Április 9-én ünnepli a születésnapját Gáspár Sándor, a Székesfehérvári Vörösmarty Színház színésze. Összeállításunkkal köszöntjük, melyben saját szavain keresztül ismerhetik meg a művészt.

Gáspár Sándor pályájáról:

Gápár Sándor Szentesen nőtt fel, ahol a természet és az állatok közelsége, a gazdag érzelmi, családi háttér, az összetartás, a közös munka ereje, de a színjátszás, a sportolás lehetősége is megadatott neki.

1979-ben végezte el a Színház- és Filmművészeti Főiskolát, ahonnan a Vígszínházhoz szerződött. 1982-ben a budapesti Katona József Színház alapító tagja volt, ahol Bán Jánossal és Dörner Györggyel játszották együtt – később máshol is, összesen több mint harminc évig – a Stílusgyakorlatok című előadást. 1993-ban alapítója volt Törőcsik Mari rövid életű Művész Színházának, majd a tagjaiból alakult Kelemen László Színkörnek, melyet 1998-ban Márta István fogadott be az Új Színházba. 2000-től 2011-ig, Dörner György igazgatóvá választásáig volt a teátrum tagja, majd két év Nemzeti Színházi tagság után, 2013-ban a székesfehérvári Vörösmarty Színházhoz szerződött.

Színházi tevékenysége mellett számos filmben látható és hallható. A legtöbbet Grunwalsky Ferenccel forgatott és sokat dolgozotttöbbek között Molnár Júliával, Koltai Róberttel, Rudolf Péterrel.

Gáspár Sándorról saját szavaival:

Miska bácsi: Általánosban végig jó voltam fizikából, matematikából, ezért a szüleim úgy gondolták, hogy a középiskolában is erre helyezzek hangsúlyt. Utólag kiderült, hogy okos döntés volt, mert nagyon erős osztályba kerültem; a társaim nálam olvasottabbak, műveltebbek voltak, és ez még több tanulásra ösztönzött. Egy ideig eljátszottam a mérnöki pálya gondolatával, ám ez hamar szertefoszlott. Hamarosan ugyanis az irodalomtanár az én dolgozataimat olvasta fel jó példaként az osztálynak. Bácskai Miska bácsi észrevette bennem – Jekyllt és Hyde-ot idézve – a fura kettősséget: jó tanuló voltam, viszont az órák alatt szerettem szórakoztatni a többieket. Egyszer félrehívott, és míg a többiek röpdolgozatot írtak, elbeszélgetett velem. Olyan meleg szeretettel, atyai érdeklődéssel szólt hozzám, hogy a végén sírva fakadtam. Rövidesen a diákszínpadon találtam magam, ahol végképp beleszerettem a színház világába

Mágikus: Mágikus dolog a színház. Olyan létezési mód, amelyre sehol máshol nincs lehetőség az életben. A színház menedékhely az érzékeny emberek számára, ahol nem érzik deviánsnak, idegennek magukat.

Érték: Aki a színházművészettel foglalkozik, annak muszáj idealistának lennie. Hiszen el kell hinnünk, hogy mindenkinek fontos az, amit csinálunk. És persze azt is, hogy nem a pénzügyi mutatók határozzák meg az elvégzett munkánk értékét. Ez egy olyan pálya, amelyet nem lehet stopperrel mérni, szubjektív a megítélése. Éppen ezért fontos, hogy elhiggyem, fel tudom emelni azokat a súlyokat, amiket rám raknak.

Útravaló: Nagyon szeretem, hogy a színházban úgy lehet csatlakozni mások elképzeléseihez, hogy önmagamat se veszítem el bennük. Azt is élvezem, hogy minden este ad útravalót, mindig marad némi hiányérzet, ami mozgásban tartja az agyamat. Az új felfedezések pedig valószínűleg beépülnek a sejtjeimbe.

Testvér: Sokat beszélgetek a testvéremmel Tiborral, és nagyon jól tudjuk erősíteni egymást, hiszen azon túl, hogy egy korosztály vagyunk, a szakmai beszélgetéseink nagyon inspirálóak. Gyakran tudatosítjuk magunkban, hogy az ambíciókat nem szabad elveszíteni, mert abban a pillanatban kívülállóvá válik az ember, elkeseredik, sőt, esetleg cinikus lesz, vagy még rosszabb esetben az alkoholban keresi a feloldást. Ha nem lenne a testvérem, sokkal nehezebb lenne ezt önmagamban megvívni…

Komoly: Igazán érvényes előadásokat csak komoly rendezőkkel lehet létrehozni. Szerencsés alkat vagyok, eléggé nyitott, empatikus tudok lenni egy rendezői elképzelés iránt. Bármennyire is vannak saját elképzeléseim egy szerepről, ahhoz, hogy ne folyamatosan önmagamat ismételjem, a rendezői olvasat adja meg a lehetőséget.

Előadás: Engem elsősorban az érdekel a színházban, hogy minőségi emberek társaságában törjem a fejemet egy-egy előadáson.

A semmi ágán: A gyakorlat semmire nem elegendő. Döbbenetes felismerésem, hogy helyet kell adni magamban egyfajta bizonytalanságnak. A semmi ágán kell ülnie a szívemnek ahhoz, hogy megfelelő érzékenységgel tudjak felépíteni egy szerepet. Ha a színész tudni véli, pontosan mi vár rá, mi áll jól neki, hogy kell adagolnia magát, óhatatlanul elveszti azt a pici, de kellő kiszolgáltatottságot, ami lehetővé teszi, hogy valódi kapcsolatba lépjen a rendezővel és a partnerekkel. Az, aki körbebástyázza magát, elkezd intézménnyé válni, és ha létrejön valami „tutizmus”, az felőrli a szenzibilitást.

Küzdőtér: A színház sokmindentől megvédi az embert, hiszen mindazt a felgyülemlett feszültséget, amit hordozunk, ki tudjuk mondani, el tudjuk játszani. Nem érzem, hogy bennem marad, és mint egy fekély vagy árnyék folyamatosan követ. Persze a színpad a csaták helye, küzdőtér is, mert ha nincs konfliktus, probléma, akkor mit mutatnánk meg.

Hivatás: Muszáj újra és újra tudatosítani magamban, hogy amit csinálok, nem normális dolog. Az ember idegrendszere minden atrocitás ellen kialakít egy védelmi mechanizmust. A színésznek viszont – amikor próbálja a szerepét – fájdalmat kell okozni magának. Minden egyes új bemutató, egy új megmérettetés fájdalommal jár. Tehát tudatosítani kell magamban, hogy ez a hivatásom. A kötelességem. Hallom olykor a kollégáktól, milyen jó hangulatban próbálnak. Rendben. De mi van, ha nincs jó hangulat? Akkor megáll a világ?

Nap: Ahhoz, hogy este el tudjam játszani a szerepet, szükségem van előtte másfél-két órára, hogy fejben összerakjam. E nélkül nem lehet. Persze néhány percre ki-kiszakad az ember ebből, és észreveszi, hogy jé, kisütött a nap, de ezt a melót majdnem minden előadás előtt el kell végeznem, legfeljebb az összerakással töltött idő más és más.

Sokféleség: A sokféleségben könnyű megtalálni a közös hangot anélkül, hogy az ember feladná magát. Amikor pedig ütközések vannak – ami törvényszerű – és az ember igazságérzete nem engedi, hogy alámenjen bizonyos dolgoknak – mert úgy érzi, hogy saját elveit, azaz saját személyiségét kellene feladni –, akkor azokat meg kell harcolni. Mert ezek a harcok olyan döntések, amik minősítenek. Akár magánéletben merül fel a kérdés – hogyan tovább, kivel tovább –, akár a színházi életben, ezeket a döntéseket – mert nyilvánvalóan lehet hibásan is dönteni, hiszen emberek vagyunk – hosszútávon egyfajta rálátással tudjuk értékelni. Én például a legnehezebb döntéseimet villámgyorsan hoztam meg. Pontosan azért, mert úgy éreztem, mielőtt még bővebben elemezném a problémámat, ki kell lépnem a hurokként fojtogató helyzetből. Méghozzá úgy, hogy közben egyáltalán nem tudtam, mi vár rám. Ez nyilvánvalóan kockázat, de ha visszagondolok ezekre a majdhogynem felelőtlennek tűnő lépéseimre, nagyon fontosak voltak, és megérték, mert gazdagabb lehetőségek nyíltak ki, mintsem maradva a hurokban, szép, lassan egy kiégett, cinikus ember lettem volna.

Próbatételek: Nem hiszek a folyamatos, egy helyben történő minőségi munkában. Nagyon sok inspiráció kell, mert számos dolog – a legjobb szándékunk ellenére – óhatatlanul ránk tapad, ha bizonyos helyzetekben nem tudjuk próbára tenni magunkat. És ezek a próbatételek képesek lerángatni a rozsdát, ami nem csak idegrendszerünkre vonatkozik, hanem lelkületünkre és fizikumunkra is.

Árnyaltabb: Nem szeretem az “egyik oldal, másik oldal” kifejezést, mert ennél azért árnyaltabb a társadalom és a mi szakmánk is, de azt mondhatom, hogy az utóbbi évtizedekben mindegyik irányból kaptam, kaptunk maflásokat. Ezek szinte összemosódnak, és nem is politikai üzenetük van, hanem mintha az lenne a tanulságuk, hogy a rendszerváltás idején mennyire kicsik, mennyire naivak voltunk. A színművészet nem tudta méltó módon képviselni a saját szakmai érdekeit. Kicsit kicsúszott a kezünkből a szakma, pedig ahogy hallom, a lengyeleknél, románoknál, cseheknél, szlovákoknál erősek az érdekképviseletek.

Nők: Egyszer azt kérdezte tőlem valaki: mi a legizgalmasabb ezen a pályán? Tréfásan azt válaszoltam neki, hogy nézd meg azokat a nőket, akikkel játszhatok! Félig tréfás ez csak, mert ha elmondom, hogy kikkel játszottam és miket csináltam, akkor igazából nem kell nekem megfogalmazni önmagamat, elég, ha elmondom a hölgyek nevét, akiknek a férje, szeretője voltam a színpadon, akik mellett a férfi lehettem, és az egy nagyon nagy dolog! A pályám azzal indult, hogy Papp Vera partnere voltam, nagyon hamar dolgozhattam Bánsági Ildikóval. Rengeteg közös színházi- és filmszerep köt össze Törőcsik Marival, Básti Julival, Udvaros Dorottyával.

Dolog: Nemrég egy Krúdy könyv került a kezembe. Elolvastam, ahogy Szindbád Majmunkának arról mesél, tulajdonképpen mi is a férfi dolga, milyen, amikor a nőt szereti, mindenét issza és milyen az, amikor a férfit ez már nem érdekli és elkezd politizálni. Én azon férfiak közé tartozom, akik még a női rezdülésekre kíváncsiak.

Kiló: A színházban az a csoda, hogy nem lehet kilóban mérni, csak az alkotás szabadságát biztosítja, semmi mást. (…) Csak az én energiáimon múlik, hogy elhiszed-e, ha azt mondom, kisütött a nap. És ha sikerül, akkor már nem a porban vagyunk, az már röpülés.

Mázlista: Azt hiszem, mázlista vagyok, de valahogy mindig az ország legjobb rendezőivel, társulataival dolgozhattam. Ha a pályámat nézem, nem tudok nagy törésekről beszámolni. A szerencse mindig a tenyerén hordozott. Persze más kérdés, hogy bizonyos élethelyzetek hogyan hatottak rám, de az élet az élet.

Forrás: Magyar Narancs, Revizor, HVG, Színház.net, Színház.org, Nol.hu, Mű? Színház Online / Színház.org