A Tatabányai Árpád Gimnázumban együtt dobálták a tortát, aztán felnőttként elváltak útjaik. Tánczos Adrienn Szegeden kőszínházi színésznő, Rába Roland a budapesti független szféra színésze. Most a színházi nevelési előadások iránti elkötelezettségükben találkoztak. A Színház.net oldalán Proics Lilla kérdezte a két művészt.
A teljes interjút ITT érhetik el.
„Sokáig nem érdekelt a néző, mert még nem jutottam el odáig, hogy tudjak vele foglalkozni. Mert ugye, azt akartam magamnak bebizonyítani, hogy van értelme annak, amit csinálok. Azt kerestem és kutattam, van-e jogom azt mondani, színész vagyok. És aztán amikor beletörődtem abba, hogy ezt csinálom és kész, akkor már egy picit jobban láttam a nézőket is. Végül is nagyon egyszerű a színház: egy helyen vagyunk együtt. Vannak, akik ülnek, figyelnek, a többiek pedig, akiket színésznek hívunk, mesélnek valamit. Idővel rájössz, hogy az emberek szeretnek együtt lenni” – fejtette ki Rába Roland.
Tánczos Adrienn se gondolja, hogy eltűnne a színház, viszont úgy emlékszik, amikor gyerekkorában járt színházba egy tűt nem lehetett leejteni a nézőtéren, ma azonban remek előadásokon se olyan koncentrált a közönség.
„Manapság pedig van az az érdekes helyzet, hogy a színház megy az iskolába. Voltam olyan szerencsés, hogy a Krétakörrel számtalan iskolában játszhattam. Akkor megtapasztaltam, hogy van az a fajta hozzáállás a diákok részéről, hogy jó, menjünk, nézzük meg ezt a Hamletet a menzán, hát, még mindig jobb, mint a fizika óra” – veszi át a szót Rába Roland.
„Innen indultunk, aztán egyszer csak leesett az álluk az előadás végére – amihez persze egy olyan előadást kellett létrehozni. És semmi technika nem volt benne, semmi: nem volt lézerágyú, se vattacukorgép. Persze nagyon sok munka, tehetség, szerencse is kell, hogy felforrjon a levegő a játszók körül. Van egy csodálatos sztorim. Nem tudom, hol voltunk vidéken, pakoltunk az előadáshoz. A díszlet nagyon egyszerű volt, tulajdonképpen a nézők körbeülték a játékteret. Igazgattuk a székeket, Nagy Zsolt, Gyabronka József és én. És akkor bejött egy tanárnő, hogy segítsen-e valamit. Aztán megkérdezte: a színészek mikor jönnek? Ezt a mai idősebb nemzedék fájdalommal és szomorúan hallja. De én nem bánom, hogy nem mindenki ismer. (…) Mindenkinek van egy olyan korszaka gyerekkorában, amikor színész vagy színésznő szeretne lenni. És a diákszínjátszó körökben, ugye, nemcsak színészeket nevelnek, hanem rengeteg hasznos dolgot lehet megtanulni, amit aztán bármilyen pályán kamatoztathatnak. Ez a közoktatás ügye. Hiba egyre kevesebb erőforrást fordítani rá, hiszen életbevágó, hogy mindenki megtanuljon világosan és hatékonyan kommunikálni. Úgy tűnik, mintha csak nekünk és miattunk lenne fontos a színház meg a művészet, legalábbis úgy van kezelve, hogy ez olyan felesleges buziság, férfiatlan – nem, mint a vadászat vagy a katonaság. Szerencsére a megszállottak mindezek ellenére csinálják. Tudom, hogy te is dolgozol ifjúsági programokban. Mesélj egy kicsit azokról! Ugye dolgoztál Simon Balázsékkal?” – veti fel Rába.
„2015-ben csatlakoztam az Utca-SzAKhoz, a közös munka nyitotta fel a szememet, hogy sokkal több lehetőségem, több eszközöm, és terem van a társadalom megszólítására” – meséli Tánczos Adrienn.
„Most civil szervezetekkel, többek közt az Aurórával együttműködve hoztunk létre egy fórumszínházi előadást, már Szegeden, egy színházi nevelési programban, amit tavaly decemberben mutattunk be. Alig ment le belőle pár, hiszen az iskolákba a karantén miatt nem lehetett bemenni. Ez a munka egyébként a szűkülő civil terekről szól, és arról, hogyan állj ki magadért. A többedik tantermi színházi munka után pedig úgy látom, nagyon-nagyon sok ilyenre lenne szükség” – fejti ki az alkotó.
„Én korábban előítéletes voltam ezzel a műfajjal, és eszembe sem volt, hogy nekem foglalkoznom kellene vele. Színész vagyok, mégis mi közöm a drámafoglalkozásokhoz? Aztán amikor rájön az ember… mert erre rá kell jönni, tapasztalat útján. Néha még látom egyes kollégáim arcán a lenézést, valami olyasmit gondolnak, ez egy ilyen gyógypedes dolog. Miközben éppen maga a színészet is egy drámapedagógiai helyzet – ha picit átgondolná az ember, rá is jönne erre. Persze én is úgy szocializálódtam, hogy látni sem kell a nézőteret, hanem ha törik, ha szakad, csak nyomnom kell – aminek szemüveges létemre még örültem is, mert levehettem a szemüveget, hiszen úgyis arcba világítottak a fények –, miközben a színház lényege pont a nézőkkel való kapcsolat. A Krétakörben pedig az első munkák során, amikor Schilling Árpád felhívta rá a figyelmemet, hogy vegyem észre, ha valami történik a nézőtéren, akkor csodálkoztam: tessék, nézzem a nézőket? Azt mondta, csak vegyél tudomást róluk, nem kell provokálni, vagy interakciót keresni, csak ha mondjuk valaki rosszul lesz a nézőtéren, vagy valamit reagál, akkor érezd meg azt – hiszen nem vagy tévé. Hatalmas felismerés volt, hogy ja? Nekem a saját dolgomon kívül mást is kell figyelnem? Picit kitágítva ez az attitűd a drámapedagógia lényege” – nyilatkozta Rába Roland.