Szeptember 9-én ünnepli születésnapját Mucsi Zoltán Jászai Mari-díjas színész. Ez alkalomból köszöntjük összeállításunkkal, melyben saját gondolatait idézzük.

Mucsi Zoltán Abonyban született. A szakmunkásképzőben gépszerelő végzettséget szerzett, majd leérettségizett. 1979-1995 között a szolnoki Szigligeti Színháznál lett segédszínész. Ezt követően többször is jelentkezett a Színművészeti Főiskolára, de nem vették fel.

1995-1997 között szabadúszóként dolgozott, 1997-ben, az akkor alakuló Bárka Színházhoz szerződött, 2002-ben pedig a Krétakör Színház tagja lett. 2008-ban ismét a Bárka Színház tagja lett, majd 2009-ben Scherer Péterrel, Katona Lászlóval és Gyulay Eszterrel megalapította a Nézőművészeti Kft.-t.

Színház: A színház olyan, mint a cigaretta, egy idő után függőséget okoz. (…) Elsősorban meghatározó közösség, hacsak nem monodrámákban utazol. (…)  Már többször eszembe jutott a gondolat, hogy engem megevett a színház az elmúlt harminc év alatt, mert hagytam, hogy felzabáljon. Nagyon jó ott bent, a százrétűben lenni, engedni, hogy emésszen a színház…

Én: Olykor könnyű vagyok, mint a hattyú. Máskor, mint az orangután vagy a gepárd. Van, amikor dühös, máskor nagyon kedves. Akarnok vagyok, de nagyon lehet velem csapatban dolgozni.

Iskola: Lassú ember vagyok, diófatípus, lassabban terebélyesedem, és még mindig iskola nekem a színház.

József Attila, Pilinszky János: Az életem egy bizonyos szakaszában ez a két ember hihetetlen hatással volt rám. Ha azt olvasom, hogy „a lemenő nap szálkamezejében, / az ég dagálya és / a föld apálya idején/ útrakelni, akárhová?”, egy picit rendbe jövök.

Abonyból: Abonyból indulva, futballistatervekkel, szakmunkás végzettséggel elég jó kört futottam úgy, hogy gyakorlatilag véletlenül estem ebbe a szakmába. (…) Amíg Pesten szakmunkásképzőbe jártam, évi 300 előadást néztem meg. Annyira utáltam az iskolát, hogy ma már nem is tudok magyarázatot adni arra, miért nem hagytam abba. Csak úgy tudtam átvészelni, hogy heti hat napon színházba és koncertekre jártam. A Popfesztivált legalább hússzor láttam, de mindent megnéztem, nem válogattam. (…) A szakmunkásiskola után visszamentem a szülővárosomba, Abonyba, aztán Szolnokra, és elkezdtem dolgozni géplakatosként, majd hírlapkézbesítőként, aztán leérettségiztem, és szólt egy barátom, hogy ő jár egy színjátszókörbe, tartsak vele. Egy évig voltam ott, és nagyon biztattak, ezért amikor a Szolnoki Szigligeti Színház meghirdette, hogy segédszínészeket keres – ami a statiszta úri neve -, akkor jelentkeztem. Felvettek, és szép lassan elkezdtem araszolni előre. De közben végig úgy éreztem, hogy ugyan a mennyországban vagyok, de nekem kénszagom van és kopog a patám. Sem kulturálisan, sem műveltségben nem éreztem magam oda valónak. Ennek ellenére értek apró sikerélmények: az egymondatos szerepből lett kettő, majd három mondat, aztán már rendes szerep.

Kívülálló: Sokáig nem találtam a helyem, mivel nagyon messziről csöppentem a színházba. Nem tudom pontosan mikor, de a szorongás föloldódott bennem. Viszont bizonyos értelemben mindig kívülálló leszek, ami nem azt jelenti, hogy ha bemegyek a próbára, nem tudom megszólítani Pintér Bélát. Ezt ahhoz tudnám hasonlítani, hogy bár évek óta a fővárosban élek, vidéki maradok egész életemben. Szerencsésen alakult a sorsom, ezért amikor nagyon jó kedvem van, elhitetem magammal, hogy ebben nekem is van részem.

