A búgó hangú végzetasszonya filozófiát hallgatott az egyetemen mielőtt a színpadot és a filmet választotta. 1909. október 16-án született Kecskeméten Mezei (Mezey) Mária színésznő.

Édesanyját gyermekágyi lázban vesztette el. Földműves családból származó és önerejéből közjegyzővé lett apja, miután a Kecskemétet sújtó 1911-es nagy földrengés összedöntötte házukat, családjával és egy megözvegyült asszonnyal elhagyta a számára szenvedést és pusztulást hozó várost. Előbb Erdélyben, majd Mária hároméves korától Szegeden éltek, ahol apja negyedszázadon át folytatott ügyvédi praxist.

Mezei Mária (életének egy szakaszában családja eredeti nevét, a Mezey-t használta, de már saját kötetét is Mezei névvel jelentette meg) kora gyermekkorától azzal „zaklatta” édesapját, hogy színésznő szeretne lenni.

Pályája végén a színésznő belátta: apjának igaza volt. Az apa mégis felvitte érettségiző lányát Pestre Hevesi Sándorhoz, döntse el ő: színésznő vagy tanárnő legyen belőle. A kitűnő direktor és színészpedagógus csak annyit mondott a kövérkés vidéki lánynak: fogyjon le tíz kilót, és jelentkezzen ősszel az akadémián.

Erre akkor nem került sor, mert Mária már öt hónapos magzatot hordozott a szíve alatt, s ez más irányt szabott életének. Titokban abortuszt végeztetett, a műtét után többé nem lehetett gyermeke. Apja mégis megtudta, mi történt, követelésére Mária férjhez ment, és beiratkozott a szegedi bölcsészkarra.

Rózsahegyi Kálmán színitanodájának elvégzése után, 1931 őszén Miskolcon kezdte a pályát.

Mezei Mária írja Névjegy címmel megjelent életrajzában miskolci korszaka kapcsán: „A színház és a férfiak – tulajdonképpen akkor másról nem is volt szó, csak erről a kettőről, és elsősorban a színházról. Nagyon akartam. Szentnek éreztem a feladatokat, és komolyan készültem minden szerepemre. Már akkor éreztem, hogy lehet mindent csinálni. Inni és kártyázni, de először dolgozni kell. Képes voltam megpofozni azt a színészt, aki részegen jött le a próbára, és örökre megundorodni attól a kollégától, aki nő miatt elmulasztotta a próbát. Mert szabad öt óráig mulatni, de kilenckor ott kell lenni.”

Interjúiban mindig visszatér Sebestyén Mihályhoz, miskolci direktoráról úgy fogalmazott: „Tőle tanultam meg, hogy a színház nemcsak álom és révület, de komoly munka és fegyelem is. Hitt bennem, és én kinyíltam ettől a hittől.”

Koromfekete haját szőkére akarta festeni, de mivel a hajfesték gyenge volt, így vált belőle a „vörös Mezey”, amit később a „franciás Mezey” címke váltott fel. Hősnők helyett kokott csábítókat, búgó hangú végzetasszonya-szerepeket játszott könnyed darabokban, a férfiak megfordultak utána az utcán.

1935-től már a pesti utcán tették ezt, mert Mezei a Kamara, a Belvárosi, majd a Vígszínház színpadán formálta meg a kacér dámákat, léha asszonyokat.

Pécsről került a fővárosba, ahol főszerepeket játszott, egyebek között Inken szerepét Gerhart Hauptmann Naplemente előtt című darabjában. Az idősödő férfifőszerepet igazi sztár, Csortos Gyula alakította a pécsi vendégjátékon. Mezei Mária emlékezett a találkozásra:

„Én, a színház drámai hősnője, játszottam Inkent, az öregedő nagy ember fiatal szerelmét. Harmadik éve voltam színésznő, minden szerepet szent áhítattal fogadtam magamba, s bár voltam már partnere Miskolcon a világhírű Beregi Oszkárnak, Jávor Pálnak, Honthynak, Latabárnak, azt a mély megrendülést és tökéletes átlényegülést, amit Csortos mellett éreztem, addig nem ismertem. Varázslat volt vele a játék. A darab zárójelenetében a haldokló, búcsúzó, csodálatos ember lábainál térdelve a zokogástól már alig tudtam a szövegem mondani, a szívem majd megszakadt, mikor a megtört szemű halódó azt hörgi nekem: „– Siessen, mert éhes vagyok!” Mintha fejbe vertek volna. A szerepből kiesve dermedten néztem föl rá: mi ez? Hát ez a nagy művész most, itt ételre tud gondolni?! Hogy tud így hazudni, hogy mer így becsapni engem és a közönséget?! Undor és kétségbeesés fogott el, alig bírtam kinyögni az utolsó mondatokat. Lement a függöny, s én kiabálni kezdtem: »Csortos Gyula, maga megölte a hitemet a művészetben. Ha ez a művészet, akkor én nem akarok tovább színész lenni, mert ez így nem művészet, hanem kóklerség, csepűrágás, undok hazugság. « Felhúzott szemöldökkel nézett rám, és csendesen mondta: »Kislány, maga túl fiatal ahhoz, hogy felettem ítélkezzen, és jegyezze meg magának: a játék fontos dolog, de az élet még fontosabb, és én cukros vagyok«. S falni kezdte a sonkás zsemlyét, amit az öltöztetője remegve nyújtott neki. Ha Csortos csak egy kicsivel kisebb művész, örök ellenségem lett volna. De ő felutazott Pestre, s a Fészekben Ő – a bálvány, a soha nem dicsérő, a tehetségteleneknek vissza sem köszönő – mesélt egy fiatal, tehetséges pécsi színésznőről, akit sürgősen fel kellene hozni. S én ősszel már Pesten játszottam.  „

A „vörös démon” az 1940-es években már igazi sztár volt, akire komolyabb szerepeket is osztottak, Bárdos Artúr például rábízta Sommerset Maugham Színház című darabjában a színésznő Júlia szerepét, aztán Ibsen Rosmersholm című drámájában alakította Rebekka Westet. 1936-tól filmezett is, a vásznon az Aranyember Athalie-jaként kiváló karakterszerepben mutatkozott be.

Mezei Mária 1944-ben, a német megszállás után nem vállalt fellépést, felmenekült a Tátrába, és ott rátalált hitére. 1946-ban szerepelt újra a Belvárosi Színházban, de néhány év után a mellőzés lett a sorsa.

Mezei Mária írja egyik visszaemlékezésében a Belvárosi Színháznál töltött korszakáról, illetve első vígszínházi évadairól: „S jöttek a szerepek egymás után, a kokottok és a ledér asszonykák hosszú sora. S a „franciás Mezey” álmatag szemmel, érzéki szájjal, furcsa kalapokkal sétált Pest utcáin, görcsösen vigyázva, hogy jaj, csak ki ne derüljön a titok, hogy ő se nem franciás, se nem álmatag, s nem is démoni, hanem valami más, titkolni valóan, igen, szégyellni valóan más, mint aminek látják, vagy látni akarják. De néha a görcsös igyekezettől elfáradt. Akkor ült a Donáti utcai kislakásban, sírt, és szerette volna abbahagyni az egészet.”

Ahogy azt Sztankay Ádám írja az Origo-n olvasható cikkében: „Depresszió közeli állapotában győzi meg a színésznőt a kor jeles színikritikusa, a Film, Színház, Irodalom című lap főszerkesztő-tulajdonosa, az íróként is működő Egyed Zoltán: írja meg kendőzetlen őszinteséggel addigi életét.

Mezei Mária nekilát: „Nappal operettet próbáltam, este operettet játszottam, de otthon éjjel hajnalig vetkőztem. Nem érdekelt, mi lesz belőle, nem tudtam, jó lesz-e, hasznos lesz-e, csak az volt fontos: igazat mondani. Végre, végre bevallani, és nem hazudni tovább. Végre megmutatni magam, nem többnek és nem másnak látszani.”

A terápiás életrajz a Tarka-barka könyvtár kisalakú sorozatának első köteteként jelenik meg. Mezei Mária születése, neveltetése körülményeitől kezdve sok egyébről is teljes őszinteséggel ír; elmondja, miként lett mind meghittebb a kapcsolata a pályára lépését ellenző, majd a lánya sikereire mind büszkébb édesapjával” – írja Sztankay.

Míg 1945 előtt azzal vádolták, hogy „zsidóbarát”, a fordulat éve után „polgári kacattá” nyilvánították.

A kabarék, esztrádműsorok maradtak neki, éjszakánként bárokban énekelt sanzonokat, kísérője a szintén margóra helyezett Cziffra György zongoraművész volt.

Utóbb így emlékezett akkori helyzetére, a kabarétréfák sorára: „Csak a második évben fáradtam bele, hogy erőművész létemre tollkönnyű súlyokat emelgessek.”

Az akkori kultúrpolitika sem a franciás, sem a zsoltáros Mezeire nem tartott igényt. Megváltás volt számára, amikor 1949-ben az Operettszínházba kerülhetett, de innen is mennie kellett, a Vidám Színpad következett. Megpróbálta túlélni a színészi tetszhalált: barátai, Tamási Áron és Lajtha László 1952-ben erdélyi népdalokból parányi színpadi jelenetet szerkesztettek számára. A Bujdosó lány című magánszámot a cenzúra kilenc alkalom után betiltotta, mondván, inkább szovjet dalokat kellene népszerűsítenie.

1954 után két évig ismét az Operettszínház tagja volt, aztán második sztárkorszaka következett: 1962-ig a Madách, 1962-től 1964-ig a Petőfi Színház, ezután 1970-ig a Nemzeti Színház társulatában lépett fel.

Remek szerepeket alakított százas szériákban, többek közt Warrennét G. B. Shaw darabjában, háromrészes önálló estjével bejárta az országot, a határon túli magyarlakta területeket, Párizs, New York, Torontó magyar emigránsait.

1954. szeptember 10-én közli a Színház és Mozi című lap Szánthó Dénes riportját, „Mezei Máriánál Budakeszin” címmel, ahogy azt az Origo felidézte: „Mezei Mária érdekes színésznő. Művészi pályája tele van ugrásszerű emelkedésekkel – aztán váratlan lejtőkkel. A közönség szereti. Vannak mesterségüket kifogástalanul értő színészek, akik jól elszórakoztatják a nézőt, de nem ragadják meg. Mezei Máriáról színpadra lépése pillanatában érezni, hogy ez az asszony: valaki. Oda kell rá figyelni. Vitatkozni kell róla. Van benne valami, amivel nem minden színész dicsekedhetik, ami pedig a színészi siker alapja: egyéniség.”

Újra filmezett: Édes Anna, A Noszty fiú esete Tóth Marival, Mici néni két élete, Tiltott terület, megromlott egészségét azonban 1970-ben összeroppantotta az influenza.

Budakeszi házába visszavonulva, légzési nehézségekkel küzdve tizenhárom évig harcolt napról napra az életéért, ebben erős hite és igaz társa segítette.

Sok küzdelem után 1981-ben megjelenhetett Vallomástöredékek című kötete, amely életéről, színészetéről, hitéről született írásait tartalmazza.

„Drága jó Apám! (…) Az alap Titkot: szeretni egymást és szeretni az embereket, Ti ültettétek génjeimbe Anyámmal (…) Anyám, olyan fáradt vagyok, takarj be ezzel a puha felhő dunnával, ami a kecskeméti nagymama emeletes ágyán dagadó dunnára hasonlít, csókolj meg és simogass egy kicsit. Apám, fogd a kezem…Halljátok a Dalt?…Akkor fújjuk el a gyertyáinkat és aludjunk…. Mindenkinek szép álmokat” – írja a kötetben.

Rá két évre, 1983. április 20-án szép csendesen örökre eltávozott. Budakeszin utcát és művészeti iskolát neveztek el róla, egykori lakóháza ma emlékmúzeum.

Forrás: MTI, ORIGO / Sztankay Ádám