gate_Bannergate_Banner
Vecsei H. MiklósBarta ÁgnesMészáros MartinRainer-Micsinyei Nóra
  • facebook
  • instagram
  • 2024. június 25., kedd
    banner_bigBanner3
    banner_bigBanner4

    „A színház az életelemem” – Interjú Gőz Istvánnal

    2024. március 17., vasárnap 09:48

    Gőz István március 17-én utoljára ölti magára Max Jerry Horovitz alakját a Bethlen Téri Színházban. Ezelőtt a Tünet Együttes búcsúelőadásán láthatta a közönség, amikor a társulat ideiglenesen befejezte a működését. Az utolsó és a jelen pillanatokról beszélgettünk a 74 éves művésszel.

    Gőz István a hetvenes évek közepétől húsz esztendőn át a kaposvári Csiky Gergely Színház tagja volt, közben 1988-ban az USA-ban majd Mexikóban tanult mozgásművészetet. 1995-ben szabadúszó, majd a Tünet Együttes tagja lett, de örömmel vállalt más független előadásokban is szerepet. 

    – A Tünet Együttesben találkoztál Valcz Péterrel is, aki felkért a Mary és Max előadás egyik címszerepére nyolc éve. Grisnik Petra a partnered ebben a darabban, akivel igazából ebben a próbafolyamatban ismerkedtél meg. Hogy emlékszel vissza erre a találkozásra?

    – Kaposváron már találkoztam Petrával, úgyhogy emlékeztem, hogy egy szép, magas lány, de nem ismertük egymást. Mikor elindult a próbafolyamat könnyen összecsiszolódtunk. Öröm volt együtt dolgozni a fiatalokkal. Az anyag viszont elsőre nagyon ijesztő volt számomra. Megnéztem a gyurmafilmet, és azt éreztem, hogy ebből sehogy sem lehet színházat csinálni. Próbálkoztam mindenfélével, de csak nem sikerült. Aztán Valcz Peti addig manipulált, mozgatott, csavarta az egészet, amíg egyszer csak megszületett Max Horovitz, az aspergeres new yorki, aki az anonim zabálók klubjába jár és mindent nagyon komolyan vesz.

    – A szerepformálás részeként az Autisták Országos Szövetségének közvetítésével mozgásórákat tartottál aspergeres felnőtteknek. Honnan jött ez az ötlet és milyen élmény volt számodra a velük való munka?

    – Valcz Peti találta ki, hogy vegyük fel a kapcsolatot a szövetséggel, hogy jobban megismerjük, mit is jelent az, hogy aspergeres. Akkor még nagyon keveset tudtam erről. Amikor összekapcsolódtunk az AOSZ-al, akkor merült fel, hogy valamilyen közös foglalkozás során könnyebben tudnánk kapcsolatot teremteni. Mivel tudtam, hogy az arckifejezések felismerése számukra nehezített, én meg ebben eléggé otthon vagyok a pantomimes múltam miatt, kitaláltam, hogy arcmimikai gyakorlatokat fogunk tanulni. Nagyon érdekes volt az a két vagy három alkalom. A csoport nem nagyon tudta, hogy miről fog ez szólni, úgyhogy bizalmatlanul figyeltek, de megpróbálták csinálni, amiket mutattam. Közben én is tanultam tőlük, látva, hogy mik azok a jellemző momentumok, vagy részletek, amik nagyjából mindenkinél megvannak. Bízom benne, hogy valamire ők is tudták használni azt, amit én próbáltam átadni.

    – A tapasztalatok segítettek fogalmazni, hogy mi a kulcsa ennek a karakternek? 

    – Azt hiszem, hogy néhány dologban magamra ismertem. Kiderült, hogy bizonyos helyzetekben én is úgy viselkedem, érzek, reagálok, mint egy aspergeres. Ugyan nem üti meg esetleg a diagnózis mértékét, de felfedezhetően vannak bennem ilyen érzések, ilyen tulajdonságok, és ezekbe próbáltam kapaszkodni.

    – Hogy készülsz az utolsó előadásra?

    – Mondom a szöveget, átnézem a mozgásokat. Ugyanúgy készülök, mint máskor. Igazából én nem gondolok arra, hogy ez most egy utolsó előadás. Az a fontos, hogy meg kell csinálni, és lehetőleg jól kell csinálni. Törekszem arra, hogy ne befolyásoljon az a tény, hogy egy utolsó előadás. Én akkor is ugyanazzal az örömmel és melegséggel emlékeznék vissza rá, ha nem tudtunk volna egy ilyen búcsú ceremóniát tartani, csak egyszerűen úgy hozta volna az élet, hogy nem játsszuk többet. Emlékszem, mikor Kaposváron a Marat halálát már eltemettük, és aztán mégiscsak lett belőle következő előadás. Éveken keresztül mondogattuk, hogy idén volt az utolsó, aztán jövőre megint hívták valahova, mégis lett, és így húztuk, még nem tudom, hogy hány évig.

