2006. március 10-ln hunyt el Halász Péter avantgárd rendező. Néhány sorral emlékezünk az alkotóra.

Halász Péter pályájáról:

1962-1969 között az Universitas Együttes tagja, az Egyetemi Színpadról való kiválása után 1969-ben saját színházat alapított Kassák Ház Stúdió néven. 1971-ben szerepeltek a nancy-i színházi világfesztiválon. 1972-ben A skanzen gyilkosai című előadásukat betiltották, működési engedélyüket megvonták.

Az avantgard író-rendező-színész a hetvenes évek első felében ezért egy Dohány utcai lakásban adta elő társaival „szobaszínházi” előadásait.

1976-ban Párizsba disszidált, onnan egy évvel később New Yorkba költözött, ahol Squat Theatre néven előadott performanszai világhírűvé tették.

Halász 1991-ben visszatért Magyarországra, a budapesti Katona József Színházban, a Színművészeti Főiskolán, az Új Színházban és a Nemzetiben is rendezett. Jeles Andrással egy ideig együtt igazgatták a Városi Színházat.

A halálos beteg művész 2006. február 6-án a budapesti Műcsarnokban, még életében felravataloztatta magát, hogy ily módon jelen lehessen saját temetésén. A barátai által tartott búcsúbeszédeket egy koporsóban fekve hallgatta végig. Ezen utolsó előadásának teljes dokumentációját a barátai által létrehozott Halász Péter Virtuális Emlékmű online archívum tartalmazza.

Halász Péter az emigrációról:

1976 januárjában hagytam el Magyarországot egy egyirányú útlevéllel, és ‘90-ben, a rendszerváltás után jöttem vissza. Tehát van egy korszak, ami kiesett. Valamikor írtam Beke Lászlónak egy levelet, hogy nem az a kunszt, ha az ember elmegy, hanem ha itt marad, és végigcsinálja ezt a dolgot. Ugyanis odakint egyre inkább elterelődött a figyelmünk arról – többedmagammal mentem ki –, hogy itthon mi történik. Ez egzisztenciális kérdés is volt: be kellett illeszkedni abba a világba, és persze amikor kimentünk, nem is remélhettük, hogy a kommunizmus valaha megdől. Sőt, azt mondogattuk, hogy valószínűleg a kapitalizmus fog megdőlni: nagyon erősen nyomul a szovjetrendszer felénk. Az amerikaiak nevettek rajtunk: ugyan már, csak ki kell várni a végét! Bejött. Mi tehát nem arra rendezkedtünk be, hogy mi történik Magyarországon, nem ahhoz képest alakítottuk az életünket. Egyre kevesebb információ ért el bennünket. Az embernek új ruhát kellett öltenie, vagyis új kultúrát.”

Halász Péterről saját szavaival:

Halász Péter a rendszerváltásról:

„Ki merne súgni neked arról, hogy mi lett veled, melyik ég rejti helyed.” Nem tudom, rejti a könnyeidet, valami ilyesmi. Weöres Sándor. Én azt hiszem, hogy két csoportba oszlottak az emberek. Az egyik a vert csapat: a szétdohányzott, szétivott, szétesett emberek sokasága. Persze mindig mindennek a magva jelen volt akkor is meg most is, tehát ez inkább a bezártságfóbiából és egy személyiségnek a pszichéjéből adódik össze, hogy szétesik-e akármilyen nyomás alatt. Nagyon sokan a politikában találták meg az útjukat, és talán egy kicsit a művészetben is.

Főleg a képzőművészek dolga lendült meg egy kicsit. Volt, aki gazdagabb lett, de a zenészek is – például az Új Zenei Stúdió – több respektet kaphattak, és kevesebbet kellett magyarázkodniuk munkájuk során. A művészek számára mindenképpen felszabadultabb környezet volt, és akkor, a rendszerváltás környékén itt még kevesen tudták, hogy a pénzről szól a história. Akkor a művészetről szólt, mert még nem volt elég pénz. Vagyis volt pénz, mert ha egy várost újjá akarnak építeni, akkor elsőként a kultúrába fektetnek be, mert az kerül a legkevesebbe, az a legolcsóbb dolog. Házakat építeni, meg földalattit, meg villamos vezetéket, szóval belakni egy várost, az drága…

New Yorkban is úgy megy, hogy először kiszorítják a gazdagabb részekből a korábban oda betelepült művészeket. Azok aztán találnak maguknak új helyet, ahol élhetnek. Mikor azt is érdekessé teszik, akkor jönnek a telektulajdonosok, és innen is kiszorítják a művészeket. Volt egy ilyen folyamat itt is. Tulajdonképpen pozitív volt az akkori lendület. Aztán ahogy elkezdték regulázni és támogatni a művészeteket, ugyanolyan vagy hasonló szellemi vagy mentális attitűddel, ahogy azt Kádár idején tették, elkezdődött egy bizánci csata a művészek között. Nyilván számosan nem bíztak eléggé a művészetükben, vagy nem akartak túl sok meglepetést, ezért kuratóriumokba, zsűrikbe igyekeztek manőverezni magukat, ahol döntéshozó helyzetbe kerülve biztosították a hozzájuk hasonló kolléga szimpatikus döntését. „Na most te menj ki, légy szíves, a te ügyedről tárgyalunk”, „Gyere vissza, igen, és akkor most te menj ki, mert most a te ügyedről tárgyalunk”. És így tovább… Minden szinten elindult a kultúrában egy ilyen bizantin dolog.”

A színház elsődleges feladatáról:

“A színház elsődleges feladata éppen az önazonosításban van. Ki vagyok? Mi vagyok? Mit keresek itt? Honnan jöttem, hová tartok és mi a dolgom? Ha a színház nem erre kérdez rá és nem keresi a választ, akkor minden, csak nem színház: cirkusz, múzeum vagy pár órányi haladék az őrületben. A színház a leghatékonyabb közös szellemi tér: rendelkezésre áll minden, ami csak van akár a köznapi életben, akár a művészetekben. A színész és a néző valóságos, élő kapcsolata az az egyetlen lehetséges terület, ahol a színház felveheti a versenyt a tévével és a filmekkel.”

A színház, mint futószalag:

“Az a baj, a minden szegmenset átjáró baj, hogy a színház tekintélyelvű. S ha az, akkor azt is közvetíti. A színház gyakran nem más, mint egy technológiai sorrend: van a színdarab, amelyet kiválasztanak, a dramaturg, aki értelmezi, aztán hozzá választódik a színészgárda, és jönnek az olvasópróbák, rendezői rendelkezések, színpadbejárások, próbák, próbák és próbák, végül főpróba és maga az előadás, az ügyelő ügyel, a tűzoltó teszi a dolgát, mi más ez, ha nem egy futószalag. Hol marad a szabadság?”

A szakma:

“Mindenki számára kiderült – mert ezt a pénz úgy akarta –, hogy ez mindenhol szakma. A pénzzel minden mérhető. Tehát a siker is. Sikert kell produkálni, hogy pénzt produkáljunk, mert a pénz arra is mérőeszköz, hogy hány embert érdekel egy esemény. Így átalakultak a pénz mentén az értékek is. Persze megszűnt az a bohémia is, hogy pénz nélkül lehet élni a városban, merthogy senkinek nincs pénze. Ezzel együtt változott a művészeti szemlélet. Ez személyesen nem nagyon szórakoztat. Én nem tudok ugyanazon szórakozni, mint mindenki más. Egy ideig igen, aztán nem. Másra van az agyam tréningezve. Változatlanul tartom, hogy a kvantitatív megítélés mellé kell a kvalitatív is. Ha nincs szellemi befektetés, ami nehezen használható, vagy ami nem feltétlenül populista vagy populáris, akkor kiürül az éléskamra, mindent felzabálnak a technikusok. Én úgy gondolom, hogy van más mérce is, mint a siker, a tömeg és így tovább. Erre hozhatnék millió példát. Én magamat egyik kategóriába sem sorolom, de hát végül is mégiscsak azt kell gondolnom, hogy kudarctól kudarcig, nem pedig sikertől sikerig vezet az út, de ez legalább motiváció.”

6-os villamos:

“Volt egy periódus, amikor nagyon érdekes volt az, hogy a nép minden rétege megjelenik a 6-os villamoson. Ma az a véleményem, hogy ha külön-külön ezek az emberek kedvesek, ilyenek vagy olyanok, vagy amolyanok, amikor a 6-osra felszállnak, esszenciális szarral töltődik meg a 6-os villamos. Mindenki a legrosszabb formáját hozza. Hihetetlen vibráló idegesség, ellenségeskedés, köpködés. Szóval elképesztő a suttyóságnak a csimborasszója. Ha meggondoljuk, hogy ez az egész európai történet azzal kezdődött, hogy a görögök a suttyóságból esztétikai szintre emelték az embert, hogy a szépség és az udvariasság és a ritmus és a költészet és a zene…, és akkor végigmegy az ember a 6-oson néhány évvel később az ókori görögök után, és ördögien megváltozik minden. Régen még az épületek érdekeltek, ahogy kinéztem, akkor ott volt a New York-palota, ahova jártam. Ugyanezen a vonalon volt a Luxor kávéház régen, ahova annak idején jártam. Ugyanezen a vonalon volt a Vörös Csillag mozi, ami most a Royal Szállónak a kultúrterme, oda is jártam. A Petőfi hidat rettentően utáltam mindig. Maga a 6-os villamos hátborzongató élmény számomra.

A rendszerváltás után nem sokkal történt, hogy a Katona József Színházban csináltam egy sorozatot. Újságcikkeket dramatizáltam esténként. Nappal próbáltam, este előadtuk. Éjszaka megírtuk a darabot, és ebben volt az egyik cikk a 6-os villamos. Miután a Kamra hosszúkás, berendeztük egy hosszú-hosszú villamosnak, ahol jegyellenőrzés és kis megfigyelések és kis történeti visszatekintések voltak. Védőháló nélkül csináltuk ezeket a darabokat, és nagyon gyorsan kellett dolgozni. Jót is akartunk, erőset is, érdekeset is. Nem jött össze: a 6-os ott is szar volt. A 6-os az mindenhol szar, az a darab megbukott. A nézők felháborodottan elhagyták a színházat. Ilyen értelemben tökéletesen megvalósult a 6-os villamos. De akkor az egy nagy égés volt. Azzal vigasztaltam magam, hogy harminc darabból öt darab nem megy át, hát az még oké, oké.”

Forrás: Színház Online / Szinhaz.org archív, Színház.net
Színház: ‘Karrierem igazán sosem volt’ – interjú