Szembesülni: Úgy gondolom, hogy minden szerepben, minden darabban előkerül az a bizonyos probléma, aminek a körüljárása jó irányban alakít az ember személyiségén. Mindannyian meg vagyunk átkozva valamiféle gyarló tulajdonsággal, a kérdés csak az, hogy felismerjük-e ezeket, és ha igen, képesek vagyunk-e változtatni magunkon. A színész azért van szerencsés helyzetben, mert a szerepek szembesítik a saját gyarlóságaival.

Érdemes: Szeretem jól csinálni a munkámat, másképp egyszerűen nem érdemes… Nem volt ez mindig így, fiatalkoromban meglehetősen lazán vettem az életet. Folyton elkéstem, akár a színházból is, vagy el se mentem a találkozókra, amelyeket megbeszéltem. De mivel közben szenvedtem a saját megbízhatatlanságomtól, eljött a pillanat, amikor meghoztam a döntést: ezentúl mindenkit megtisztelek azzal, hogy nem kések el, és tisztességesen beleállok a munkába. Ez úgy harminc évvel ezelőtt történt, azóta ehhez tartom magam.

24: 24 órát kell dolgozni. Soha nincs vége egy munkának, meg soha nincs kész semmi. Illetve amikor már elkészül olyan módon, hogy tökéletes, akkor tovább nem szabad játszani azt a darabot, rögtön abba kell hagyni, mert akkor már nincs kihívás benne, akkor nincs vele dolgod már.

3: Nem úgy létezik az ember, hogy folyamatosan azt figyeli, hogy kit vagy mit fog belerakni a következő szerepbe. De ha az ember figyel az életben, elles dolgokat, figurákat. Az ember olykor „meglop” valakit karakterügyben, de ez mindig ötvöződik az írott figurával és az én személyiségemmel. A háromból lesz egy keverék.

Humor és munka: Színész vagyok. Amit a közönség lát, az egy szerep. De amíg az elkészül, fegyelem, koncentráció, alázat szükségeltetik. A hülyéskedés és a humor két külön dolog. Megírni, megcsinálni egy jelenetet úgy, hogy igazán emberi legyen, megtalálni a színét és a fonákját, az nem megy elmélyült munka nélkül. Abban nem lehet hülyéskedni. Ugyanolyan fegyelem kell hozzá, mint a drámához.

Kétkedés: A kétkedés nem múlik el a munka során. Ha nekilátunk egy előadásnak sorjáznak a kérdések: elég jó-e, elég fontos-e a téma, milyen lesz a produkció fogadtatása, milyen lesz maga a munka, mennyit ér? Egyfolytában méricskélünk.

Kritika: Tim Caroll mondta, hogy egy kritika elronthatja a reggelidet, de ha az ebédedet is elrontja, akkor veled is gond van. Volt olyan kritika pár évvel ezelőtt, ami a következő heti vacsoráimat is elszúrta, de most már nem foglalkozom vele. Tisztességgel próbálom végezni a munkámat.Előadás: A lényeg az, hogy egy-egy jelenet elindítson valamit a nézőben, azaz hasson rá. Az már részletkérdés, hogy mi éppen megkérdőjelezünk valamit vagy sem. Vannak különböző fokai a megértésnek, de mindegyiknél az a fontos, hogy megérintsen, megrázzon téged az a kép, amit éppen látsz, megmozdítson szellemileg és érzelmileg egyaránt. Egyszerűen elengedhetetlen, hogy az előadás megcsapja az embert, mert így tud magával vinni valamit – hogy ki mit és mennyit, az már más kérdés. Ideális esetben napokig hordozod magadban azokat a problémákat, amelyek felvetődtek a darabban. Néha pedig a felkiáltójel és a kérdőjel egyszerre és ugyanúgy érvényes tud lenni.

Díjak: A díjaknak az ember aznap örül. Boldoggá tesz, hogy bizonyos emberek elismerték a munkámat, de nem tulajdonítok ennek nagy jelentőséget. Az Színikritikusok Díja átadón viszont lényeges dolgot említett Törőcsik Mari. Elmondta, hogy rengeteg, nagyszerű lehetőséget kapott, de eggyel sem élt vissza. Ez elég fontos. Én sem éltem vissza a lehetőségekkel.

