Őze Lajos Kossuth-díjas színművész 40 évvel ezelőtt halt meg, ezen a napon. A Fidelio felkérésére Őze Áron Jászai Mari-díjas színművész, rendező, a dunaújvárosi Bartók Színház igazgatója emlékezik meg Édesapjáról. Mély, érzelmes vallomását Karácsony Ágnesnek mondta el.

(…)

Apám szeretett egyedül lenni. Kuckókat keresett magának, ahova csak keveseket engedett be.

Főként Anyut meg a bátyámat, Gábort és engem. Ilyen helyekre vonult vissza a bánataival, a gondolataival, a sérelmeivel. Kiskorában, a szentesi ház hátsó udvarán lévő kutricát nézte ki magának. Az volt az ő gyerekbirodalma.

Vigyázni kellett Apámra. Megesett – jó pár hónappal a halála előtt, amikor szintén a Jánosban volt –, hogy kiszökött a kórházból. Tudta, hogy a Rómeó és Júlia megy, imádta játszani Lőrinc barát szerepét, taxival beviharzott a Nemzetibe, át a fél városon, Budáról a VII. kerületbe, a színházi öltöző előtt szembejött vele a „váltója”, Nagy Zoltán, Apám „lekérte” róla a jelmezt, és már ment is be a színpadra. Kollégái – ők mesélték nekem később – örömükben kizökkentek a szerepükből.

Apám a váratlanság mestere is volt. De kiszámíthatóan tudott váratlan lenni.

Anyám egyszer úgy mondta nekem: „A betegség túlélte Aput.”

Hosszan volt beteg Apám. Utólag már úgy él bennem az együtt töltött idő, mintha állandóan sietett volna, hogy amit még lehet, eljátsszon. Csak hát tizenöt évig sietett így, egyre betegebben, negyvenkilenc éves koráig. 1969-ben diagnosztizálták rákkal. Orvosa közölte vele: „Művész úr, vagy pár hónapja van hátra, vagy tizenöt éve.” Apu az utóbbit választotta.

(…)

Utólag mesélte el Anyu, hogy az egyik látogatásán Apu egyszer csak elkapta a kezét, és azt súgta neki: „Az asszonyom voltál, és az is maradsz.” Így adta tudtára, hogy ő az örök asszonya. Pedig 1978-ban elváltak. Anyu mégsem hagyta magára.

Akkor már hat éve éltünk külön. Mi Anyuval. Apu egy Kőbányaszéli, Bihari úti, másfélszobás lakótelepi lakásban. Az utolsó éveiben bébikonzerveken élt. Rajongott a pürékért. A sárgarépásra „esküdött”. Kisebbik szobája szinte üres volt, a porszívóját állította be oda, pont középre, mintha egy felbecsülhetetlen kincs lenne. Volt egy kis Junoszty tévéje és egy Szokol rádiója is. Néha egyszerre szólt a kettő.

A színház volt az otthona. Ott sosem félt. A játék karbantartotta.

A színpadon kívüli időtöltést feleslegesnek tartotta, szorongott a világtól, és rombolta magát.

A teljes cikket itt olvashatja.

Köszönet a Fidelionak!