Január 26-án született Hámori Ildikó Kossuth-díjas színésznő. Az alábbi összeállítással köszöntjük.
Hámori Ildikó pályájáról:
Hámori Ildikó kislány korától színésznő szeretett volna lenni. Tizenhárom évesen már szerepelt a Timur és csapata című tévéfilmben, gimnazistaként a Belvárosi Ifjúsági színpad tagja volt. 1964-ben érettségizett a budapesti Fazekas Mihály Gimnáziumban, ezután egy évig lakberendezőként dolgozott. A főiskola előtt egy évig, 1966-67-ben tagja volt a Nemzeti Színház akkor alakuló legendás, Bodnár Sándor vezette stúdiójának. Mint később mondta, akkor látott először színházat belülről, és attól kezdve sehová nem vágyott, csak oda. A Nemzeti színpadára 1966-ban Az ember tragédiája Major Tamás rendezte előadásában lépett először, amikor megnyílt a Hevesi Sándor téri épület. A Színház- és Filmművészeti Főiskolára harmadszorra vették fel, Békés András és Gáti József tanítványaként 1971-ben kapta meg diplomáját.
Első szerződése a Thália Színházhoz kötötte, ahonnan tíz év múlva Vámos László hívására az akkori Népszínházba ment. 1983-ban a Hevesi Sándor téren működő Nemzeti Színház tagja lett, amely 2000 óta Pesti Magyar Színház néven működik, ma is e teátrumhoz köti szerződése. “Szeretem ezt a társulatot, sok kedves régi kollégával és sok remek fiatallal játszom együtt. Ez nagyon jó dolog, feldobja az embert, és engem is fiatalít” – nyilatkozta. Anyaszínházán kívül fellépett a budapesti Játékszínben és a soproni Petőfi Színházban is, jelenleg a Karinthy Színház Nercbanda című előadásában láthatja a közönség.
Szerencsésnek mondja magát, nem skatulyázták be. Sokoldalú drámai tehetség, de vígjátékokban is sikeres, és mivel szép hangja van, zenés darabokban is gyakran láthatta a közönség. Pályája kezdetéről szép emléke a szegedi ünnepi játékok Antigoné-előadása, Thália Színházbeli korszakából szívesen emlékszik vissza Hubay Miklós darabjaira (Tüzet viszek, A párkák, Egy szerelem három éjszakája). Emlékezetes alakítást nyújtott a Csíksomlyói passióban, Bornemisza Magyar Elektrájában mint Klütaimnésztra és mint Laodameia Babits Mihály művében. Színpadra lépett Shakespeare, Csehov és Gogol darabjaiban, Szabó Magda Régimódi történetében. Sarkadi Imre Oszlopos Simeonját pályája meghatározó előadásának tartja.
Számos tévéfilmben szerepelt, a legemlékezetesebbek: Dunakanyar (1974), Ingyenélők (1979), A falu jegyzője (1986). Szinkronszínészként is sokszor kölcsönözte hangját külföldi pályatársaknak.
Művészi munkáját számos kitüntetéssel ismerték el: 1980-ban Jászai Mari-díjat kapott, 1985-ben lett érdemes, 2001-ben kiváló művész. 1997-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend kiskeresztjét, a Halhatatlanok Társulatának 2006 óta örökös tagja, 2010-ben Főnix-díjat kapott. 2014-ben “a magyar színház- és filmművészetben betöltött meghatározó szerepe és nemzedékek számára meghatározó, emlékezetes alakításai elismeréseként” Kossuth-díjjal tüntették ki. 2015-ben Kállai Ferenc-életműdíjat kapott.
Férje Szinetár Miklós rendező, lányuk, Szinetár Dóra is a színészi pályát választotta. Többször nyilatkozta, hogy életében legfontosabb a család, jelenleg is három nemzedék él egymás közelében.
A Magyar Rákellenes Liga 2006 őszén lányával őket kérte fel, hogy legyenek háziasszonyai a szervezet emlőrákos betegeket megszólító kampányának. Hámori Ildikó 2000-től a fiatalon elhunyt színész-rendező, Ivánka Csaba emlékére létrehozott alapítvány kuratóriumának tagja.
Hámori Ildikóval saját szavaival:
Szülők: Erős volt a kötelék közöttünk, édesapámmal és édesanyámmal is. Több évtizede nincsenek már velem, de nem múlik el nap, amikor ne jutnának eszembe. Édesapám aggódott értem a színi pálya miatt, amely az 1960-as években ,,bű- nös” dolognak számított. Gyakran előfordult, hogy reggel 8 órától éjfélig bent voltunk a főiskolán. Édesapámnak nem fért a fejébe, hogy mi tart ennyi ideig. Alig tudtam lebeszélni arról, hogy bejöjjön a főiskolára megkérdezni, mi folyik itt tizenhat órán keresztül. És akkor én már 21 éves voltam. Próbáltam elmagyarázni, végül elfogadta a helyzetet. Aztán amikor először meglátott a főiskolai vizsgaelőadáson, nagyon boldog volt, és már nem féltett.
Penicillin: A kisgyermekkorom eléggé furcsán alakult, ugyanis tbc-s voltam, és az ötvenes évek elején nem lehetett tudni, hogy életben maradok-e. Szerencsére még időben megérkezett a penicillin, aminek köszönhetően meggyógyultam. Kiskorom nagy részét szanatóriumban töltöttem, ráadásul külön szobában, elzárva a többiektől, és csak iskolakezdés előtt félévvel jöhettem ki onnan. Egy pszichológus bizonyára jobban el tudná magyarázni, hogyan hat a magány és a bezártság egy kisgyermek lelki világára, de ha visszagondolok rá, nagyon nehéz lehetett. Valószínűleg azt a sok érzelmet, amit akkor összegyűjtöttem, szerettem volna később kiadni magamból. A színészet, ha úgy tetszik, terápiaként szolgált erre.
Színház: Egy színházi előadás akkor jó, ha a katarzis nem a ruhatárban van, hanem azoknak a lelkében, akik a nézőtéren ülnek.
Pálya: A pályám során rengeteg színházban megfordultam, rengeteg darabban játszottam és rendkívül izgalmas szerepeket! Ha számolni kellene, azt bizton állíthatom, hogy volt olyan hónap, amikor 34 előadást játszottam a Thália Színházban. A Nemzeti Színházban, korábban Népszínházban is több helyszínen, sok különböző műfajban léphettem színpadra. Mára az iram lelassult, hiszen a középkorú és idős női szerepek kisebb arányban fordulnak elő a drámairodalomban, mint a fiatal hősnő szerepek.
Partner: Minden színész, minden partner más és más. Egy-egy találkozás kicsit olyan, mint a házasság. Ha az ember benne van egy próbafolyamatban, gyakran érzi úgy, hogy a partnere a házastársa. Egy ilyen helyzetben többet tudunk a másikról, mint a saját férjünkről, feleségünkről, hiszen a nap minden percében együtt vagyunk. Ő az, akiről tudom, mikor fájdul meg a feje, mikor aludt rosszul, mikor veszett össze a házastársával, mikor sírt fel éjjel a gyereke. A közös munka sikere függ attól is, hogy a partner éppen milyen pszichés és fizikai állapotban van, és persze függ az enyémtől is. Lehet, hogy az egyik darabban működik köztünk a partnerség, a másikban pedig nem.
Vers: Számtalan helyen mondtam már verset. Nagyon szeretem az irodalom ezen műfaját. Egy versből a hallgató mindig azt érti, – hic et nunc – , ami számára abban a pillanatban fontos. Meghatározza a vers üzenetét a kor, a hely, amelyben elhangzik, s az is, hogy a hallgató életének, sorsának, melyik percében áll. Egy József Attila verset másképp értettünk egy régi április 4-én, és másképp értjük ma október 23-án. Verset mondani nagyon nagy felelősség. Egyszerre kell a költő gondolatát, és a magamét közvetíteni. Mindehhez pedig szükséges egy beszédtechnika, amit meg kell tanulni. A Színiakadémián lévő egykori osztályomnak mondtam, hogy nem elég jól beszélni; szeretni is kell beszélni. Ma már sajnos gyakran úgy beszélnek a színpadon, ahogy az utcán. De ha én erre vagyok kíváncsi, akkor nem színházba, hanem moziba megyek. A színházban a való élet nagyon keveseket érdekel. Vámos László mondta mindig: „ A színház a valóság égi mása.”
Nem mindegy: A színház bármilyen közhelyesen is hangzik, – bár attól közhely, hogy igaz-, a pillanat művészete, az adott percé, amikor az ember a színpadon áll. Nem megismételhető, még akkor sem, ha azt az előadást egy kamera rögzíti. Elengedhetetlen, hogy együtt legyünk a nézőkkel. Szoktam is néha mondani, hogy ma este „tehetséges a közönség”. Nem mindegy ugyanis, hogy hogyan jönnek össze az emberek. Rohantak éppen munkából, gyerektől, s éppen beesnek, vagy volt idejük elkészülni, a befogadásra felkészülni. Ez egyáltalán nem mindegy. Az, hogy egy este, egy előadás jól sikerül, nem kizárólagosan a benne játszóktól függ.
Természetesen: Nekem otthon mindenem volt, a bibircsóktól a műszempilláig, és bár nem én adtam a kezébe, a lányom, ha csak módja volt rá, ezekkel játszott. Mindent eltanult tőlem észrevétlenül, azt is, hogy a smink varázsával csak akkor élünk, ha színpadra lépünk. A színház falain kívül legyünk természetesek, és lehetőleg éljünk egészségesen. Én még ma is gyalog, aztán HÉV-vel megyek be a városba, ha szép idő van. Egy kis séta mindig jót tesz!
Kossuth-díj: Nagyon sok szeretetet jelent egy ilyen díj. Az én szeretetemet a színpad, a költészet és a szó iránt, valamint a felém áradó szeretetet, amelyet én kaptam több mint négy évtizeden át kollégáimtól és a közönségtől.
Pillanat: Az ember életében vannak képek, emlékek, amik helytől, időtől, akarattól függetlenül felvillannak. Ezek a képek azok, amik az ember életének legfontosabb, legmeghatározóbb pillanatai. (…) A gyermekem és az unokáim születése lenne az pillanat, amelyben megállnék. Vannak percek, amelyeket nem én magam, hanem az élet nyújtott el, amikor a sors késztetett megállásra.
Esti: Esti színésznő vagyok. Vannak a nappali, és vannak az esti színésznők. Én este héttől tízig játszom a színpadon, előtte és utána azonban épp olyan életet élek, mint bárki más. Reggel felkelek, megcsinálom azokat a feladatokat, amit minden asszony, mielőtt elindul otthonról, aztán megyek csak a dolgomra. (…) Időnként pedig visszaléptem, de így találtam természetesnek. És nem is rohantam vissza a színpadra, megpróbáltam kiélvezni a gyest. Felhőtlen, boldog három évet töltöttem otthon a kicsi lányommal. (Szinetár Dóra, szerk.) A mai színházi és gazdasági körülmények között, ezt sajnos kevesen engedhetik meg maguknak.
Smink: A színpadon kívül egyáltalán nem viselek sminket. Ahogy mondtam, én esti színésznő vagyok, csak a színpadra festem magam, a magánéletben nem. Engem nem zavar, hogy smink nélkül látnak a közértben, vagy az utcán, ilyen vagyok, akkor nem a színésznőt, hanem az embert látják. Természetesen előfordul, hogy olyan helyre megyek, ahol elengedhetetlen egy könnyű smink, akkor kivételt teszek.
Érzékeny: Érzékeny, lelkileg sérülékeny ember vagyok. Bármennyire sikeres a pályám, és szeretek színésznő lenni, mégis a családtagjaim a legfontosabbak. Imádok az unokáimmal foglalkozni.
Színészet: Ez egy roppant szórakoztató foglalkozás, és nagyon szeretem. Ám az első tíz évben többször felmerült bennem a kérdés: biztos, hogy ez az én utam? Mivel nekem is olyan jó volt a kézügyességem, mint a szüleimnek, arra gondoltam, talán mással is foglalkozhatnék. Aztán mindig jöttek az újabb és újabb feladatok, amelyek megerősítettek abban, hogy a saját utamat járom. A kézügyességemet pedig hasznosítottam a saját lakásom berendezésében, szépítésében.”
