gate_Bannergate_Banner
Esztergályos CecíliaKoltai M. GáborBozó AndreaKatonaCsokonai Színház
  • facebook
  • instagram
  • 2023. január 30., hétfő

    “A színház gyönyörű társasjáték” – Molnár Piroskát köszöntjük

    2022. október 1., szombat 11:01

    Ma 77 éves Molnár Piroska, a Thália Színház társulatának tagja, a Nemzet Színésze címmel kitüntetett Kossuth- és Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes és kiváló művész, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja.

    Molnár Piroska / Fotó: STEKOVICS GÁSPÁR / Wikipédia

    Molnár Piroska pályájáról röviden:

    A színművészeti főiskolára első nekifutásra felvették. Pályáját 1968-ban a Szegedi Nemzeti Színházban kezdte, ahol együtt játszhatott Ajtay Andorral is. 1971-ben hívta Kaposvárra Zsámbéki Gábor és Komor István, s ő hatéves kitérővel – 1978-80 között a Nemzeti Színház, 1980-84-ben a Katona József Színház tagja volt – 2002-ig játszott a Csiky Gergely Színházban. Ekkor teljesedett ki pályája, hiszen a színház széles repertoárja lehetővé tette, hogy klasszikus és mai drámában, zenés darabokban is színpadra léphessen. Élete legszebb időszakának ma is ezeket az éveket tartja. Molnár Piroska 2002 és 2013 között a Nemzeti Színház társulatának tagja volt, 2013-ban a Thália Színházhoz szerződött.

    Kiváló jellemábrázoló tehetségű, sokoldalú művész, számon tartani sem könnyű, hány színpadi és filmes szerepben kápráztatta el a nagyérdeműt. Humora, temperamentuma vígjátéki és groteszk szerepek megformálásában, muzikalitása és hangja a zenés műfajok szerepeinek megoldásában segítik.

    Kiválóan alakította a Koldusopera Pollyját, Csehov Sirályában Nyinát, Oresztész Elektráját, az Éjjeli menedékhelyben Vaszilisza Karpovnát, Dürrenmatt Az öreg hölgy látogatásának főszerepét, Gogolák elvtársnőt A tanú című Bacsó-film színpadi változatában, Örkény Macskajátékának Gizáját. 1967 óta filmekben is szerepel, melyek között akad dráma és vígjáték egyaránt: Hangyaboly, Makra, Árvácska, Kiáltás és kiáltás, Szamba, Csinibaba, Meseautó, Egérút, Állítsátok meg Terézanyut!, Taxidermia, Rokonok, A nagy füzet. A Munkaügyek – IrReality Show televíziós sorozat egyik főszerepét, Sipeki Elvirát is ő alakítja. Jellegzetes hangját sok-sok szinkronszerepben hallhatjuk, a Magyar népmesék sorozat második évadjának öt epizódjában is őt hallgathatják a gyerekek. Azóta számos alkalommal mondott mesét, s eljátszotta már Bors nénit, a gyerekek kedvencét is.

    Mindent igényesen és karakteresen, művészetét ez a két szempont határozza meg. Színházba sokat jár közönségként is, de soha nem kritikusként. A Színművészeti Egyetemen jelenleg egy harmadéves osztálynak tanít színpadi beszédet.

    Molnár Piroskát mindig is a művészi alázat jellemezte, számára nincs fontosabb, mint hogy amit felvállalt, azt a lehető legjobban teljesítse, legyen az próba, előadás, forgatás vagy tanítás. Ascher Tamás azt mondta róla, hogy rendkívül sok színárnyalatú lény: erős, mindent kibíró paraszt, csiszolt agyú, fölényes, művelt nő, érzelmekben gazdag asszony és ezenfelül boszorkány. Mindez ott rejlik a sejtjei mélyén, ezért lehet olyan sokféle szerepet ráosztani. Művészetét 1977-ben Jászai Mari-díjjal, 1981-ben érdemes, 1990-ben kiváló művész címmel ismerték el. 1995-ben Kossuth-díjjal tüntették ki színházi- és filmszerepeiben nyújtott kiváló alakításáért. 1999-ben a közönség szavazatai alapján megkapta az Örökös Tagság kitüntető címet a Halhatatlanok Társulatában, s felavatták lábnyomát a Nagymező utcai Pesti Broadwayn. 2006-ban megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztje (polgári tagozata) kitüntetést. 2008-ban Hazám-díjjal, 2009-ben Amphiteátrum-díjjal tüntették ki.

