83. születésnapját ünnepelte az országban leghosszabb ideje nézőtéri felügyelőként ugyanabban a színházban dolgozó Horváth Józsefné, Györgyike.

Születésnapja és a színházban eltöltött évek kapcsán beszélgetett vele a PÓTSZÉKFOGLALÓ a háznál lévő öregekről, a takarásban pengetett gitárról, az öregeket fiatalokra “cserélő”, nyolcvanegynehány évesen is a fiatalokat pironkodtató lendületről, a vodkásüvegek között a színpadon ülő nézőről, a nézőtéri felügyelőről, mint a színház háziasszonyáról, a mai, késve érkező nézők etikettet nem tisztelő “ki ha én nem” mentalitásáról és egy színházhoz fűződő, megbonthatatlan kötődésről…- Isten éltesse  ma gazdagon Györgyikét!

Mit gondolsz arról, amikor azt hallod: “jó az öreg a háznál!”?

Nem harminchat éve kezdtem itt, ennél a “háznál” a Katonában, hanem még ’57-ben a régi Nemzeti Színházban, a Blaha Lujza téren. Nagyon más volt ott az élet – igazi, komoly hely volt. Gondolj csak vissza a nagy színészlegendákra: Major Tamás, Várkonyi Zoltán, Básti Lajos, Lukács Margit, Gobbi Hilda, Kálmán György …- szinte lehetetlen is felsorolni őket. Ott kezdtem, gitároztam, mert zenész vagyok. A Nemzeti lebontása után még dolgoztam a Hevesi Sándor téren az új Nemzetiben, majd 1983-ban a Katonában kezdtem, de itt már mint nézőtéri felügyelő. Hogyan, miért lettem zenészből nézőtéri felügyelő? Régebben nem volt gépzene, a rádió zenekarából vagy az Állami Hangversenyzenekarból jöttek a zenészek. Amikor viszont gitáros kellett a darabhoz, akkor én játszottam, mert a színészek korábban még nem játszottak mindenféle hangszereken, mint most. Ezért amikor valaki pengetett egy előadásban akár mandolint, akár lantot, akkor én játszottam a takarásban helyettük. Így helyettesítettem  Bessenyei Ferencet, Várkonyi Zoltánt. Aztán jött a gépzene az előadásokba, és már nem kellett a hangszeres kisegítés. Ezért egy ideig nem is voltam színháznál. Aztán amikor felújították a Katonát – akkor még a Nemzeti Színház kamaraszínházaként –, kerestek ide egy nézőtéri felügyelőt. Kezdetben nem nagyon akartam vállalni, de  Szirtes Margit (Szirtes Ádám felesége- a szerk.) – a Nemzeti nézőtéri felügyelője volt akkoriban –, rábeszélt, hogy vállaljam el. Így lettem a Katona nézőtéri felügyelője 1983-ban. Akkorra már nem is akartam zenekarhoz menni dolgozni. Azért előfordult itt, a Katonában is, hogy például a Háromnővérben én tanítottam meg  Hollósi Frigyesnek bizonyos akkordokat, amik az előadásban elhangoztak, aztán beénekeltem Blaskóval, fölhangoltam a gitárokat, illetve hangszerekkel kapcsolatos apró feladatokat végeztem.

Milyen emlékeid vannak a Katona József Színház indulásáról?

Arra emlékszem, hogy féltem. Nem voltam hozzászokva ahhoz, hogy a nézők között legyek. Azt szoktam meg, hogy hátul, a színészek között és a takarásban létezzek. Akkoriban még a nézőtéri személyzet itt idősebb hölgyekből állt. Ők viszont mindent sokkal jobban tudtak nálam, hiszen már évek óta ezt csinálták más színházaknál. Mondták is, hogy náluk a Madáchban nem így csinálták…másképp volt ez is, az is – ez engem borzasztóan zavart. Tiszteltem, szerettem őket, már az életkoruk, a tapasztalataik miatt is. De bizonyos dolgokban változtatni akartam, és változtatni is kellett. Aztán amikor egy-egy idősebb kolléga nyugdíjba ment, helyére mindig fiatal egyetemistát, zeneakadémistát vettem fel. Fontos volt, hogy nyelveket beszélő is legyen közöttük, mert sokan jöttek külföldről is az előadásokra. A Katona az Európai Színházak Uniójához tartozott, sokan akarták a Három nővért és a Revizort nézni, hiszen ezekkel az előadásokkal sokfelé vendégszerepeltünk külföldön, a nézők pedig jöttek Európa szinte minden országából, hogy ezeket a darabokat nézzék – ezért fontos volt, hogy a nézőtéren is segítségükre legyünk. Sok minden megváltozott azokhoz a kezdeti évekhez képest. Annak idején még tépdestük a jegyeket, bilétákat adtunk a ruhatárban, sőt: a műsorfüzeteket is a nézőtérisek árusították. A legutóbbi felújításnál már önkiszolgáló ruhatár lett – amit sokan szeretnek, néhányan pedig nem.

Jó látni, hogy személyedben évtizedek óta állandó házigazdája van a közönségforgalmi tereknek. Mi hajt, mi az, ami itt tart téged?  

A nézők közül nagyon sokat ismerek már, nekem is jó érzés, amikor örömmel üdvözölnek. Egyszer fordult meg a fejemben, még 2004-ben, hogy családi okok miatt – a férjem (Horváth József színész) nyolcvanéves lett, és nagyon beteg volt már ekkor – úgy éreztem, hogy mellette kell lennem – befejezem, nem dolgozom tovább a következő évadtól. A sors úgy oldotta meg, hogy a nyári szünetben meghalt. Nem volt miért otthon maradnom, nem akartam egyedül lenni esténként. Ez a második otthonom. Beszippantott a színház. Jó itt lenni! Rengeteg időt töltök, töltöttem itt az évek alatt. Kezdetekben szinte éjjel-nappal itt voltam. Hétvégeken dupla előadások voltak, egyedül voltam akkor még nézőtéri felügyelő. Igaz, akkor még nem volt a Sufni. Hogy miért vagyok itt? A férjemet is színházban ismertem meg még 1958-ban! A csodálatos vargánét játszotta a Nemzeti, és akkor készült el az Ódry Színpad is. Soha nem volt abból konfliktus, hogy minden este színházban vagyunk mindketten. Máshol nem is tudnék dolgozni. Itt minden este más – és ez jó!

Mi a feladata egy nézőtéri felügyelőnek?

Olyan, mintha háziasszony lennék – a színház háziasszonya vagyok. Várom a vendégeket, üdvözlöm a nézőket. Közben pedig mindent szemmel tartok, hogy rendben legyenek a dolgok. A nézőtérnek, fogadótérnek tisztán kell várni az érkezőket. Hogy ne porosodjanak a délelőtti próbák alatt a széksorok, azokat letakarják, nyitásra le kell szedni ezeket a takarókat. Aztán a különböző feladatokhoz be kell osztani a nézőtériseket: a belépőjegyek ellenőrzéséhez, és az ülőhelyek elfoglalásához, hogy az is rendben történjen. A váratlan eseményeket pedig meg kell oldani. Előfordult például egy Catullus előadáson – még a nyolcvanas évek végén –, hogy egy néző folyamatosan beleszólt Udvaros Dorottya és Benedek Miklós dialógusába. Ezt a helyzetet úgy oldottam meg, hogy bementem a nézőhöz és kihívtam – Uram, telefonon hívják, kérem jöjjön ki velem. Szerencsére felállt, és kijött velem. 

Folytatást ITT olvashat.