes, valami emberi, valami érzelmileg elfogadható iránt. Ott van a fájdalmas hiány, ami a művészt éri, miközben csupa szépet és jót szeretne látni a világból. Az a rengeteg rémületesen és röhögtetően kellemetlen, sötét dolog, ami körülvesz mindannyiunkat, csakis az készteti arra a szerzőt, hogy kegyetlen és rideg, önmagával is kíméletlen ábrázolásmóddal egyértelmű tükröt tartson az emberiség elé.

Cenzúra: Amikor én nagyon fiatal emberként a hetvenes évek közepén Kaposvárra kerültem, a Zsámbéki által éppen megrendezett Ahogy tetsziket tréfás, tarkabarka Shakespeare korabeli ruhákban játszották, és volt benne egy kis finom dolog: a zsarnok herceg udvarában játszódó jelenetekben néhány díszítőt felöltöztettek ilyen szép térdnadrágba, bársonyzekébe és habosba, és ők csak álltak és hallgatóztak. Tehát maga ez a hallgatózás mint olyan hirtelen annyira erős lett abban a néhány jelenetben, hogy valahol aztán olvastam egy hivatalos papírt – mondjuk, a minisztériumi tisztviselő jelentését; azok valahogy megérkeztek –, hogy nagyon kell vigyázni, mert, lám csak, ilyen mai vélemények keveredhetnek bele még egy korhű öltözékben játszott előadásba is. Ez a hetvenes évek cenzúrafejlesztési programjának a része volt, hogy hogyan kell okosítani a cenzort. Rájöttek például arra, hogy klasszikus darabot mai ruhában játszani, az veszélyes, de talán még veszélyesebb, még fondorlatosabb, ha a klasszikus darabot klasszikus ruhában adják, ámde közben hallgatóznak.

Nyelv: A hetvenes nyolcvanas évek színházának nagyjai: Peyman, Zadek és Peter Stein igazi eszményképek számomra. Azt a precíz, hatékony és manírmentes színházat szerettem volna én is művelni – ritkán sikerült. Külföldi munkáim izgalmas megmérettetések voltak más kultúrájú színészek között, de minden fontos rendezésem Magyarországon készült. Nem beszélek elég jól nyelveket, de ennél sokkal fontosabb, hogy itt élek, ennek a világnak a jelenéből, múltjából táplálkozom.

Beválasztani: A Szent György és a sárkány is olyan eset, hogy nem tudtam, mit rendezzek, és akkor hirtelen beleválasztottam valami tökéletesen ellenkezőbe. Sze­rin­tem ez ´79-ben volt, még nagyon kezdő voltam. Miután imádtam Weöres Sándort, azt képzeltem, hogy meg tudom rendezni ezt a tulajdonképpen reneszánsz életerőtől duzzadó és fondorlatos és szövegközpontú és mindenféle művet, ami én nem vagyok. Én ahhoz voltam szokva Kaposváron, ha valamin az első pillanatban nem találok fogást, rögtön megmondom, hogy ezt most nem tudom, és akkor a színészekkel összeülünk és kitaláljuk. Tehát egy közösségi színházat szerettem ott, ahol mindenki lehet hülye, mert együtt aztán kigondoljuk, hogy hogy legyen. Ez ott mindig így volt, máig is tulajdonképpen, ha lemegyek.

Csinnbummcirkusz: Szerintem minél intimebb és minél egyszerűbb valami, és minél kisebb térben történik, annál jobb. Tehát ha választani kell, hogy hol lesz jó, itt vagy a debreceni nagy színpadon, világos, hogy itt lesz jobb. Ha még a nézők fel is ülnek a színpadra, akkor még jobb lesz. Mert minél közelebb vagy a színész fejéhez, és minél kevesebb technika és csinnbummcirkusz van, annál átélhetőbb, annál igazabb. Ez egyértelmű.