Kapa és Pepe: Csányi János legendás rendezésében, a Szentivánéji álomban játszottuk a mesterembereket Péterrel együtt. Jancsó Miki bácsi valószínűleg látta ezt az előadást, és akkor dönthette el, hogy dolgozni akar velünk. Az előadásban én voltam a rendező, Péter az asszisztensem, vagyis egy segédrendező beszédhibával, akinek színészi ambíciói vannak, ám minden segítő szándéka ellenére is kárt okoz, én meg ettől megbolondulok. Így született meg ez a két karakter, az idegbeteg, gyomorsavas figura, és a piknikus, mindent ügyetlenül elbaltázó hapsi. Minden helyzetben azt kerestük, meddig lehet elmenni, mennyi szélsőséget bírnak el a jelenetek. A két ember egymás mellett létezése folyamatos feszültséget okoz, ez pedig jobb esetben humorforrássá válik. De elég csak körülnéznünk, mindenfelé olyan párokat látunk, mint Kapa és Pepe.

Mindenki: Azokból az alapvető emberi érzésekből építkezünk, amelyek valamilyen módon mindenkit jellemeznek. Mindenki volt már megalázott helyzetben, mindenki érzi úgy néha, hogy az élet igazságtalan vele. A humor akkor jó, ha már fáj. Ha olyan, mint a való élet, csak elviszed a széléig, hogy muszáj legyen nevetni rajta. Ilyenkor a humor gyógyszer, mert ha megoldás még nincs is, de már tudunk röhögni magunkon, és így tettünk egy lépést visszafelé a depresszióból és a reménytelenségből.

Mucsi és Scherer: Én is rohadt kíváncsi vagyok, meddig lehetünk még érdekesek önmagunknak, egymásnak és a közönségnek. A próbafolyamatok alatt karcoljuk egymást, küzdünk, mint minden normális színész. (…) Mindketten akarnokok vagyunk, akik egészen apró dolgokon is képesek összeakaszkodni. Ezeknek végül egyikünk visszakozása vagy a rendezői döntés vet véget. De azt hiszem, nem okoztunk egymásnak maradandó sérüléseket, mivel tudjuk, hogy a kis küzdelmeinkben nem az dominál, hogy ki jut előbbre, hanem az, hogy egy jelenet hogyan lehetne minél jobb. Ezt az utat nem mindig egyformán látjuk, de az élesebb összetűzéseink egyre ritkulnak, ami azt jelenti, hogy vagy bölcsebbek lettünk, vagy hülyébbek.

Filmek: Ami képernyőre vagy vászonra kerül, az megváltoztathatatlan. Ezért is van az, hogy csak sokkal később nézem vissza, mit műveltem a kamerák előtt. (…) A filmek elsősorban találkozást jelentenek nagyszerű emberekkel. Hoztak szakmai elismerést is, hiszen olyan kultikussá váló filmekben játszhattam, mint a Roncsfilm vagy a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten. És a népszerűségemnek sem tett rosszat. A Mulatság című darab 338. előadásánál tartunk Scherer Péterrel, de azt 17 év alatt sem látták annyian, mint akár egyetlen filmemet. (…) Engem a színházi feladataim mindig kielégítettek, akkor azt gondoltam, hogy nekem ebből a tortából ez a szelet jutott. A filmezős időszakról meg azt gondolom, hogy nagyon szerencsés voltam.

Jancsó Miklós: Nagyon nagy találkozás. A Lámpást adott kezembe az Úr… film volt az első. Nagy megtiszteltetés volt, hogy felkért. És nagyon nagy öröm, hogy elégedett volt a munkával. Még hat közös film készült. Öröm, hogy barátjának fogadott. Ritka fickó volt. Nagyszerű és bölcs ember. Szabad, a szó minden értelmében. Nem volt benne megfelelési vágy. Nemes anyagból gyúrták. Tudjuk, nem vagyunk halhatatlanok. Én úgy gondolom, ő az.

Rendezés: Nekem a rendezés egy játékmesteri feladathoz hasonlít. Valami ragadt rám az évtizedek alatt, és talán tudok segíteni a színészeknek egy szerep megformálásában. Színészként az ember sokkal erősebben fókuszál arra a figurára, amit ő játszik. Nagyobb hangsúlyt fektet a jelenetekre, amikben szerepel. Amikor ezt kívülről rendezőként nézed, akkor rálátsz a darabra. Ugyanúgy kell figyelned mindenre, és egységben tartanod az egészet.

