Andrei Şerban – többször rendezett Magyarországon – színész, szakma és néző mindig kíváncsisággal és izgalommal várja. A 2017-ben rendezett Shakespeare III. Richardja azoknak, akik látták, azt hiszem, örökre beégett. 2018-ban számos díjat kapott a POSZT- on és a Színikritikusok Díjátadóján. László Zsolttal idéztük fel az előadást annak apropóján, hogy a produkció néhány napig az eSzínház oldalán online elérhető.

Korábban a Nemzetiben dolgoztam Șerbannal, ahol az Angyalok Amerikában előadást rendezte. Különleges munka volt, erős koncepcióval, mindent befogadott, amit mi színészek gondoltunk. Kezdetben nekünk úgy tűnt, fogalma sincs, milyen lesz majd az előadás. Az évad végén, júniusban kezdtük próbálni, de csak ősszel tartottuk a bemutatót, így tudtuk, hogy marad három hét próbaidőnk. Amikor Șerban visszajött, teljesen átrendezte az előadást. Megijedtünk, hogy akkor most mi lesz… Elmondok róla egy nagyon jellemző történetet: már a főpróbahétnél jártunk, s ő hívott két SZFE-s osztályt, hogy nézzék meg, hogy haladunk, mi pedig próbáltunk ellenállni, mert sehogy sem álltunk. Azzal nyugtatott minket, hogy ez most nem rólunk szól, a fiatalok közé ült, ám amikor elkezdődött a próba, hátat fordított a színpadnak, a hallgatókat nézte és buzgón jegyzetelt. Az érdekelte, hogy a nézők mit szólnak hozzá. Másnap húzott, átalakított, rendezett és született egy újabb verzió. Számomra döbbenetes volt az a kíváncsiság, ami őt jellemzi, régen találkoztam ennyire szabad rendezővel.

A III. Richardhoz is így nyúlt – mint egy ismeretlen anyaghoz?

Ebben az előadásban neki biztos pont volt Alföldi, meg én, akiket már ismert. Nyilván egy idegen közegben kicsit óvatosabban mozog az ember, próbálja felmérni az erőviszonyokat, a színészi képességeket. Ám kezdetben megnehezítette a munkát a magyar szövegkönnye iránt érzett bizalmatlansága. Șerban az angol szöveget szerette volna visszahallani, s hosszú idő volt, míg megértette, hogy az nem fog működni. De miután látta a kollégák nyitottságát, ahogy isszák a szavait, felszabadult. Szikszai Rémusz, az előadás asszisztense, fontos csatornája volt ennek a kommunikációnak.

A III. Richard az egyik legtöbbet játszott Shakespeare mű, számos értelmezése született. Alföldi Richardja izgalmas új olvasatot ad.

Meghatározó momentumnak bizonyult, amikor magunkra vettük a jelmezeket. Alföldit kígyójelmezbe öltöztette, egy kicsit deformált figurának és arra biztatta, hogy a szélsőségeiben legyen minél őszintébb – hogy mindent el lehessen hinni róla és neki, s annak az ellenkezőjét is. Nem véletlenül írták a kritikusok, hogy Robi egyik csúcs alakítása a III. Richard. Șerban Richard gátlástalanságát emelte ki, aki emellett megmaradt egy elegáns, jóízlésű karakternek, de a kulcsszó mégis a gátlástalanság volt.

Néhány kivétellel, mindenki több szerepet visz, így te Margitot, Shakespeare-t és a király egyik gyerekét alakítod. Az eredeti műben Shakespeareírnokként jelenik meg, az ő szerepében mondott monológod – „ki olyan ostoba, hogy ezt a durva csalást meg ne lássa, de ki merész, hogy elmondja, amit lát, a polgárok némák” – kulcsfontosságú jelenete az előadásnak. Mintha ki is lépnél a darabból, a közönségnek (is) szól az üzenet, hogy „mindenki kussban van”.

Nagyon ízléses és elegáns gesztus volt Andrej részéről, hogy ezzel a jelenettel kiléptünk a színdarabból, de mégsem rángattuk le a darabot a ma talajára azzal, hogy Shakespeare-nek öltöztet. Közben mindenki tudja, hogy ami megfogalmazódik az most is érvényes.

Margit, a száműzött királyné a termetével is parancsol. Lefátyolozva, mintha az emlékezet múltjából lépne elő. Hogyan instruált a szerep kapcsán Șerban?

Erre a szerepre is castingolt és titkon nagyon reméltem, hogy megkapom. Margit egy erkölcsi világítótorony, egy Székely Gábor. Olyan megkerülhetetlen sarokpont, ami ma nagyon hiányzik. Azzal nem volt problémám, hogy női ruhát kell felvennem, de szinte mindegy is a karakter neme. Olyan értéket képvisel, amit ha nem követünk, minden megszűnik. Nyilván a személyes sértettsége is sugárzik a lényéből, hiszen ő egy bukott ember, mégis megkérdőjelezhetetlen értékhordozó. Olyan erkölcsi magaslatokat képvisel, amelyekre napjainkban már nem jutunk el. Richard színrelépése az új korszak kezdete – vele megszűnt a Tízparancsolat értéknek lenni, megszűntek mindaz, amiért érdemes embernek lenni. Margit ezzel a felismeréssel, indulattal és személyes sértettséggel lép színre. Végül ő is emigrál, mint az értelmes magyar fiatalok jelentős része. Persze Serban ezt nem tudja, nem is tűzte ki célul, hogy aktualizáljon.

De mint a térség egykori lakosa, pontosan tudja, a zsigereiben érezheti, hogy ez mit jelent.

Persze, hiszen ő maga is elment Romániából és pontosan tudja, mi folyik a Balkánon.

Nehéz volt ebből a sok szerepből ki-be lépkedni?

Nagyon izgalmas játéknak éltem meg. Nekem akadtak szüneteim, de a kollégáimnak sokszor okozott nehézséget a gyors öltözés. Illetve különböző karaktereket kért mindenkitől, amelyek inkább egy bohózat figuráihoz voltak hasonlíthatók, mintsem egy mélyen megírt szerep-konstrukcióhoz. Ezért még játékosabban közelítettünk a feladathoz.

Mikor jött el az a pillanat, amikor megéreztétek egymást, meglett a közös nyelv, a bizalom, az együtt lélegzés?

Șerban egy nagyon sajátos a színházi nyelvet képvisel, időbe telt, amíg mindenki megszokta, elsajátította a kódokat és tudott az ő kottája szerint működni. Kezdetben sokan az értetlenségüknek adtak hangot, de végig ott volt a bizalom is abban, hogy majd minden jól alakul. Eleinte senki nem tudta, mire fut ki az előadás, hogy milyen formát ad majd a darabnak. De mint minden jó rendezőnek, kell hogy legyenek titkai. Az a magabiztosság, ami Serbant jellemzi, eloszlatta a kételyeket, mindenki hitt benne, s abban, hogy végül a darab összeáll majd egyfajta teljességgé, kifejezésmóddá.

Szinte nincs olyan Shakespeare dráma, amiben ne játszottál volna…

De-de, van. A Szeget szeggelt sem játszottam, meg csomó mindent.

A királydrámákból többet, a Hamletet, a Macbethet, meg A velencei kalmárt. Szóval biztos lett személyesebb viszonyotok...

Az V. Henrikkel a főiskolán dolgoztunk, de színészként nem ért el engem, a II. Richárd sem volt meg, vannak hiátusok, de tény, hogy sok művében játszottam. Shakespeare nagyon szabad szerző, azért zseniális, mert bármilyen módon formálhatók a darabjai, akkor sem marad hiányérzetünk, ha valamit kiemelünk belőlük, mert mindig megmarad az az alap, amit lefektetett, amivel dolgozik az ember. Igazi kortárs szerző, őt nem kell modernizálni, modern a maga módján. Kutya kötelességünk minden darabban megtalálnunk azt, ami a mához szól, hogy kellően plasztikus előadást hozzunk létre a nézők számára. A színház nem múzeum, nem panoptikum. A színház a lehető legélőbb műfaj. Ezért a közönséget csak úgy tudjuk megszólítani, ha a mai viszonyokat tárjuk fel a szerző által megírt viszonyokban. Ugyanakkor nagyon elegáns gesztus, hogy ez nem direkt módon történik a III. Richarban, Șerban semmilyen szinten nem akart aktualizálni, nem akarta a mai Magyarországot mindenáron megjeleníteni az előadásban. Aki akarja, úgyis felfedezi benne azt, ami körülvesz minket.

A Radnóti Színházban már próbáljátok Szikszai Rémusszal Icke Oidipusz c. kortárs darabját, amelyben Oidipusz a ma embere, de a történet itt is a hatalom körül forog. Kreónt játszod – itt is királyi szerep?

Icke darabjában Kreón nagyon más, mint Szophoklésznél, ahol az Antigonéban ő az uralkodó. Icke-nál Kreón egy igazi jó ember, befogadó ember, minden tettét jószándék vezérli, segítő,  problémamegoldó. Ez a darab már a jövőben játszódik. Szophoklész drámája hűvösebb, Icke-nál megjelenik az érzékiség Oidipusz és Jokaszté között. Nagyon emocionális, zsigeri színdarab, miközben hideg aggyal próbálják kideríteni az igazságot. A kettőnek ez a vegyülete kell, hogy működtesse az előadást

Rémuszt régóta ismerem, színészként dolgoztunk együtt a Nemzetiben, játszottam az általa rendezett Ádám almáiban. Vele is nagyon felszabadító dolgozni, nem véletlen, ő is a román színház emlőin nevelkedett. Alapos, felkészült, s ami nagyon jó, sokat beszélgetünk, elemzünk, ötletelünk. Egy idő után mindenkinek ugyanaz a mátrix van a fejében a születő előadás kapcsán, és ez rendkívül fontos. Nagyon bírom a nyitottságát, nagyon jó csávó.

Korábban már volt egy radnótis korszakod – majd dolgoztál más színházaknál, voltál szabadúszó is, de visszatértél. Mi változott?

Annakidején, a pályám elején nagyon boldog voltam, hogy a Radnótiba kerülhettem. Azután jött az Újszínház, ami olyan hívószó volt, amire nem lehetett nemet mondani, meghatározó élménye színész-szakmailag azóta is az életemnek. A Radnótiba, ide visszajönni ez kettős érzés volt, mert az ember ne lépjen kétszer ugyanabba. De az, hogy Kováts Adél lett az igazgató, nekem mézesmadzag volt. Ugyanoda mentem vissza, de akkor, amikor éppen újjáalakuló színház lett. Az Újszínház is, a Nemzeti is akkor alakult, amikor odakerültem, és Székesfehérvár is akkor volt átalakulóban, amikor ott voltam. Arra gondoltam, hogy a megújuló Radnótiban nekem van dolgom. Nem bántam meg.

A Nemzetit és az Újszínházat is, más-másokból, de a politika darálta le. Ezek a megélt dolgok óvatosabbá, dühösebbé tesznek, felkészültebbé, hogy bármikor újra megtörténhet?

Hát…óvatosabbá. De hogy lehet óvatosnak lenni. Inkább beletörődötté tesz, hogy meddig mész el a dolgok alakításában. Semeddig, nem tudsz elmenni. A tehetetlenség a legszarabb érzés. Annyira már öreg vagyok, hogy tudom, milyen mocskosul működtetik az egész mechanizmust – ebben a tapasztalatban benne van az SZFE, az MTA, meg az egész elmúlt időszak. Kicsit reménytelenné, kilátástalanná vált az ember élete. Nem akarnék ebben a rendszerben meghalni, de nagy valószínűséggel ebben fogok. És nem gondoltam volna kilencvenben, hogy idáig eljutunk.

Szerző: Marton Éva

Színház Online