    – Nemrég volt a Tünet Együttes búcsúelőadása is, amikor viszont úgy tűnt, hogy tényleg utoljára léptetek együtt színpadra. Hogy érintett Szabó Réka döntése, amikor bejelentette a társulat szüneteltetését?

    – Réka döntése várható volt, mert már évek óta tipródott ezen. Feltehetően nem kapott elég inspirációt sem tőlünk, sem a környezettől. És bár mindig volt új előadásunk, de inkább a külső kényszer miatt, mint belső motivációból. A pályázatokhoz minden évben valami újat kellett bemutatni, ha ott tartottunk, ha nem. A pénzhiány miatt pedig nem lehetett állandó háttérstáb az együttes mögött, és egy csomó feladat hárult Rékára, így érhető, hogy nem bírta egy idő után. Végül nagy nehezen meghozta a döntést, de az, hogy „szünetegyüttes” lettünk, mégis azt jelenti talán, hogy ez még mindig nem végleges.

    Nekem rossz érzés persze, hogy nincs tovább, mert fontos volt számomra a közös munka. Még akkor is, hogyha az utóbbi időben nem olyan előadásokat csináltunk, mint régen, amikben igazán jól éreztem magam. De az, hogy volt egy közeg, ahova tartoztam, ami adott feladatokat, az mozgásban tartott, testileg és lelkileg is.

    Ha önmagában gondolok a színházra az nagyon fura érzés, mert mindig azt hittem, hogy életem végéig dolgozni fogok. Meg sem fordult a fejemben a nyugdíj. Mindig az a kép volt előttem, hogy dolgozom, hiszen a színház az életelemem. Mostanában pedig azt veszem észre, hogy valahogy megvagyok színház nélkül. Illetve nem érzem azt, hogy lemaradok valamiről, ha nem tartom rajta az ujjam az ütőéren – nem járok előadásokat nézni vagy kevesebbet vagyok színpadon. Sokszor eszembe jut egy idézet a Marat halálából, amit annak idején Jordán Tamás mondott a színpadon: „én ezt a heroizmust már régfeladtam, jöjjenek a fiatalok!” Valahogy ebbe az állapotba kerültem én is, hogy most már csináljanak mások színházat, de közben azért nagyon tud hiányozni.

    – Meglepődtél az érzéseiden?

    – Tulajdonképpen igen. Azt hittem, hogy sokkal jobban fog hiányozni. Az lenne az ideális, ha a színház egy kicsit mindig megmaradna az életemben. Vagy akár a filmezés is kitölthetné ezt az űrt, de sajnos az még a színháznál is kiszámíthatatlanabb, hogy mikor hívnak és mikor nem. Van olyan kollégám Kaposvárról, aki elvonult a vidéki házába és semmilyen módon nem kapcsolódik már a szakmához. Ez biztosan nem az én utam.

    – Ha bármit kívánhatnál, akkor kivel dolgoznál most szívesen színházban?

    – Szívesen dolgoznék továbbra is alternatív színházban. Majdhogynem azt mondom bárkivel. Ha valaki hívna, mert engem lát egy szerepben, örömmel vállalnám. Egy-egy előadásra kőszínházba is mennék, mert vannak olyan műhelyek, amelyekhez szerintem tudnék kapcsolódni, ha kellene egy ilyen karakter, mint én. Boldogan játszanék a Katonában, az Örkényben, a Radnótiban is. De tag már nem lennék sehol. 

    – Tulajdonképpen most lettél igazán szabadúszó, hiszen a kaposvári húsz év után a szabadúszásból gyorsan csatlakoztál a Tünethez, és bár hozzájuk tartozni egy lazább szövetség volt, azért mégis társulati tagként tekintettek rád és te is magadra.

    – Kaposvár után a Székely-féle Új Színházban voltak szerepeim, és a Tháliában is játszottam, de elég gyorsan találkoztam Hudi Laci műhelyével és valahogy abból alakult tulajdonképpen a Tünet és a Rékával való közös munka. Aztán tavaly ennek is vége szakadt. Most ez egy másfajta szabadúszás, mint a 2000-es évek elején, és a körülmények sem olyanok, mint régen. Azt hiszem, nem vagyok nagyon szentimentális ezekben a dolgokban. Meg valahogy nem szeretem kimondani, hogy most akkor ez az utolsó. Sosem lehet tudni…

    Szerző: Gáspár Anna

    A Mary és Max utolsó előadására itt válthatnak jegyet.

     Fotó: Kállai-Tóth Anett

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2024 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram