A Jászai Mari- és Ivánka Csaba-díjas színész, Érdemes művész, a Vígszínház tagja március 20-án ünnepli 64. születésnapját.

Hirtling István pályájáról:

Hirtling István színészi tanulmányait 1976-ban a Budapesti Gyermekszínház színészképző stúdiójában kezdte. Tanára Nyilassy Judit, a színház igazgató-főrendezője volt. 1979-ben felvételt nyert a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, ahol 1984-ben szerezte meg diplomáját Kerényi Imre, Huszti Péter, Versényi Ida osztályában. Már főiskolásként játszott több budapesti színházban, így a Játékszínben, a Radnóti Színházban, a Vidám Színpadon, az Arizona Színházban, a Margitszigeti Szabadtéri Színpadon, a Merlin Színházban és a Pince Színházban.

1982-től a Nemzeti Színházban kezdett el játszani, amelynek 1990-ig tagja volt. 1990-től egy évig a Madách Színház tagja volt, majd szabadúszóként továbbra is ott játszott. 1992-től a Művész Színház és az abból alakult Thália Társaság tagja, majd alapítója a Kelemen László Színkörnek. Tagja a szolnoki Szigligeti Színháznak, játszott a Dunaújvárosi Bartók Színházban, a Játékszínben, és a Veszprémi Petőfi Színházban. A budapesti Új Színház tagja volt 1998-2012-ig. A 2012-13-as évadtól a székesfehérvári Vörösmarty Színház tagja. 2019-től a Vígszínház társulatát erősíti.

Hirtling Istvánról saját szavaival:

Vibratív: Én nagyon izgő-mozgó alkat vagyok, vibratív.

Boldog irigység: Mesélek mindenről a gyerekeknek, hogy milyen nagy dolog volt a hatvanas években az összkomfortos lakás, a hideg-meleg víz, és hogy Csepelen, a két szobában heten bizony szűken voltunk. Anyám és apám közt én, a legkisebb aludtam, a dupla ágy végében álló sezlonon a bátyám, a másik szobában pedig a három nővérem, de azt soha nem mondom a gyerekeimnek: bezzeg az én időmben… Inkább annyit: irigyellek benneteket. És ez egy boldog irigység.

Színész: Sokáig semmilyen késztetést nem éreztem arra, hogy színész legyek. Szerettem jó társaságban eltölteni az időt, ahol bizonyára megmutatkozott a bennem lévő szereplési vágy, mert néhányan megveregették a vállam, és biztattak, hogy menjek színésznek. Egyszer csak észrevettem egy kis újsághirdetést, amiben felvételt hirdettek a Budapesti Gyermekszínház színészképző stúdiójába. Jelentkeztem, és legnagyobb meglepetésemre felvettek.

Szerszámok: Szakmunkásképző iskolát végeztem, a Wesselényi utcába jártam három évig. Egyik tanárunk, aki szakismeretet oktatott, mondta mindig, hogy a jó munka végzéséhez jól kiválasztott és megfelelően karbantartott szerszámok szükségesek. Ez ugyanúgy érvényes a mi szakmánkra is. Én a mai napig ceruzával és radírral megyek a rendelkező próbára, nem tollal, a mobiltelefonomat mindig az öltözőben hagyom, és nem birizgálom, amíg a kollégák próbálnak. Ezek látszólag apróságok, de számomra mégis fontosak. Ma már egyre kevésbé van jelen a színházakban a rend és a fegyelem, de kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy más a közeg, mások az élet- és munkakörülmények.

Ikonok: Engem mindig a nagy ikonok mögött rejlő emberi tartalmak érdekeltek, szeretek a személyességen keresztül közelíteni a figurákhoz.

Főiskola: Amikor egy barátom megtudta, hogy felvettek a főiskolára, azt mondta: „Azokkal kell elvégezned, akikkel elkezdted. Meg kell tanulni együtt dolgozni, együtt élni velük. Sok helyről érkeznek az osztályba, különböző emberek, más-más családi háttérrel, eltérő kultúrával.” Ez az „együtt kell elvégeznetek” felszólítás olyan útravaló volt számomra, amely aztán meghatározta a főiskolai életünket. Ehhez persze hozzátartozott, hogy előtte már ismertük egymást, a fiúkkal egy évig együtt katonáskodtunk. Kerényi Imre, Huszti Péter és Versényi Ida voltak a tanáraink, akik nagyon jól kiegészítették egymást. Amiben nem tudtunk zöld ágra vergődni Kerényinél, az sikerült Husztinál, ha pedig teljes volt az összeomlás, akkor anyapótlékként, tyúkanyóként Ida néni vigasztalta a csapatot. Sokat köszönhettünk e három meghatározó személyiség „együttállásának”. Szerencsések voltunk.

Új Színház: Amikor beléptem az épületbe, mondtam a kollégáknak, hogy körbeértem, hiszen ezeken a deszkákon kezdtem a pályámat a Budapesti Gyermekszínházban, s most visszatértem. (…) Külső szemlélőnek úgy tűnhetett, minden rendben van. Pedig nem volt rendben, de a szerepeim és a személyes kapcsolataim mégis ott tartottak engem. A legtöbben láttuk, hogy megérett a változásra a színház, és nem lehetett volna úgy folytatni, ahogy addig. Márta István azonban elhitette mindenkivel, hogy továbbra is igazgató lesz, ezért mások nem mertek pályázni, így viszont Dörner György lett a befutó. Nem akarok erről beszélni, mert ez is minden ízében csúfondáros történet, beleértve a hisztériakeltést, az utcai demonstrációkat. Szomorú tanulságai vannak annak az igazgatóváltásnak is, arra sem lehet büszke a magyar kulturális közélet. (…) Azoknak az embereknek a felelőssége, akik ezeket az „ügyeket” intézik, és mindezt megengedik maguknak. És mint mindig, lesznek jelentkezők, akik bárkit és bármit kiszolgálnak egyéni boldogulásuk érdekében. 

Fehérvár: Felbontottuk az Újszínházi szerződésemet, és ott álltam életemben először kőszínházi tagság nélkül. Senki nem hívott, pedig tudta mindenki, hogy nem maradok, csak nem voltam ezek szerint elég hangos. Vagy nem álltam senkinek „érdekében”. Csak azért nem lettem szabadúszó, mert Valló Péter, akivel a legtöbbet dolgoztam a pályám során, művészeti tanácsadó volt Székesfehérváron, Quintus Konrád felkérésére rakták össze a következő évadot és ő ajánlott engem. Konrád felhívott, hogy hallja, szabad vagyok, volna itt három szerep a jövő évadban, eljönnék-e vendégnek? Főiskolás koromtól kezdve mindig rengeteget vendégeskedtem, és mindenhol tudomásul vették, hogy nem nyugszom, „a Hirtling úgyis megy”. Ekkor volt a fehérvári igazgatói pályáztatás is, és bár bízott benne, végül nem hosszabbították meg Konrád mandátumát és Szikora János vette át a színház vezetését, akivel egy évet együtt dolgoztunk az Új Színházban. És hozta a csapatot, Bagóval, Hargitaival és Horváth Csabával. A szerződtetéskor, amikor meglátta a vendégstátuszomat azt mondta, három főszereppel te itt a társulat tagja leszel.

Vígszínház: Székesfehérváron nagyon jó dolgom volt, remek előadásokban játszhattam a hét évem alatt, mégis, amikor Enikő tavasszal újból rákérdezett, igent mondtam a szerződésre. A fehérvári társulat nagyon megértő volt, de a szemükben azt láttam, hogy nem szívesen engednek el, és én sem szívesem váltam el tőlük. A Vígszínházat viszont nem tudtam visszautasítani, olyan érzelmi szálak kötnek ide, amik más dimenzióba emelték ezt a váltást, nem csak arról volt szó, hogy mostantól ide jövök be dolgozni, és nem a Vörösmartyba. Mielőtt színész lettem, nézőként ide jártam a legtöbbet, és később azok az emberek lettek a barátaim az évek során, például Rudolf Péter, Kaszás Attila és Eszenyi Enikő, akik összeforrtak a Vígszínházzal. De persze nem sütkérezni jöttem, nem azért váltottam, hogy itt majd üldögélek a babérjaimon, velem fel lehet mosni a színpadot, állok elébe minden kihívásnak. Az a lelki teher viszont ott van rajtam, hogy Székesfehérváron sok embernek fáj, hogy elszerződtem.

Nem számít: Egyik döntésemet sem bántam meg. Inkább azt gondolom, sokan vannak, akiknek megbánást kellene tanúsítaniuk, mert lehetetlen helyzeteket teremtettek különböző színházakban. (…) Ha valaki politikai szempontból megfelel, még nem biztos, hogy szakmailag alkalmas a színházvezetésre. Sok példát látunk mostanában is erre. Viszont azoknak, akik döntenek a kinevezésekről, nem múlik rajta az életük, s az sem számít, hogy néhányan belepusztulnak.

Népszerűség: Minden, ami fontos lehet velem kapcsolatban, megtörténik a színpadon, ami pedig azon kívül zajlik, nem tartozik a nagyközönségre. (…) A népszerűség nem érdekel. A döntéseimben első helyen a családom van. Minden vállalás és elutasítás magában hordozza, hogy mit mondok majd az adott dologról a gyerekeimnek.

Hitelesség: Sosem tartoztam azok közé, akik utcára szaladnak, különböző színű szalagok kíséretében vonulnak, feltűnnek a szónoki emelvények mögött akár az egyik, akár a másik oldalon. Szerintem a művésznek más a feladata. Az aktuálpolitizálás közben elvész a hitelesség, s ezt szeretném elkerülni.

Boldog színész: A mulattató komédiától az olyan pszichologizáló drámáig, mint a Play Strindberg, rendkívül széles palettán kapok játéklehetőséget. Szerintem ilyen egy boldog színész, aki sokfélét és sokféleképpen valósíthat meg a színpadon. Ha csak egyfélét játszhatnék, mindent a ma divatosnak kikiáltott, áthallásos, politizáló színházi attitűdből kellene megfogalmaznom, egy perc alatt megbolondulnék. Nem tudom elképzelni, hogy ne lehessek önfeledt, szarkasztikus az egyik pillanatban, míg a másikban gyilkos és megveszekedett a drámai igazságot képviselve.

Kíváncsiság: Kellő kíváncsiság nélkül nem lehet előbbre jutni. Azok a kollégáim, akik nem hajlandók kilépni az előző munkából, és képtelenek megnyitni önmagukat új impulzusok és rendezői elképzelések felé, egy idő után saját maguk karikatúrájává válnak. Persze lehet, hogy mások szemében én is önmagam karikatúrája vagyok ezzel a sokszínűséggel, de ebben érzem jól magam.

Életrevalók: Ha a nézők jót nevetnek és amikor kimennek az utcára, meglátnak egy fehér bottal közlekedő vagy egy tolószékes embert, és kicsit máshogy néznek rá – empátiával, több nyitottsággal –, már elértük a célunkat. Amíg képesek vagyunk a megértés szándékával felemelni tekintetünket egymásra, és megfogni egymás kezét, addig nagy baj nem lehet. Nincs olyan élethelyzet, amiben ne lenne egy kis reménysugár a javulásra.

Székesfehérvár: Az utóbbi öt évben a fehérvári színházban egymás után, több évadon át valóban olyan szerepeket játszhattam el sorozatban, amelyek korábban hiányoztak a színészi palettámról. Újdonság volt számomra a majdnem 30 éves budapesti pályámhoz képest, hogy itt minden évben új premiereket készítünk. Akadt, amikor négy produkcióban is részt vettem. A darabok kevés kivételtől eltekintve nem élnek meg hosszú, akár több esztendeig tartó sorozatokat vidéken. A mennyiségi kihívásokat enyhítette azonban a feladatok minősége, a szerepek sokszínű- sége és azoknak a kollégáknak és rendezőknek a személye, akikkel együtt hordozva a terheket izgalmas, emlékezetes munkákban vehettem részt.

Postára menet: Korán értem a szinkronhoz, és mint rendes férj, elsétáltam a közeli postára a sárga csekkekkel. Ballagok a zuglói utcán, és jön szembe egy fiatal apa a gyerekével. Jó reggelt kívánok! – köszönt rám, én zavarba jöttem, ismerni kellene valahonnan, gondoltam, de nem ugrik be. Visszaköszöntem, és azt kérdeztem: bocsánat, ismerjük egymást? Mire a harmincas férfi nevetve azt válaszolta: na, ne vicceljen! Magát mindenki ismeri. Bevallom, jólesett… Ő már egy másik korosztály, és én nem vagyok celeb, nem árusítom ki a magánéletemet, nem láthat naponta a bulvárlapokban.

Vonzerő: A színház a közösségi élmény megélése miatt soha nem fogja elveszíteni a vonzerejét, jelentőségét. Hasonlóan izgalmas drukkélményt képes nyújtani, mint egy tömegeket megmozgató sportesemény.

Terhek: Most már én is érzem, amit az idősebb kollégák mondtak, hogy minél hosszabb ideje vannak a pályán, annál nagyobb terhet cipelnek magukkal. A következő munkáért ugyanúgy meg kell küzdeni, nincsenek átörökíthető érdemek. Van persze kivétel, amikor a nézők hajlandóak mindent megbocsátani valakinek a korábbi sikereiért, de mindig nulláról kezdjük, és ez mindig felfokozott állapot. 

40: A negyvenéves tapasztalat, amit szereztem, segít átlépni azon, ami lehúzna, nem hagyom, hogy lecibáljanak, mert zsörtölődhetnék reggeltől estig, az sehova sem vezetne. El lehet persze így is tölteni egy életet, mert bármit csinálunk is, az idő telik. Észre sem vesszük és évek múltak el, közben pedig nem is érezzük, hogy ez nem az az élet, amit élhettünk volna. Nem zárkózhatunk be, és nem szemlélhetjük a világot ugyanazon a szemüvegen keresztül, néha fel kell állni és le kell ráznunk magunkról a ránk rakódott felesleget. Nem szabad rágódni a múlton, azon, hogy „mi lett volna, ha…”, dolgozni kell, menni tovább. Egy valamit nem szabad, felejteni! Viszont a megbocsátás a legnagyobb erény, amire törekedni kell.

Idő: Az, hogy valaki idősebb, tapasztaltabb, szerintem semmiféle előjogot nem jelent. A különbség talán annyi, hogy nekem már kevesebb szerepem van. Én most már az idősödő csábítókat játszom, az apákat, a jókat és a gonoszokat, a főnököket és így tovább. De ez nem baj, mert már nagyon sokat játszottam. Ugyanakkor velem most is fel lehet mosni a padlót, nem riadok vissza a végletektől egy előadásban. Szerencsére nem kövültem bele a sármos, jóképű, magas vékony úriember vagy bármilyen más skatulyába. A közös munka kapcsán pedig a fiatalabb kollegáknak szoktam mondani, hogy rágó kukába, mobiltelefon öltözőbe és lábujjhegyen közlekedés a színpadon! 

Igazodási pont: Nem vagyok tudatos karrierépítő színész. Inkább a szívemre hallgatok, talán a kor előrehaladtával kicsit megfontoltabb lettem. Kerényi Imre mondta nekünk még a főiskolán, hogy minden egyes szerepünk és megnyilvánulásunk lehív majd egy következőt. Az én életemben ez egy fontos igazodási pont, az elvégzett munka nem csupán egy következő feladatot, hanem rendezőt is hívott, és azt is el kell tudni fogadni, amikor éppen nem jön felkérés. Viselni kell a terhet is, mint ahogy a sok felkérés némelyikére néha fájó szívvel nemet mond az ember. Mert nem lehet mindenre igent mondani.

Gesztus: A találkozás képessé tesz a megértésre, a befogadásra; az önző énnel szemben előtérbe, de legalábbis jobb helyre kerül az ő és a te. A szimpla szeretet is csak a cselekvő szeretettel tud túlmutatni önmagán. Az ember legyőzi az egoizmusát, kényelmességét, nem sajnálja az idejét, gesztusokat tesz, egy kicsit gondoskodik a másikról. Számomra ez nem jelent nehézséget, igyekszem, hogy a „napi rutinom” része legyen az odafigyelés. Mert lehet, hogy egy-egy apró gesztus ott és akkor másnak az életet jelenti.

Forrás: Színház Online, Színház.org, Criticai Lapok, Pesti Műsor, Veol.hu, Játékszín, Vörösmarty Színház, stb.