A Jurányi Ház Színház a város elnevezésű hangjáték projektje a külvilágból csinál színpadot. A közönség új megvilágításból figyelheti meg Budapest különböző helyszíneit és történéseit az egyenként 15 perces hangjátékok által. Az érdeklődőknek nincs más dolguk, mint jegyet váltani, megérkezni a kinézett helyszínre és elindítani a hangjátékot, az előadások szereplői ugyanis az ott lévő élő és élettelen dolgok, amiknek színészek kölcsönzik a hangjukat, megszólaltatva őket vagy a gondolataikat. A 14 hangjátékból álló repertoár kortárs írók közreműködésével készült. Kelemen Kristóf, a Radnóti Miklós Színház dramaturgja is csatlakozott a Színház a város-hoz A 2020-as évek című Móricz Zsigmond körtéren játszódó hangjátékával. Bordás Katinka vele beszélgetett a Jurányi Latte beszélgetős sorozatban a projektről. 

Mit találtál érdekesnek a felkérésben?

Felkészülésként meghallgattam pár korábbi hangjátékot a városban, és elsősorban arra voltam kíváncsi, hogyan lehet magát a helyszínt bejátszani, hiszen az embert minden napszakban más látvány fogadja, és az is változó, hogy kik és mennyien vannak éppen jelen. A projektben érdekelt, hogy a hangjátékot hallgatóknak teljesen más térélményük lesz, mint az egyszerű járókelőknek. Mivel fülhallgatóval állva bele lehet olvadni a tömegbe, ezért gyakorlatilag „láthatatlanul” kerülünk egy párhuzamos valóságba, ami szerintem nagyon exkluzív élmény. Ez a perspektíva-játék kifejezetten izgatott. 

Mészáros Blankával és Pál Andrással dolgoztál együtt A 2020-as évek c. hangjátékodban. Milyen volt velük a közös munka?

Mindkettőjükkel dolgoztam már a Radnóti Színházban a Vad nyomozók című rendezésemben, ami egy nagyon jó munka volt, mint ahogy ez is. Mielőtt felvettük a hangjukat, összepróbáltuk, elemeztük, a hatásukra még alakítottam is kicsit a szövegen.

A hangjátékban robotokat kellett megformálniuk, vagyis algoritmusok által generált hangokat. Abból merítettünk ihletet, hogy élő emberek is felvesznek néha mesterségesnek tűnő hangokat: például a vonaton a kalauzok, akik minden nap számtalanszor bemondják az állomások neveit, és ettől a beszédüknek lesz egy fura dallama, vagy a telefonközpontosok, akik felhívnak egy közvéleménykutatással vagy banki ajánlattal, és olyan, mintha egy géppel beszélnék – néha szoktam is azzal kísérletezni, hogy olyan kérdést teszek fel, amitől kizökkennek, és nem tudnak az előre megírt sablonválaszok mentén reagálni.

A hangjátékban egyrészt ezzel a formális beszédmóddal játszottunk, de a fő kihívást az adta, hogy egy ponton hogyan nyílik ki ez a helyzet, hogyan puhul meg és lesz sokkal érzelmesebb a robotok hangja. A technológia fejlődésével egyre realisztikusabban lehet már emberi gesztusokat mesterségesen előállítani. Ehhez érdekes az uncanny valley („hátborzongató völgy”) jelensége, amikor az emberben kényelmetlen, szorongató érzést vált ki az emberszerű és a művi/élettelen vékony határmezsgyéje, például amikor egy realisztikus arcjátékkal működő robotfej mögül kilógnak a vezetékek, vagy egy valósághű robotkéznek a tapintása hideg és élettelen.

Annak idején nagy hatással volt rám Spike Jonze A nő (Her) című filmje, hogy mennyire realisztikusan, a hétköznapokban álélhető szinten mutatta be, ahogy a főszereplő férfinak egy számítógép által generált, női hanggal alakul ki mély, szerelmi kötődése. A hangjátéknál is az érdekelt, hogy a jövőt, vagyis egy sci-fi szituációt mindennapi, kézzelfogható momentumon keresztül mutassunk be.

Mit gondolsz, miért fogja szeretni a közönség A 2020-as évek hangjátékot, illetve magát a műfajt?

Szerintem érdekes benne, hogy állunk a Móricz Zsigmond körtéren, és két robot szövegeit hallgatva elkezdünk teljesen más nézőpontból látni mindent, ami körülöttünk van, az ottani életet, az embereket. A fejemben a korábbi hangjátékok kötődni kezdtek az adott helyszínekhez, és abban bízom, hogy aki meghallgatja A 2020-as éveket, utána bármikor áthaladva a Móricz Zsigmond körtéren eszébe juthat, hogy egyszer belekerült itt egy flashbe, miszerint körülötte minden csak virtuális valóság szimuláció.

Visszatérve a korábbi hangjátékokra, Tasnádi István Vérmező/Városmajor című munkája abból a szempontból tetszett, hogy egy játékos helyzeten keresztül megidézte az adott helyszín komplex történelmét. Emlékeztetett rá, hogy a városi köztereknek, ahol nap mint nap sétálunk, mennyi múltbéli rétege van: ezek a nyomok és kísértetek a falakban, a szobrokban, a fákban és az emberi emlékekben rejtőznek el. A Városmajor környékéről egyébként Zoltán Gábor Orgia című könyvében olvastam sokat, aki a házak és a terek brutális, véres múltját tárta fel, hogy mik történtek a II. világháborúban, a nyilas terror idején. 

Téged mi köt a Móricz Zsigmond körtérhez? Miért ezt a helyszínt választottad?

Praktikus okai vannak: a környéken lakom és sokat mozgok arra. Mindenképpen forgalmas csomópontot szerettem volna választani. Egy időben gondolkodtam az Oktogonon is, de ott nem igazán van olyan terület, ahol nyugodtan le lehet cövekelni és egy hangjátékot meghallgatni, míg a Móricz egy tágasabb, többfelé nyitott tér. A XI. kerülethez egyébként az elmúlt években erős kötődésem alakult ki, sokat olvasok a történetéről – például nemrég jelent meg a Hosszúlépés Budapesten című kötet, amely ezzel a környékkel is foglalkozik. Nem vagyok tősgyökeres szentimrevárosi, de pécsi, belvárosi közegből érkezve Budapesten belül egészen otthonosan érzem itt magam. Amúgy nemrég a kerületet a Time Out magazinban a világ 7. legmenőbb városnegyedévé választották.

Mi jelentett neked kihívást az írás során, illetve a műfajban?

Maga a program a Színház a város címet viseli, és érdekelt, hogy hogyan lehet megteremteni valamiféle színházi helyzetet, miközben a befogadó egy hangjátékot hallgat. Az volt a stratégiám, hogy először a mindenkori, forgalmas külvilágnak a figyelmes megfigyelőivé, azaz nézőivé váljanak a hallgatók, hogy aztán észrevétlenül beindítsam a fantáziájukat – mint ahogy a színház is fantáziajáték. Hiszek benne, hogy a technológia rohamos fejlődése mellett meg kell őriznünk a játékos fantáziánkat. Számomra ebben a tulajdonságunkban rejlik az, amire úgy szokás hivatkozni, hogy valami mélyen emberi. 

szerző: Bordás Katinka 
fotó: Oláh Gergely Máté

SZÍNHÁZ A VÁROS infó, jegyek:

Amit semmiképpen ne felejts otthon:

• feltöltött mobiltelefon

• elegendő net-hozzáférés

• fülhallgató, fejhallgató