Társadalmi célú hirdetések: Nem hiszem, hogy ezek hatására holnaptól az emberek kevesebb csikket dobnak el az utcán. Ilyen erővel nem rendelkezem. A fegyvergyártást sem tudom sajnos beszüntetni. A reklámjainkban az abszurditás a lényeg, az emberi gyarlóságra és hülyeségre igyekszünk felhívni a figyelmet.

Váltás: Váltás volt bemenni a színházba, váltás volt, amikor elkezdtem nagyobb szerepeket játszani, amikor eljöttem Szolnokról, amikor megcsináltuk a Szentiván-éji álmot, a három év szabadúszás, a Bárka megalakulása, szétesése, a Krétakör, a Krétakör megszűnése. Ezek a fordulópontok a pályámon. Most is egy kanyarban vagyok, épp elkényeztetnek, jó rendezőkkel hoz össze a sors.

Kultúra: Sok összetevője van annak, hogy a szerepformálás milyen eredménnyel jár, hogy mitől rögös az út. Előfordul, hogy semmi sem úgy alakul, mint ahogy kéne. Egyszerűen vannak olyan napjaink, amikor leejtjük a poharat, leesszük magunkat, lekéssük a buszt, és lekéssük a vonatot is. Az alkotóidőszak néha nagyon keserves, de ez nem nyafogás, hanem törvényszerűség. Néha az bánt, hogy látom, nem igazán fontos a kultúra, inkább olyan, mintha egy púp volna, amit legszívesebben levenne a hátáról a társadalom.

Értékek: Ahhoz, hogy kimagasló értékek létrejöhessenek, több gyengébb produkciónak is meg kell születnie. Ha ez nem így történne, akkor mindenki, még én is tudnék Mona Lisát festeni, éteri zenét szerezni. Ebben az esetben pedig a művészet olyan lenne, mint az evés, vagy a fejvakarás, ami az élet hozzátartozója, amire nem szokás rácsodálkozni. Tehát keletkeznek gyengébb művek, annak ellenére, hogy a készítők minden egyes alkalommal remekművet szeretnének alkotni, annak reményében, hogy másokat megérintenek vele. Ahhoz, hogy mestermunkákat mutathassanak be, támogatni kell a művészeket. Ez jutott eszembe, amikor a kézzelfogható eredményekről beszéltem. A kultúra támogatása most ijesztő mértékben csökkent.

45: A szocializmusban eltöltött negyvenöt év után lehet, hogy minimum ugyanannyi időnek el kell telnie, hogy helyrerázódjon az új rendszer, és valamit tudjunk ezzel a demokráciával kezdeni. De az is lehet, hogy ez csak így tud működni, minden nehézségével és negatívumával együtt. Jó lenne, ha egy kritikus szemléletet vagy egy kisebbség észrevételét figyelembe vennénk, és elgondolkoznánk rajta. Jó lenne, ha nem ellenséget látnánk egymásban, és nem a düh, a másik leverése lenne a mérvadó.

Sokféle: Ma sokféle a színház, keresi magát, és vigyázni kéne, hogy ne törjön össze ez a sokféleség, mert lehet például vitatkozni az elosztási rendszeren, de nem szabadna leszűkíteni a mozgásteret.

Együtt: Az alapproblémáink megmaradnak, mert azzal folyamatosan küszködik az emberiség. Tocsog bennük, vergődik, és ez generációról generációra öröklődik. Ugyanakkor mégiscsak higgyünk abban, hogy valami változik, aztán van, amikor rosszabb, van, amikor jobb irányba történik mindez. Ha pedig valami elromlik, akkor arra együtt kell megoldásokat találnunk.

Mit fogsz csinálni hetvenévesen?: Hát, a Pepétől fogok idegbajt kapni.

Forrás: Vasárnapi Hírek, Magyar Nemzet, Origo, Magyar Narancs, Színház.org, 
Playboy, Ellenfény, 7óra7, Vasárnapi Hírek, HVG,
Revizor, Antropos.hu, Hír TV,  Nézőművészeti.hu, 444.hu, stb.