gate_Bannergate_Banner
PinceszínházRózsavölgyi SzalonVígszínházFigeczky Bence
  • facebook
  • instagram
  • 2024. március 5., kedd
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „A színház az a hely, ahol az ember megmentheti a lelkét” – Interjú Alessandro Serrával

    2023. április 30., vasárnap 09:27

    Ismét a MITEM meghívására érkezik Budapestre Alessandro Serra és társulata, akik a Színházi Olimpia keretében Shakespeare A vihar című művét viszik április 29-30-án színpadra a Nemzeti Színházban. Az olasz rendezővel magyar élményeiről, a darabról és a színház szerepéről is beszélgettünk.

    Alessandro Serra (credit) Fiorenzo Niccoli

    – Egyik első színházi rendezése, az In the city of K a magyar származású, de francia nyelven írt műveivel befutott Kristóf Ágota szövegein alapul. Hogyan esett a választása a szerzőre?

    – Fiatalon nagy hatást tettek rám a szövegei. Erős, rideg, csípős, mégis költői és zenei. Amikor elolvastam A nagy füzetet, azonnal színpadra akartam vinni. Mintha az én gyerekkoromról szólt volna. A karakterek a részemmé váltak, nagyon sok közöset éreztem bennük. Írtam egy levelet Kristóf Ágotának, aki meg is adta az engedélyt, hogy dolgozzak a szöveggel. Hosszú próbafolyamat volt, az előadást pedig, amiben színészként is részt vettem, egyfajta személyes újjászületésnek éltem meg.

    – Nem először jön Budapestre és ismét egy Shakespeare-darabbal. Milyen élményekkel tér vissza?

    – A Színházi Olimpia filozófiája és az alapító mesterek szellemisége számomra nagyon sokat jelent. 2019-ben Suzuki Tadashi vendégei voltunk Togamurában, most pedig a budapesti Nemzeti Színház vár minket, ahol tavaly a Macbettu című előadásunkat nagy szeretettel fogadta a közönség. Az Olimpián való részvétel egy különleges kaland, de komoly felelősség is. Nagyon várom, hogy újra találkozzunk.

    – A szárd nyelven bemutatott Macbettu számtalan díjat nyert, ezúttal pedig A vihar színpadi feldolgozását láthatjuk. Mi az, ami megkülönbözteti ezt az előadást a többi adaptációtól?

    – Nincs semmiféle trükk, vagy serrai sajátosság.

    Adott egy fantasztikus szöveg, mi pedig nem teszünk mást, mint megpróbáljuk felfejteni a különböző rétegeket. Ezekben a remekművekben benne van az emberi létezés minden apró rezdülése, kicsinysége, sebezhetősége, gyarlósága. A mi feladatunk, hogy desztilláljuk és felmutassuk ezeket. Ahogy Hamlet mondaná, tükröt kell tartanunk, de idézhetném Csehovot is, aki szerint az ember csak akkor lesz jobb, ha megmutatjuk neki, milyen is valójában.

    – Mi az, ami megfogta A viharban?

    – A covid időszaka komoly kihívás elé állította a színházakat, voltak, akik teljesen bezártak, és voltak, akik az online jelenléttel próbálkoztak. Én azt látom, hogy egyfajta megújulás ment végbe, melynek során a színház erősebb lett, mint valaha. Amikor újra elolvastam A vihart, rájöttem, hogy ez nem más, mint egy himnusz a színházhoz, méghozzá a színház saját eszközeivel. Tökéletes metaforája annak, hogy hogyan lehet kiemelni az ember valódi természetét az általunk valóságnak nevezett csalóka felszín alól.

    Amikor elkezdtük a próbákat, a varázslatos színházi jelleg mellett a darab egy súlyosabb társadalmi-politikai vonulata is felszínre tört, amit annyira erősnek éreztem, hogy azt kell mondanom, hogy nem is én adaptáltam a szöveget, hanem az formált engem. A sors furcsa fintora, hogy nem sokkal később újabb háború bontakozott ki világban, amellyel Prospero szigete is újabb kontextusba került. Shakespeare amellett, hogy előrevetítette a nyugat történelmét, komoly leckét is ad a bosszúról való lemondásról és a megbocsátásról. Egyszersmind felvillantja a reményt, hogy az emberiség egyszer majd bocsánatot kér a tetteiért.