    2011-ben a nemzet színésznévé választották, ugyanebben az évben megkapta a Színházi Kritikusok Céhétől a legjobb női főszereplőnek járó díjat. 2013-ban a chicagói filmfesztiválon elismerő oklevéllel jutalmazták Szász János A nagy füzet című filmjében nyújtott alakításáért, ugyanabban az évben Prima Primissima Díjat kapott. 2014 májusában ASSITEJ Üveghegy Életműdíjat kapott, idén a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját vehette át. A művésznő 2011-ben a Nagymama című Csiky Gergely-darab címszerepéért kapott gázsijából alapította a Nagymama-díjat, amelyet a kaposvári Csiky Gergely Színház fiatal művészei kapnak.

    Molnár Piroskáról saját szavaival:

    Tudtam: Én tudtam, éreztem, hogy színésznek születtem, de édesanyám kívánsága az volt, hogy legyen egy szakmám, amiből meg tudok élni. Drága édesanyám féltett a színészi pályától, bizonytalannak tartotta és nem tudta megítélni, hogy tehetséges vagyok-e, vagy egyáltalán, valóban színésznő leszek-e. Sajnos színpadon már soha nem láthatott, mert elhunyt, amikor elsőéves voltam. Szerintem minden jó színész érzi és tudja, hogy színésznek születik. Ez nagyon hamar eldől. Hangosan szinte soha nem mondtam ki, pontosabban egyszer, akkor meg kinevettek. Tudod, sokan azt gondolták, hogy a színésznők szőkék, kék szeműek és korona van a fejükön.

    Társasjáték: A színház gyönyörű társasjáték, de bizonyos praktikákat tudni kell. Például tartani egymást, átsegíteni a másikat a buktatókon. (…) Azt hiszik, hogy az egyszerűség és a természetesség azonos a szürkeséggel és a motyogással. De miből is tevődik össze a fehér? Az egyszerűség rafinált dolog ám! Eljutni odáig, hihetetlen munka eredménye. A tehetség alap, abból ki lehet indulni, de ha nincs megfelelően tálalva, nem sokat ér.

    Színészet: Ez hosszútávfutás. Később jönnek rá, mitől van a másiknak sikere. Attól, hogy áldoz arra, hogy a színészet szakmai részét is elsajátítsa. Mindennek megvan a technikája: a beszédnek, a reggeli próbakezdésnek, annak, hogy este a színpadon száz százalékot nyújts, függetlenül az aznapi lelkiállapotodtól, jobb vagy rosszabb formádtól. Annak is, hogyan kapd el a fonal végét, ha a rendezõ nincs formában, hogyan lendítsd elõre a munkát.

    Cirkuszi ló: A színészet nem szerelem, hanem kőkemény munka. Tudod, már egyre nehezebb bemenni, feltenni, aztán lemosni a sminket. Szóval ez nem hobbi, hanem súlyos munka, viszont, amikor az ember ott van a színpadon, mindent elfelejt. Úgy szoktuk mondani, hogy olyanok vagyunk, mint a cirkuszi ló, ha megfújják a trombitát, akkor táncolunk.

    Csábítás: Vagy ráharapunk és csináljuk, vagy meghátrálunk. (…) Szerintem azért hívnak, mert tudják rólam, hogy munkabíró vagyok, és megbízható. Miattam még nemigen maradt el előadás, mindent lelkiismeretesen csinálok. Meg az is lehet, hogy mások keményebbek, és tudnak olykor nemet is mondani. Én nem tudok. Még akkor sem, ha úgy is érzem, hogy ezt már nem kéne. Ha kicsit kapacitálnak, kicsit udvarolgatnak, elcsábulok, és azt mondom, hogy na jó, ez az egy még jöjjön. Nem szeretem a konfliktust, nem akarok senkit megbántani, erős bennem a megfelelési vágy. Ezért aztán loholok ide-oda, ahelyett, hogy hímezném otthon a járókeret-takarómat.

    Tanulni: Tudod, tanulni nemcsak a legnagyobb színészektől lehet, hanem – és ez nálam többet nyom a latban – a rendezőtől. Zsámbékitól eleinte féltem. Ascher Tamásra lassan tanultam meg odafigyelni, és sokáig azt hittem, hogy bánt, amikor élesen és pontosan odamond valamit. Ma meg… nagyon hiányzik a kíméletlen őszintesége. Kell némi idő, mire az ember megérti, hogy ez kell és jó, aztán meg nem tud lemondani róla, vágyik rá szüntelenül. De ne csak a rendezőkről beszéljünk, hanem olyan színházvezetőkről – például Komor Istvánról, aki engem Szegedről vitt Kaposvárra, vagy Radó Vilmosról, a legendás kecskeméti igazgatóról -, akik nagyon jó szemmel gyűjtötték maguk köré a tehetséges, maguknál is tehetségesebb rendezőket. Nem féltek, hogy a fejükre nőnek, nem voltak féltékenyek rájuk. Ilyen színházvezetők voltak akkoriban. Ennek ma is így kéne lennie. Épp tegnap olvastam valahol, hogy a politikusok sem értik, hogy egy-egy tévedés beismerése és korrekciója nem gyengíti, hanem erősítené őket.

    Akkor vége: Pártos mondta annak idején, hogy “drágám, egy jó partner ingyen és bérmentve megad mindent; elég, ha ránéz, és máris olyan, amilyennek lennie kell”. Így van. Ha az ember nem kap a partnerétől, akkor mindent maga akar eljátszani – és akkor vége is.

    Hályogkovács: Szegeden kezdtem, aztán Kaposvárra kerültem hét évre. Későn érő típus voltam, nem igazán volt saját elképzelésem, hajlongtam ide-oda, mint a nádszál, amit fúj a szél. Szerencsére mindig olyan emberek vettek körül, akik a jó irányba terelgettek. De az is lehet, hogy képes voltam meghallani az engem építő véleményeket. Mindenesetre csak lassan tudtam levetkőzni saját bizonytalanságomat. Hályogkovács módra éltem és játszottam.

    Szűz Mária köténye: A főiskola alatt elhangzott egy olyan ígéret a személyemre, hogy a diploma után a Madáchba kerülök majd. Ez elterjedt, nem is kerestek máshonnan. Aztán kiderült, hogy nincs szerződésem. Pártos felhívta a szegedi színház főrendezőjét, régi barátját, Bozóki Istvánt, és tulajdonképpen rásózott. Egy darabig így is kezeltek, jaj, szegényke, valahova el kellett adni. Persze hamar kiderült, hogy más a helyzet, el is kényeztettek, az igazi színészi életem mégis Kaposváron kezdődött. Szűz Mária kötényébe pottyantam. Zsámbéki, Ascher, Szőke István rendezett, volt szerencsém még Komor Istvánnal dolgozni. Fiatalok voltunk, mindenre kaphatóak, tombolt bennünk a tehetség, majd szétrobbantunk a tettvágytól. Csodálatos volna, ha minden fiatalnak megadatna, ami akkor nekünk.

    Kulcscsomó: Egyszer nagyon régen – még Kaposvárott – kiborultam egy kritika miatt. Zsámbéki Gábornak, az akkori igazgatónak elsírtam a fájdalmamat, még azt is megkockáztatva, hogy otthagyom a pályát. Szóval mindazt a sok hülyeséget elmondtam, amit egy fiatal színésznő csak elmondhat. Zsámbékinak volt egy nagy kulcscsomója, amit majdnem hozzám vágott, azt kiabálva, hogy „Ki mondta neked, hogy rossz voltál? A rendeződ? A kollégáid? A nézők? Vagy a kritikus, aki odavetett egy rossz mondatot? Ki fog szerződtetni jövőre? A kritikus vagy a rendező? Ki fog veled dolgozni? A kollégáid vagy a kritikus?” Nos, azóta, hogy ezek a mondatok elhangoztak, igazából nem nagyon foglalkozom azzal, amit rólam írnak, legfeljebb ritkán és mosolyogva. Ha jót írnak, ha rosszat.

    Varázslat: Abban minden előadásnak egyformának kell lennie, akár gyerekek, akár felnőttek alkotják a közönséget, akár reggel, akár délután játszunk, hogy nagyon szigorú, fegyelmezett munkára van szükség egy-egy szerep megformálásához. Lazításra nincs mód. Annak a nézőnek, aki ott ül, mindig épp az az előadás az egyszeri varázslat, amit lát. Nem lehet neki azt mondani, hogy „látott volna tegnap este…”, vagy „jöjjön el holnap, akkor jobb leszek”. Nekünk minden alkalommal ugyanolyan koncentráltan, ugyanannyi odaadással és energiával kell játszanunk, tudván, hogy az adott néző éppen akkor lát bennünket. Én ebből soha nem engedek. A kollegáim néha viccesen, néha komolyan szóvá is szokták tenni a szigoromat. De ez engem nem tántorít el.

    Mire jó a színészet?: Nekem az az elvem, hogy a színész lehetőleg a színpadon is magát kell hogy adja. A színészet arra jó, hogy az ember annak örvén, hogy „kérem, ez nem én vagyok”, ki tud magából adni mindent, ami csak benne van. Ez egy színészparadoxon, amelyet Diderot-tól ismerünk.

    Szerelem, szenvedély: Én már ráálltam arra, hogy a színpadon éljem ki szenvedélyeimet, nagy fellobbanásaimat, felfokozottabb érzelmeimet. Nem is tudom, mit csinálnék, ha mégis jönne valaki. Ha találkoznék valakivel, akinél azt érezném, amit régen. Biztosan nagy bajba kerülnék! Nem bírnám már még egyszer a fürdőszobapolcomon a borotva látványát és a felhajtott vécéülőkét elviselni. Persze olykor fordul elő, hogy meglegyint valami, ha meglátok egy zongoristát, egy karmestert – úgy látszik, a zenészek különös hatással vannak rám. Vagy magas hőfokon próbálunk valamelyik kollégával, de akkor sem engedem már, hogy hatalmukba kerítsenek ezek az érzések. Jó, hogy még vannak ilyenek, és ennyi elég. Aznap kicsit felfűtöttebben játszom, és mások nem is értik, hogy miért. Én sem.

    A Nagymama-díjról: Most nagyon nehéz az indulás és nemcsak anyagilag, hanem erkölcsileg is. Ha körbenézünk az országban, azt látni, alig van állás, telítve van a pálya, szinte semmilyen lehetőség nem akad az elhelyezkedésre. Ráadásul elkészült az új előadóművészeti törvény is, amiből kiderül, az alternatívoknak – akik alatt most a társulati rendszeren kívül dolgozókat értem -alig jut majd támogatás. Ők, bár a legtöbbjük diplomás színész, a pénzhiány miatt nem tudnak szerződni a színházakkal, és ha pályázaton sem kapnak pénzt a működésre, ellehetetlenülnek. Biztató, hogy a törvény a minőségre helyezi a hangsúlyt, így remélhetőleg azok, akik már felmutattak valamit, biztosabb lábakon állhatnak majd, tehát több évre tervezhetnek. De visszatérve a kérdésre: szerintem az, aki” megteheti, segítsen. Mondom ezt azért is, mert a mi pályakezdésünk leányálom volt a mostanihoz képest.

    A Nemzet Színésze: Még felelősségteljesebben és komolyabban kell dolgoznom, mint eddig, mert kiváló kollégák gondolták, hogy a soraikba tartozom, és nekik nem okozhatok csalódást.

    Most már: A konfliktust mindig is kerültem, és most már még inkább megbocsátó vagyok, toleráns. Ha van valami jó abban, hogy az ember már nem fiatal, akkor talán a tolerancia az, és a kíváncsiság. Már nemcsak én, én, én. Már nemcsak a nagy szerep, hanem a két mondat is. Bár én ezt régóta jól viselem, mármint a kisebb szerepeket. York hercegnét a III. Richárdban például nagyon szerettem. Jó az, ha tudom, hogy alig pár percem van arra, hogy megcsináljak valamit a színpadon. Erősen kell koncentrálni hozzá.

    Üzenet a jövőbe: Annál szebbet nem tudok mondani, mint amit Nagy László költő üzent egyik utolsó interjújában. Vagyis üzenem az embereknek, hogyha lesz emberi arcuk, csókolom őket és üzenem nekik, hogy csak ennyit tehettem értük.

    Forrás: Magyar Narancs, MTI, Híradó.hu, Kritikaonline , gyk.hu, Nol.hu , ATV, Népszava, HVG, Nők Lapja, Mozgóvilág, Orlai Produkció, stb.

    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2023 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram