Kiss Csaba rendező, író, dramaturg, színész, színházigazgató, Jászai Mari- és József Attila-díjas. Az idei évadtól a Weöres Sándor Színház művészeti tanácsának tagja. legutóbb Jacques Audiberti „Árad a gazság” című darabját rendezte, próbálta a társulattal. Vele beszélgetett a Ráadás magazin a premier előtt.

–  Annak idején nagy médianyilvánosságot kapott a távozásod a Miskolci Nemzeti Színház éléről. Mi történt ott és akkor 2015-ben?

– Színházi kifejezéssel élve ez egy klasszikus hátbadöfés volt, nem is érdemes igazán többet beszélni róla. Velem végül is jót tettek, felszabadultam a színházvezetés alól, ami jól hangzik ugyan, de rengeteg munkával és stresszel jár. Folytathattam a saját alkotói pályámat. Azóta megjelent négy drámakötetem, elnyertem egy rangos svédországi ösztöndíjat, jöttem-mentem a világban, fesztivált szerveztem, több egyetemen tanítottam, a bukaresti TV-ben saját darabomból tévéjátékot rendeztem. Ezeket miskolci színidirektorként nem tudtam volna csinálni, szóval azt mondom, hogy fájdalmas volt, de megérte.

–  Még egyetlenegy kérdés, és tényleg engedjük el a történetet! A magyar színházi élet egészét tekintve ez egy kivételes eset volt, vagy általánosabb ennél a jelenség?

– A hátbadöfés? Nem ritka jelenség. A miskolci talán látványosabb volt, mert váratlanul történt, előzmények nélkül, és nagy reflektorfényt kapott, hiszen a miskolci színház igazgatásom három éve alatt az ország egyik legsikeresebb művészeti műhelyévé vált, amely anyagilag is jól működött. Szerencsére az is maradt. Egy-két területet leszámítva az igazgatóváltás nem járt minőségromlással. Vagyis hepiend – mindenki számára.

–  A politika arra hivatkozott, hogy rossz hangulat volt a társulatban. A kérdésem nem arra vonatkozik, hogy ez igaz volt-e, hanem, hogy lenne-e ennek valójában jelentősége?

– A politikai hivatkozások igazságába kár mélyebben belemenni. Leváltásom előtt két hónappal a polgármester „Érdemes Művész” díjra terjesztett fel Miskolcon végzett munkámért. Aztán meg pénzt is ajánlottak, ha szép csendben felállok. Ennyit a politikáról. Maradjunk inkább a baráti hátbadöfésnél. Én nagyon fontosnak tartom azt a három évet, amit a Miskolci Nemzetiben tölthettem, de nagyon örülök annak is, hogy vége lett. Bennem nem hagyott ez semmilyen törést, alkotóilag pedig egészen izgalmas, új lehetőségeket nyitott meg. Egy hónapig éltem és dolgoztam Ingmar Bergmann házában, Svédországban, az ő könyveit olvastam, az ő lemezeit hallgattam, az ő tányérjából ettem. Naplómat a librarius e-könyvben is kiadta (Kiss Csaba: Bergman szigetén) (F?rö-i napló)

–  Hogyan határoznád meg magadat a nagyon sokszínű életpályád ismeretében?

– Színházi ember vagyok, bármit szívesen megcsinálok, szöveget adaptálok, fordítok, darabot írok, ha kell, örömmel rendezek, sőt ha nagyon, nagyon muszáj, játszom is – bár a közepesnél gyengébb színész vagyok. Fiatalomkoromban, amikor még vitt az őrült lendület, sokszor felléptünk barátommal Borbély Endrével magunk írta, tervezte, zenélte előadásokon. Nagyon szeretem a színházat, és az egész életemet végigkísérte ez az állandó átjárás, átjárhatóság. Számomra semmilyen színházi műfaj nem idegen, ha kell, díszletet is festek. Szeretem a társulati létet, és ezért számomra minden olyan helyzet, mint például most ez a szombathelyi, izgalmasabb annál, mint amikor vendégrendezőként jövök-megyek az országban, vagy külföldön. Egy normális évadban általában két, három darabot rendezek, többnyire különböző színházakban. Most például itt vagyok Szombathelyen, a következő rendezésen januárban az Operettszínházban lesz, a Veszedelmes viszonyok új zenés ősbemutató, Kovács Adrián zenéjével, Müller Péter Sziámi dalszövegeivel. Tavasszal pedig a bukaresti színművészeti egyetemre hívtak egy vizsgaelőadást rendezni, a darabról még egyeztetünk. E vándorló élet miatt számomra még fontosabb, hogy otthon érezzem magam egy társulatban.

–  Hivatalosan hová tartozol?

– A Színház- és Filmművészeti Egyetemen vagyok huszonhat éve tanár. Van egy másodéves osztályom is. Tehát egyetemi oktató a főállásom.

–  Szombathely …

– Szabó Tibort, vagy ahogy a színházban szólítjuk Tibkét, régóta ismerem. Először egy Kasimir és Karoline előadásban láttam közel harminc évvel ezelőtt, nagyszerű alakítás – és emlékezetes előadás volt. Az évek során többször találkoztunk, fesztiválokon, Kisvárdán, itt-ott. Látta annak idején több Csehov-rendezésemet is, szerette őket. Amikor az igazgatói pályázatát összeállította, felhívott, hogy részt vennék-e benne rendezőként. Átküldte az első változatokat, beszélgettünk róla, aztán újabb társak kerültek képbe, lassan kialakult a csapat. Tetszett, hogy olyan rendezőket hívott meg, akikkel hasonló színházi nyelvet beszélünk. A pályázat megnyerése után kezdtünk gondolkozni azon, mi lenne, ha ez egy állandó művészeti tanács formáját öltené. Rendszeresen találkoznánk, beszélgetnénk és közösen döntenénk az új évadról, a színház társulatáról és művészi programjáról. Ez nekem nagyon tetszett, hiszen ez a fajta működés a titka egy új színházi arculat kialakulásénak, egy társulat fejlődésének.

–  Ez a fajta művészeti tanács mennyire megszokott dolog?

– Időről-időre felbukkan a gondolat. Mindenki emlékszik a kaposvári színház aranykorára, a legendára. Miskolcon 2014-ben én is hasonló tanácsot hoztam létre, ott öt rendező alakította a színház műsorát, esztétikai arculatát. Szerintem ez nagyon okos dolog és a színház lényegéből, a társulatiságból fakad. Azt szokták mondani, hogy a színház nem demokratikus intézmény – egy akaratnak kell érvényesülnie. Ez igaz, de jó, ha az akarat megszületését rengeteg beszélgetés, közös gondolkozás és tapasztalás előzi meg. A szombathelyi színház esetében is az igazgatóé a végső szó, de ez sok együtt töltött órát, személyes beszélgetést, tanácskozást jelent. A művészeti tanács tagjai egyben felelősséget is vállalnak a társulatért, a szereposztások kapcsán sokat beszélünk a színészek fejlődéséről, további feladatairól – ez pedig nagyon fontos és hasznos.

–  Akiket már megszólaltattunk a művészeti tanács tagjai közül, azok egyként azt mondták, hogy konstruktív, és jó a tanács működése.

– Igen, ez így van. Hasonló ízlésű emberek vannak a tanácsban, de különböző életkorúak, tapasztalatúak, temperamentumúak és ez jó. Horváth Csabát például táncos kora óta ismerem, első koreográfiáit, rendezéseit is láttam jó 25 évvel ezelőtt. Évek óta mindketten az egyetemen tanítunk (SZFE) – vizsgáikat is szinte kivétel nélkül láttam. Így a Nagy Péter Istvánét is, aki a legfiatalabb közülünk, és tavaly végezte el a főiskolát. Igen tehetséges fiatal rendező. Számomra annyira izgalmas közelről látni az ő színházi gondolkozását is. De ugyanez elmondható a Nagy Ciliről is, aki színészből lett rendező. Vele is az egykori Vas utcában találkoztunk először, akkor még hallgatóként. Sardar Tagirovsky pedig egészen különleges életút és színházi világ, vele talán Marosvásárhelyen (vagy Debrecenben?, vagy a Nemzetiben? ) találkoztunk. Nagy rokonszenvvel. Szóval ez egy nagyon jó kis csapat így együtt.

–  Voltak viták?

– Nem, hiszen még el sem kezdődött igazából az évad. Az első bemutatók előtt vagyunk. De szerintem a színházban a legveszélyesebb dolog a siker – mármint az alkotókra nézve. Azt nehéz helyesen kezelni, a valódi értékét felismerni. A kudarc nem jó érzés, de őszintébb. (nevet)

–  A bukást követőn világossá válnak a miértek? Vagy van úgy, hogy nincsen magyarázat?

– Az a baj, hogy a mai egy kritikátlanul sikerorientált kor, amely folyton dicséri, fényezi magát és ebbe lassan bele is fásulunk. Én nagyon szeretem az őszinte embereket, és sokra becsülöm, amikor valaki azt mondja, figyelj, ez nem sikerült olyan jól. Mert ez a természetes. Amikor minden állandóan ragyogóan sikerül, az számomra nem hiteles – az vagy hencegés, vagy ami még rosszabb, a középszerűség jele. Amikor nem mer kockázatot vállalni valaki, mert fél a kudarctól. Biztosra megy. A színház érzékeny világ, rengeteg akarat és munka van benne – és a legjobb szándék mellett is előfordul, hogy nem találkozik a néző érzékenységével. És ilyenkor az őszinteség és a szeretet többet ér, mint a kiügyeskedett vastaps.

–  Neked mi a koncepciód hosszú távra itt a színházban?

– Én a színészekből indulok ki. Szerintem ők a legfontosabbak a színházban. Katartikus élményeim is színészi alakításokhoz, nem rendezői formákhoz kötődnek. Tizenöt-húsz darab van a fejemben, amit szívesen megrendeznék a következő években, de jelenleg a szombathelyi színházban inkább azt próbálom megérezni, hogy kiket lehetne helyzetbe hozni egy jó szereppel, egy valódi kihívással. A következő évadra három színdarabban is gondolkodom, de egyelőre figyelem a színészeket, hogy melyiket vegyem elő közülük?

–  Kínálja magát a kérdés, miért pont az Árad a gazság, és miért pont most?

– Ez egy csodálatos darab. Sokat lehet nevetni benne, de mély, mint az idő kútja. És játékos, és költői. A szülőknek szól. Meg a gyerekeknek. Az apáknak és a lányaiknak. Meg az anyáknak. És a fiúknak. Témája a hazugság. Hogy mennyi hazugságra van szükség a felnőtté éréshez? És tényleg nincs más megoldás, csak a beletörődés? A kompromisszum. A hazugság, mint létező valóság elfogadása. Nagyon bölcs darab. És vérbeli színház, tele titkokkal, fordulatokkal, szerelemmel, szexualitással, vadsággal és költészettel. Olyan, mintha egy szenvedélyes, szerelmes darabot egy történelmi akciófilmmel összegyúrnánk. Telitalálat a szókimondó erős cím is. Árad a gazság. Az ember azt hinné, hogy ez valami politikai utalás, de megrázóbb annál. A hazugság egy mocsár, amelyben maga a politika is elsüllyed. Ezért mélyebb a darab mondanivalója a napi aktualitásnál.

–  Nem túl gyakran játsszák nálunk Audiberti darabját.

– Én húsz évvel ezelőtt láttam az Új Színházban, akkor Tóth Ildikó volt a főszereplő. Ott szerettem bele a darabba is, és tudtam, hogy egyszer elő fogom venni. Úgy érzem most jött el az a lány, aki el tudja játszani. Mari Dorottya egyetemi hallgató, jövőre fog végezni az SZFE-n. Parfait királyt pedig egyik osztálytársa Sipos László Márk játssza, akit a szombathelyi nézők a Pál utcai fiúkban már láthattak. Mindketten tanítványaim voltak az egyetemen, és nagyon örültem annak, hogy a színház egész évadra hívta őket, a Candide-ban és a Sirályban is találkozhatunk majd velük. De a szereposztás többi része is izgalmas, Jámbor Nándor és Bálint Éva kettőse, a Bíboros (Némedi Árpád) és a Marsall (Kelemen Zoltán) politikai portréi, és Orosz Róbert zenés apakirálya is szuggesztív, összetett alakok. A Hadnagy népi figuráját, a történelemmel sodródó örök kisembert Balogh János játssza. A díszletet és a jelmezt Balla Ildikó tervezte, rokokó formákban tobzódó, különleges áltörténelmi látvány. Kovács Adrián zenéje (hegedül Keller Dániel) és Herman Flóra mozgásetűdjei teszik teljessé ezt az áradó játékot.

–  Nem hiányzik valamilyen nagyon nagy, emblematikus név a társulatból?

– Szerintem most nem ez a lényeg. Egymással jól próbáló, szorgalmas, tehetséges csapat állt össze – közülük kell a majdani nagy neveket megtalálni, kinevelni. Jó feladatokkal, szerepekkel. Nem hiszek abban, hogy meg kellene hívni három híres vendéget csak a nevük miatt. Ez a társulatra nézve is demoralizáló lenne.

–  A próbákon milyen benyomásaid voltak?

– Olyan mintha hónapok óta próbálnánk. Júniusban, az olvasópróbán, azt kértem a színészektől, hogy nyáron tanulják meg a darabot, mert ez egy annyira szép, de nehéz szöveg, hogy nem lehet példánnyal a kézben próbálni. És mindenki megtanulta, szövegtudással kezdtünk. Nagyon jó így dolgozni, a színészek értik a helyzeteket, rengeteg ötletük, javaslatuk van, pillanatok alatt játsszák is az újabb változatokat. Sokat nevetünk, jó hangulatban zajlanak a próbák. Jacques Audiberti nálunk szinte ismeretlen szerző – bár hat kötetnyi drámát írt, és húsz regénye jelent meg a legrangosabb francia kiadónál, a Gallimard-nal. Én azért javasoltam az Árad a gazságot évadkezdő prózai bemutatónak, mert ez egy olyan darab, amelybe szerintem a fiatalok is bele fognak szeretni, ugyanakkor a szülőknek is tükröt tart, hogy vajon megtalálták-e a gyerekeikhez… és egykori önmagukhoz az utat.

Ráadás Magazin
2021. október 09.

Forrás: Weöres Sándor Színház