Mindig: Mindig be kell mutatni egy darabot. Mindig bizonyos színészeknek szerepet kell találni. Tehát bőven elég az ürügy ahhoz, hogy az ember elevickéljen egyik évadtól a másikig. De egy elszántabb, koncepciózus rendező életében fontosabb helyet kéne elfoglalnia a magyar szövegnek és a magyar daraboknak, mint amilyet az enyémben sikeredett.

Nem árt: Érzem azt a késztetést, hogy nekem magamnak és a színészeknek valamiféle fejlődésről kellene tanúbizonyságot tennünk, de nem hiszem, hogy sikerülni fog. Hogy akkor mi értelme van? Talán csak annyi, hogy vannak darabok, amelyek annyira erősek és olyan fontosak, hogy sosem árt játszani őket.

Archetípusok: Az ember, amikor elkezd próbálni egy új társulattal, nagyon gyorsan megérzi, melyik színész melyik archetípust képviseli. Ráismer arra, hogy az adott színész Magyarországon kinek felel meg körülbelül. És akkor felfogom, hogy Cate Blanchettre úgy kell odafigyelnem, mint ahogy Básti Julival beszélgetnék idehaza. És így már minden rendben van. A színészek mind karakteresen valamilyen állatfajták; az ember tudja, hogy ez vaddisznó, amaz őzike, zsiráf, kisegér… És ha megvan a beazonosítás, az ember a világ minden pontján boldogul.

Személyiség: Az egyik színésznek van valódi jelenléte, karizmája, a másiknak pedig nincs, és ez a személyiség titka. Brook ezt tökéletesen ábrázolja, és ugyan én nem vagyok se tudós, se pszichológus, hogy ezt elemezzem, de mint rendező, számolok vele. És úgy osztok szerepet, hogy stimmeljen…

Hit: Rendszeresen előfordul, hogy nem hiszek magamnak, újra és újra megkérdőjelezem az elgondolásaimat. Ezt az állapotomat Máté Gábor nagyszerűen fogalmazta meg. Azt mondta, ő, mint szinész, sokszor érzi a próbafolyamat elején, hogy a munkájával meg kell győznie engem arról ,hogy jó a mű, amibe belefogtunk. Mindig van egy időszak, amikor meggyűlölöm a darabot, amit rendezek, de szerencsés esetben ez később elmúlik.

Rendező: A rendezői szakma műveléséhez a fantázia a legfontosabb, ezen kívül pedig az életismeret és az elképzelések erős képviselete. Az is működik, ha egy hibbant és téves eszmerendszerből fakadó koherens víziót vázol föl, aminek a valósághoz nincs köze. Távoli megfigyelőként életerőinjekciókat kell adnia a játszóknak. Emellett muszáj felosztania a saját személyiségét azokra az alakokra, akik szembenállnak egymással a darabban, úgy tud segítséget adni, ha mindegyikben megtalálja magát.

Rektor: Fellini írja, hogy amikor hozzáfogott a Casanova-filmjéhez, meghatározhatatlan korúnak érezte magát, de három év múlva, mire túljutott a film munkálatainak hosszú alagútján, visszavonhatatlanul öregemberré lett. Nos, az én nyolc évem megtette velem ugyanezt, Casanova-film – vagy bármi ahhoz fogható – azonban sehol. Egyébként sok meghívásról lemondtam, és gyakran dekoncentrált rendezés közben a sok hivatali gond. Az sem nagy öröm, hogy politikailag csesztetik az embert. A rektori munka alapvetően megváltozott a bolognai reformok bevezetésétől. Ettől vált a régen nyugalmasabb pozíció napról napra döntéseket igénylő, hallatlanul érdekes, ám drámaian hivatali jellegű munkává. Egyébként hivatali feladat volt a fenntartó minisztériummal való kommunikáció is: nem árulok el titkot, ha megemlítem, hogy eléggé egyoldalú volt. Ritkán érkezett időben reakció bármilyen kezdeményezésre, s ha volt válasz, később esetleg visszavonódott. Életemben ennyit nem esedeztem érvényes reakciókért. Másfelől hálás lehetek, hogy legalább nem éreztettek velem semmit abból, amit a sajtóból meg a pletykákból úgyis tudtam: a széles körű ármánykodást, ami az egyetemet körülvette.

Alkat: Szerintem két ember találkozása és a jelek, amiket önkéntelenül is leadnak, amelyekkel leleplezik magukat, a puszta fal előtt erősebben hatnak, mintha a színpadra virágvázákat, könyvespolcokat, füves dombokat és tölgyfákat is telepítek. Mikroszkópikus felbontásban akarom látni a gesztusokat, ezért szeretem a tágas, üres díszleteket, bár sajnos gyarló naturalisztikus igényeim néha előtolakodnak és nem tudom eléggé lecsupaszítani a színpadot. Ha egy pályaudvaron játszódik a darab, akkor szeretem ha legalább egy szemafor vagy pénztárfülke látszik, pedig lehet hogy elég lenne, ha a nagy ürességen egy vonatfüst vonulna át. Rendezői alkatom olyan, hogy különböző igények vitáznak benne.

Különbség: Nagyon különbözünk abban, hogy ki mit tekint minőségnek, ezért ez nehéz kérdés. A kereskedelmi televíziók megjelenése a művészet fontosságát kérdőjelezte meg, mivel egészen más műfajok váltak fontossá. Betört a bulvár. Üzleti színházat csinálni mindig könnyű volt, de a puszta szórakoztatásnál egy színháznak több a dolga. Egyetértünk Balázs Péterrel abban, hogy nem lehet figyelmen kívül hagyni a közönség ízlését, csak amit ő a szórakoztatáson felül hozzátesz egy darabhoz, az számomra nem jelent valódi többletet. Az is különbözik, amit a Teátrumi Társaság színházainak döntő többsége – szemben Vidnyánszky Attilával – minőségnek tekint. Vidnyánszky egy kifejezetten robosztus színházi újító, szemben a védőszárnya alá gyülekezett vidéki színházakkal.

Átadás: Át kell adni az értékeket, másrészt az ifjúságtól tanulhatunk is: asszociációt, kísérletezőkedvet, élményt és sok ötletet szedhetünk össze. Fontos, hogy mindez kultúrába ágyazódva történjen, hiszen rettenetesen rövid az emberiség kulturális emlékezete. Új és új történelmi, politikai hullámok egyszerűen úgy pottyantanak ki kulturális értékeket a hajóból, mintha sohasem lettek volna.. A tanításnak az a lényege, hogy tudatára ébressze a fiataloknak, hogy milyen apától, nagyapától, dédapától származnak. Elengedhetetlen a kulturális emlékezet őrzése, különösen a mai időkben, amikor a tömegkultúra egészen más vágányra viszi az embereket.

A színház: A színház a nyilvánosság művészete, fontos számára a botrány, az izgalom, amit a nyilvánosság előtt és benne kelt. Erre azok az időszakok alkalmasak, amikor a művészeket nem fejezik le, az előadásokat nem tiltják be, de létezik közeg, amiben harcolni lehet valamiért és valami ellen. Nem gondolom, hogy korunkban ne lenne erre lehetőség. Sőt, ha körülnézek, úgy látom, a színháznak bőséges oka van, hogy felelősséget érezzen a társadalom, az ideológia, a politika alakulásáért, s kellő indulattal hozzászóljon.

Életterv: A színházon kívül soha semmi más nem szerepelt az élettervemben… Nem jutott el a tudatomig, hogy mi módon gyarapíthatnám, módosíthatnám életfeltételeimet, mindig a következő alkotnivalót tartottam szem előtt. Nem feltétlenül azért, mert ennyire emelkedett lélek vagyok. Egyszerűen csak nem tudtam elszakadni a színháztól, és minden más terhet, vagy akár kecsegtető lehetőséget a művészetre való hivatkozással ledobtam magamról.

Forrás: Színház.hu, boon.hu, Criticai Lapok, Ellenfény, stb.