Pilátus film: Az egész világon imádják. Most jelent meg Amerikában az Abigél új fordításban, állítólag őrült nagy siker. Szabó Magda regényeiben és színdarabjaiban is olyan örök érvényű gondolatokat, érzéseket találunk, amelyek mindenkit megérintenek, mindannyiunkról szólnak, és azt gondoljuk, hogy “igen”, “aha”, velem is ez történik éppen. (…) A regény szerint a fővárosba kerülő doktornő felhozza magához vidékről a magára maradt, idős édesanyját, aki nem találja a helyét, legfőképpen azért, mert nincs dolga a világban, és a lánya is rossz irányba terelgeti. A történet lényegét így fogalmaztam meg: nem elég szeretni, jól kell szeretni! Az idősek elmagányosodása, egyáltalán életük utolsó szakaszának méltóságteljes befejezése a földkerekség bármely szegletében eleven társadalmi probléma, ezért is ítélik nemzetközi szinten hitelesnek és kiemelkedőnek a filmet.
Magyar Színház: Én általában hűséges ember vagyok, mert ebben nőttem fel. A családom mindig mindenhez hűséges volt: eszmékhez, gondolatokhoz, családhoz, barátokhoz. Ez belém ivódott, családi tradíció. Évtizedekkel ezelőtt nem volt ilyen nagy jövés-menés a színházak között. A mi színházunk igazgatói kinevezései mindig politikai döntések eredményei voltak. Az új igazgatókkal új kollégák érkeztek, de a mag nem változott. Nekem viszont annyi dolgom volt és van a világban a színészeten kívül, hogy azok életben tartottak és tartanak.
Hullámzás: Megtanultam a férjemtől, hogy sosem szabad leragadnunk a múlt sérelmein. Az mindenkinek rossz, de nekem a legrosszabb. Ezeken mindig túl kell lépni. Nem kell mindig mindenütt ott lenni. Az élet állandó hullámzás. Nem lehet mindig boldognak lenni. Kell a boldogtalanság is ahhoz, hogy újra lehessen felfelé emelkedni.
Szerepek: Szeretem, hogy otthon mindig „főszerepben” vagyok, szeretem, hogy számítanak rám, hogy látom a boldogságukat, hogy megosztják velem a boldogtalanságaikat, hogy néha tudok nekik segíteni, és ők is nekem. Amit tudok, megteszek értük, úgy érzem, szeretnek engem, és ez boldoggá tesz. Nincs az a főszerep, amit többre becsülnék annál, mint hogy az unokám mellett lehessek, ha beteg. Amikor a harmadik unokám született, úgy intéztem, hogy ne legyen próbám és bemutatóm, mert segíteni akartam Dórinak. Ezt láttam a szüleimtől és a nagymamámtól, a bátyámmal mi voltunk a mindenük. Mindig a gyerekek voltak az elsők, és Dórikán is ugyanezt látom. Pedig neki is van pályája, méghozzá nagyon sikeres. A mi példánk azt mutatja, hogy össze lehet egyeztetni a családot és a hivatást. Persze az is boldoggá tesz, ha sikerem van a színházban, és nekem szól a taps, de az nem hasonlítható ahhoz, amiről az imént beszéltem. Lehet ezért kárhoztatni, és azt mondani, hogy nem vagyok igazi színésznő. De az vagyok, csak nem vagyok egy ügyű, több fontos ügyem van, ami nem feltétlenül a színházhoz kötődik.
Idő: Nem tudunk ellene tenni, múlik az idő. Egyszer egy díj kapcsán azt mondtam: érdemes megöregedni. Most sem tagadom le a koromat, mindazonáltal jó érzéssel tölt el, hogy még mindig “egyben vagyok”, tudok szöveget tanulni, mozogni, és múlhatatlan az érdeklődésem a fiatalok és a világ iránt.
Forrás: Színház.org, Nol.hu, HVG.hu, Magyar Színház, MTI, Nők Lapja Café, Criticai Lapok, stb.