    – Alig használ díszleteket, a színpad- és jelmeztervezést pedig saját maga végzi. Elmesélné, hogyan állt össze ez az előadás? 

    – Mint minden előadás, A vihar esetében is hosszú hónapokig tartott a felkészülés. Miután lefordítottam a szöveget, kiválasztottam a kellékeket, a jelmezeket, a hangokat és a zenét, megterveztem a színpadképet. Az előkészítés számomra egyfajta fizikai gyakorlat, ami aztán elvész az anyag és az emberek közötti alkímiai utazásban. Jelen esetben egy üres tér van, melynek közepén egy emelvény áll. Egy lebegő sziget, mely egyben valamiféle referenciasík is, ahonnan az emberi gyarlóságok – amelyeket Shakespeare mesterien jelenít meg a szövegben – felbukkannak.

    Nem ötletekkel, hanem képekkel dolgozom, melyeket aztán anyaggá kell alakítanom.

    Ha befejeződtek az előkészületek, akkor találkozom a színészekkel. Ettől a pillanattól egy improvizációs folyamat kezdődik, melynek során nem ítélkezünk, hanem mindenki megpróbálja lecsupaszítani saját személyiségét a teljes kitárulkozásig. Amint ez megtörténik, akkor kezdődhet az igazi alkotás. Formáljuk és létrehozzuk az anyagot, melynek elemeit végül a dramaturgia és a ritmus teszi helyre. Ez utóbbi talán a rendező egyetlen kiváltsága.

    – Először a mozival akart foglalkozni, a színházat halottnak gondolta. Mennyire érvényesül a filmes látásmód a rendezéseiben?

    – A vágást és a világosítást hozom csak magammal, a többivel viszont óvatos vagyok. Bár a színház és a film hasonlítanak, valójában két teljesen különböző művészeti formáról beszélünk. A zűrzavar pedig abból fakad, ha a kettőt elegyíteni szeretnénk. Egy színész nem viselkedhet úgy a színpadon, mintha kamera előtt állna, a néző pedig, ha kész képeket kap, egyszerűen kikapcsol a belső látása. Nézzünk csak körül magunkon! Én úgy látom, hogy a képek megeszik a lelkünket, éppen ezért a belső látásban és az ősi formákban hiszek, vagyis abban, hogy a színház lehet az a hely, ahol az ember megmentheti a lelkét.

    – Sokszor kérdezik arról, hogy mit gondol a színház jövőjéről: véleménye szerint az embereknek mindig szüksége lesz az olyan találkozásra, kapcsolódásra, amit a színház jelent. Mi az, amit átmentene a 22. századba az egyetemes színházi kultúrából?

    – Úgy látom, hogy a színház ma szégyelli, hogy színház. Rengeteg pénz költünk a filmes elemek alkalmazására, a streaming-szolgáltatók majmolásáról már nem is beszélek. Egy ilyen előadás is lehet jó, de ha a színház lényege elvész, akkor csak valami keserű, elavult, poros szenzációhajhászás marad.

    Minél inkább próbál valaki kortárs lenni, az eredmény annál inkább lesz valami régi és romlott dolog.

    Olyan, mint egy Facebook-bejegyzés, amely halott már a közzététele pillanatában. A színház emberi lények találkozása, egy ősi rítus, amely megalapozza a valóságot. Valahányszor végrehajtjuk ezt a rituálét, az élet felszabadul és a halál pedig megszelídül, mert a színházban az ember szemébe nézhetsz és megértheted, hogy legbelül ez is csak egy örökös újjászületés.

    Az interjút Alessandro Serrával Sánta Sára készítette.

    Az április 30-i előadásra jegyek még korlátozott számban kaphatók.

    banner_bigBanner1
    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram