Augusztus 10-én ünnepli 65. születésnapját Básti Juli, a Centrál Színház művésze, a Kossuth- és Jászai Mari-díjas magyar színésznő, a Halhatatlanok Társulatának örökös tagja. Őt köszöntjük ezen a napon.

Básti Juli Básti Lajos és Zolnay Zsuzsa színművészek gyermeke, Budapesten született 1957. augusztus 10-én. A színház természetes közeg volt számára, gyakran járt be anyjával munkahelyére, a Nemzeti Színházba, de nem volt határozott szándéka, hogy szülei örökébe lépjen. Érettségi után végül mégis úgy határozott, hogy felvételizik a színművészeti főiskolára, ahol Major Tamás és Székely Gábor tanítványaként végzett.

1980-ban, friss diplomával a kezében a kaposvári Csiky Gergely Színházhoz szerződött, majd 1984-től a budapesti Katona József Színház, 2003-tól 2015-ig a Nemzeti Színház társulatának tagja volt, 2015-ben csatlakozott a Centrál Színházhoz.

Erőteljes, érzelemgazdag színésznő. Játéka nyomán tragikus sorsú hősnők és groteszk, eltorzult karakterfigurák is megelevenednek.

Számos filmben láthatta a közönség, sokszínű hangját pedig gyakran kölcsönözte külföldi színésznőknek filmeken, sorozatokban (pl. Sharon Stone, Kim Basinger, Melanie Griffith). 1998-ban Hallgass kicsit címmel Cserhalmi Györggyel közös nagylemeze jelent meg, amelyen Dés László és Bereményi Gáza dalait énekelték, majd 2008-ban Udvaros Dorottya, Cserhalmi György és Kulka János társaságában, Férfi és nő címmel ugyancsak Dés dalait adták elő, amelyeket CD-n és DVD-n is forgalmaztak.

Munkásságát többek közt Jászai Mari-díjjal (1985), Kossuth-díjjal (1993) és a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjével (2009) ismerték el, 2021-ben Páger Antal-színészdíjat és Prima Primissima-díjat kapott.

Közösség: Az én hivatásom nem magányos munka, mi mindig egy közösségben dolgozunk. Éppen ezért szeretnék köszönetet mondani mindazoknak, akikkel az elmúlt 42 évben együtt dolgozhattam.

Társasjáték: Ez a szakma társasjáték, ha az ember jön-megy, nincs módja elmélyült munkára, nem tudja megismerni a partnereit, nem tudja, kivel miként érdemes próbálni. Nekem sokat jelent, ha a színpadon egy-egyismerős tekintet néz rám vissza.

Százszorosát: Ahhoz, hogy valaki jó legyen, elég egy kis ügyesség, adottság, fogékonyság és egy pici szerencse. Ám ha ennél akár egy kevéssel is több akarsz lenni, fegyelemben, odaadásban, koncentrációban a százszorosát kell adnod. (…) Nem spórolhatom meg a kemény munkát. Soha nem elégszem meg a jóval, mindig jobbat akarok.

Meríteni: Természetesen rengeteg olyan szerepet játszottam, akikhez a valóságban semmi közöm nem volt. Mégis, egy színész figyelme, kreativitása lehetővé teszi, hogy ezeket is hitelesen megformálja. Én egész életemben szívtam magamba a többi ember fájdalmát, örömét, figyeltem, ki miként jár az utcán, találgattam, vajon hova tart, kivel találkozik. Ezekből az élményekből mindig tudok meríteni.

Hiszem: Hiszem, hogy estéről estére feladatom felhívni az emberek figyelmét a bennük lévő kis iránytűre, ami tudja, mi a helyes, illetve, ha szükség van rá, megpróbáljam újra jó irányba állítani „az elromlott” iránytűket. Ehhez fel kell kavarnom az érzelmeiket, meg kell mozgassam a gondolatokat és a szíveket is. Olyan munkákat vállalok, ahol erre van lehetőség.

Típus: Nem az a típus vagyok, aki a legnehezebb helyzetben is tíz körömmel küzd a mihamarabbi változásért. Én szeretem megélni, ami éppen történik velem, szükségem van erre ahhoz, hogy mérlegelhessek, elmélázhassak azon, miért van úgy az adott dolog, ahogyan van, és vajon mit kellene máshogy csinálnom. Ebből viszont az fakad, hogy amennyire jókedvű is tudok lenni, éppen olyan mélyen megélem a rosszat is de a családom rengeteget segít, így volt ez a pandémia alatt is.

Feladatok: Én szeretem az embert próbáló feladatokat. Ha próbálok, elmegyek a falig, szeretek kockáztatni, sosem elégszem meg a sikeres félmegoldásokkal. Bár a színésztől nem csak a tragédia, egy vígjáték is komoly erőfeszítést igényel, fizikailag, érzelmileg, hang szempontjából egyaránt. Például Woody Allen Central Park Westje! Az emberek ki vannak éhezve az igényes vígjátékra, az önfeledt szórakozásra. Nagy az elvárás, de nagy az öröm is.

Gyógyít: Azt tudom, hogy szükségem van erős érzelmek kifejezésére, hogy időnként sírjak, dühöngjek, különben belém szorulnak a nagy indulatok. (…) Szóval nekem a színpad terápia is. Már gyerekkoromban azt gondoltam, a színjáték segít a lélek karbantartásában. Persze azt is élvezem, ha lubickolhatok egy szerepben, és nem kell megszakadnom. A jókedvű játék is gyógyít.

Fontos: Nagyon sok rendező volt, van a szakmában, aki meggyötörte, megalázta, összetörte a színészeket, és így akarta kihozni belőlük a legjobbat. Profi színészeknél, tehetséges embereknél ez nem vezet jóra, a megalázottság, a szorongás öli a tehetséget, a kreativitást. Nekem például nagyon fontos még az is, hogy beleszóljak abba, mit viselek, hogy sminkelnek, milyen a hajam, hogy nézek ki. Ha megvonják tőlem a beleszólás jogát, akkor félember vagyok.

Pusztító: Pusztító állapotnak tartom, hogy mindenki csak gyűlölködik, utálkozik, a megértés, a tolerancia legkisebb jele nélkül. (…) Egyébként én túlságosan indulatos vagyok, felkapom a vizet minden igazságtalanságra, elvesztem a fejem, üvöltenék, káromkodnék, nem hiszem, hogy jól artikulálnék követeléseket, hogy alkalmas lennék arra, hogy bármilyen formában kiálljak és hallassam a hangomat. 

Befektetett munka: Sokszorfelháborodom, hogy nem az értéket, a befektetett munkát, a darabokat, a színészek teljesítményét nézik. Ha a Centrálban készül valami, azt többnyire bulvárnak minősítik. Mintha nem lenne más is fontos, például, hogy valami jó vagy rossz. A Nem félünk a farkastólt, a Jóembereket nem hívták meg a POSZT-ra, a társulat színészei közül senkit sem díjaznak. Amikor elszerződtem a Katonából, azt írta rólam egy kritikus, hogy Básti Julit ledobja a színpad. Zsótér Sándorral, Alföldi Róberttel kellett együtt dolgoznom a Nemzetiben, hogy szerintük megint visszafogadjon a színpad. Nevetséges! Miközben például eljátszottam a Macskalápont. De túléltem, túlélem! 

Soha: Az olvasásért aggódom, de abban biztos vagyok, hogy a színház soha nem múlik el. A tapasztalat is ezt mutatja, mert csak az én életem során sokszor temették már a műfajt, mikor jöttek a mozik, aztán a színestévé, után a 3D-mozik… De ez mind mindegy. Az embereknek még egy pandémia alatt is van igénye elmenni otthonról, és a sajátjaikhoz hasonló fájdalmakkal, örömökkel, vágyakkal találkozni a színpadon. Olyan megoldás a színház, amiből nincs még egy. Soha-soha nem fogják elhagyni az emberek.

Tágabban: Volt az életemnek olyan szakasza huszonévesen, amikor beleszartam mindenbe, mert azt gondoltam, egyedül a munka a fontos, meg azok, akikkel együtt dolgozom. Most már tágabban látom a világot, főleg mivel három gyerekem van. Érdekel a jövőjük. (…) Állatira dühös vagyok, hogy kiszolgáltatottak vagyunk, hogy megvezethetők vagyunk, és miközben már kopogtat a teljesen új követelményeket támasztó jövő, mi bezárkózunk és rossz válaszokat fogalmazunk. Ez borzasztó, ez lehetetlenség, ezt kikérem magamnak! (…) A színháznak mindig is dolga volt, hogy gondolkodásra sarkalljon, hogy szembesítsen, de
sokan vannak akik nem tudnak színházba járni, őket könnyű hülyíteni. A színházba járók
újságokban és könyvekben is keresik az igazságot, törik rajta a fejüket! Akiknek erre nincs
módjuk és nem elég tanultak, nem elég tájékozottak, nem tudnak szelektálni, fogalmuk sincs mi történik körülöttük, azokat lehet aztán igazán az orruknál fogva vezetni!

Katona: A Katona a 20. századi magyar színjátszásnak volt az egyik csúcsa. Soha vissza nem térő alkalom, egy világsikerű színház. Nekem is egyetlen, felejthetetlen korszak, maga a fiatalság. Ami ott történt, egy országnak volt fontos. A Katona vátesz volt, a titkos gyülekezés, az érlelődő változások helye, szent hely, mi meg a felkent papok.

Kedv: Zsámbékival, Áccsal is jól tudtunk együtt dolgozni. Én azt szeretem, ha egy rendező számol azzal, hogy nekem is jár az agyam, ha elfogadja, hogy én is alkotó vagyok. Nem szeretek bábuként részt venni egy produkcióban. Attól rosszul vagyok, ha miután elkezdtünk egy darabot próbálni, a rendező rögtön megmondja, hova álljak, mit mondjak, hogyan vegyem a levegőt, mit viseljek. Azért lettem színész, mert érdekel, hogy különböző embereket hogyan tudok megformálni. Hogyan tudom kibontani az egész lényt, mennyit tudok belőle megfejteni. Ha nagyon megnyomorítja a rendezői koncepció a szerepemet, nekem semmi közöm nincs hozzá, akkor elvesztem a kedvemet, sőt a közömet is a produkcióhoz.

Centrál Színház: A férjemnek, Puskás Tamásnak is fontos volt, hogy egyre bátrabban szóljunk a színház közönségéhez. Szerintem tehetségesen és ügyesen csinálja, tudta, hogy nem lehet kapkodni, szoktatni kell a nézőt, meg kell érteniük, akkor is róluk beszélünk, ha komolyra fordítjuk a szót! A híres kaposvári időkben is hosszú folyamat volt a szinte csak vígjátékokból és operettekből átcsábítani a nézőket fajsúlyosabb produkciók élvezetére. Ritkán adódik olyan szerencsés szituáció, mint amikor a Katona József Színház Zsámbéki és Székely vezetésével megalakult. Az elit csapat volt, elit közönségnek játszott. Ott minden adott volt, ilyen esély nem is igen volt több a magyar színháztörténetben. A Centrálban viszont a nulláról kellett építkezni, sőt a bányászbéka segge alól!

Anya: Nőként belém van kódolva, hogy életet adjak. Ha a színésznő elnyomta volna bennem ezt az ösztönt, ha csak a másik utat választottam volna, elégedetlen lennék. Ha nem lenne három remek fiam, úgy érezném, hiányos az életem. Nem tudnám megmutatni színpadon azokat az érzéseket, amelyek a gyerekvállalással alakulnak ki egy nőben. Mindamellett fejet hajtok kolléganőim előtt, akik kizárólag a szakmát választják. (…) Képtelen lennék család nélkül élni. Szeretek szűk szeretetközösségben, puha fészekben létezni.

Prima Primissima: Számomra minden díj fordulópont. Igyekszem jól dolgozni, és nagyon jólesik, amikor megveregetik a vállamat, mikor azt mondják, hogy „jól van fiam, ezt jól csináltad”. 42 éve vagyok a pályán, sok elismerést kaptam, de a Prima Primissima nem egy a sok közül. Legalább akkora elismerés, mint a Kossuth-díj. Azt még a pályám elején kaptam, ezt meg most, a végé felé, ennek van is jelentősége szerintem. 

Forrás: Egy.hu, HVG, Magyar Narancs, Nők Lapja, Szinhaz.org, Színház Online, Centrál Színház