„A színházat használva komoly hatást lehetne elérni a magyar társadalomban” – Közösségi gyűjtés a TeatRom fesztiválért
2022. július 30., szombat 10:12
Közösségi gyűjtés indult a TeatRom fesztiválért, a csereháti színházpedagógiai program folytatásáért – újabb interjú Simon Balázs színházi rendezővel, az Utcaszínházi Alkotóközösség művészeti vezetőjével, akit a Boon.hu kérdezett. Köszönet a Boon.hu-nak a másodközlés lehetőségéért.
Az első két nap biztos, a vége viszont most rajtatok áll…” A közösségi médiában jelent meg a felhívás az Utcaszínházi Alkotóközösség számlaszámával: „Már akár néhány ezer forint felajánlásával is lehetővé teszitek, hogy színház érkezzen a borsodi kistelepülésekre…”
Magyarország egyetlen roma összművészeti fesztiválja került bajba, anyagi okokból. Idén július 29-én kezdődik a nyolcnaposra tervezett program, aminek jó esetben a felét tudják megtartani – ennyire látszik a fedezet. „Elindítottuk a gyűjtést, és reméljük, a kormányzati szervek is támogatják majd. Konkrét ígéretek nincsenek, csak számítani lehet rá. De még egy ilyen évet nem fogunk tudni végig csinálni. Vagy az van, hogy valaki mögé áll, és beleteszi az induláshoz minimálisan szükséges 5-10 millió forintot, vagy ez a fesztivál nem lesz többet” – nyilatkozta Simon Balázs színházi rendező, az Utcaszínházi Alkotóközösség (UtcaSzAK) művészeti vezetője.
Fotós: Ádám János
A pénzügyi okok nemcsak a TeatRom jövőjét, hanem a mögötte húzódó tevékenység jövőjét is veszélyeztetik – hívja fel a figyelmet az Észak-Magyarországnak adott interjúban Simon Balázs, aki a társadalmilag elkötelezett művészet kifejezéssel írja le munkájukat.
A TeatRom az UtcaSzAK (www.utcaszak.hu) másfél évtizede zajló csereháti munkájának eredményeként született. A mostani helyzetet feltáró közleményük emlékeztet: „kezdetben utcaszínházi előadásokat hoztunk a legszegényebb településekre, később interaktívvá tettük ezeket az előadásokat, így váltak a gyerekek mind közönségként, mind résztvevőként egyre fontosabbá. Megismerve a közeg jellegzetes nehézségeit, rátanultunk azokra a kapcsolatteremtési és kommunikációs módszerekre, amikkel meg tudtuk tartani a programjainkban a gyerekeket, csoporttá tudtuk formálni őket, hogy megtalálják előadásaikban saját színházukat. Azt találtuk, hogy a színházpedagógia – mint a drámapedagógiától elkülönülő módszertan és eszköz – akár már rövid távon is hatékonyan fejleszti a közösségi együttélési képességeket, az indulatkezelési, önkifejezési skilleket, és ez iskolai és munkavállalói életükben is a résztvevők hasznára válik.”
Ennek a munkának, és a belőle létrejött fesztiválnak a megtartása kiszámítható finanszírozást feltételezne.
Idézet az UtcaSzAK közleményéből: „Szervezetünk, például a szóban forgó TeatRom fesztivál kapcsán állami, civil és külföldi berkekből számos bátorítást, elismerést, kitüntetést kapott, miközben a finanszírozási lehetőségek egyre szűkülnek. Olyannyira, hogy idén szinte minden forrás elapadt. A válság logikája azt sugallja, hogy ilyenkor a szellemi fejlődés a legkevésbé fontos. Nem lenne a mentális egészség fenntartása pont most sokkal fontosabb? A magyarországi romák helyzete kulturális szempontból talán még kilátástalanabb, mint szociális vagy egzisztenciális szempontból. Kinek lenne a feladata ez ellen tenni, akár, mint az UtcaSzAK teamje, önkéntesen? Kinek lenne a feladata a szükséges minimális finanszírozást hozzátenni?”
Kinek lenne a feladata hozzátenni a szükséges minimális támogatást?
Kormányzati szerveknek, az eziránt felelősséget vállaló szervezeteknek. Világszerte sokan gondolkoznak abban, hogy civil közösségekkel csináljanak úgynevezett „részvételi” színházat. A társadalmileg elkötelezett alkotók így találják meg a művészetek helyét az újra strukturálódó, átdigitalizált, a közösségi eseményektől elszokó társadalmakban. Mi is pont ezen dolgozunk. Abszolút nincs benne a köztudatban, hogy ez mi, mire jó, és ezért az sem, hogy miért és kinek kellene ezt támogatni.
Bizonyíthatják például a vállalatok a társadalmi elkötelezettségüket ilyen ügyek támogatásával.
Borsodban is működnek nagyvállalatok, foglalkoztatnak roma munkavállalókat. Elvárható lenne tőlük, hogy a társadalmi felelősségvállalás a részvételi művészetek irányában is megjelenjen. Milyen szép lenne a részükről, ha érdek nélkül tennék. A bevételeikhez képest elenyésző összeg lenne ez, szerintem.
Mi kellene a felismeréshez?
Ha az ember végigmegy a Csereháton egy novemberi reggelen autóval, és megnézi, hány gyereknek a kezében van ott az energiaital, és hogy közülük hányan 14 évesek, vagy az alattiak, megláthatja a jelenségben az összefüggést, hogy ezeknek a gyerekeknek mit jelent az energiaitalt gyártó vállalat. Kérdés, ők mit jelentenek az energiaitalt gyártó vállalatnak? Irántuk milyen felelősséget éreznek? Vannak romák, a mi csoportjainkban is, akik ezeknél a borsodi vállalatoknál dolgoznak. Ezek a vállalatok azzal adnának valamit, ha az UtcaSzAK színházpedagógiai munkájának hosszú távú fenntarthatóságára költenének. Ha van öt olyan csoport, amelyikkel három évre előre tudunk tervezni – nyári tábor év közbeni foglalkozások, előadások –, ahhoz hozzá tudunk tenni máshonnan összeszedhető forrásokat. Látni kell: azért is lett szükség a TeatRom fesztiválra, mert ez a motiváció a kis alkotói közösségek számára. Működik, ha azt mondjuk: minden héten csütörtökön találkozunk, és abból lesz majd egy színdarab, amivel eljuthattok A Fesztiválra. Az ilyen típusú háttérmunka jelenleg abszolút finanszírozhatatlan.
Miért?
Nincs meg a meggyőződés, hogy miért lenne erre szükség. Így nincsenek erre állami pályázatok, nincs felügyelete, kulturális mentorálása sem. Pedig ez nem úri huncutság: az elmúlt 15 évünk tapasztalatai fényesen bizonyítják, hogy az ezer gyerek, aki megfordult a táborainkban, nagyon komolyan mérhető módon fejlődött, változott. Stabilabban áll a lábán. Tud kommunikálni, ambiciózus.
Mi az oka akkor, hogy ezek az eredmények nem jelennek meg a társadalom számára is érzékelhető nagyobb képben?
Az egyik oka az lehet, hogy a kultúrpolitika alapvetően az államilag finanszírozott kőszínházak, illetve a Déryné program feladatának tartja a kistelepülések ellátását kulturális értékekkel, miközben itt vannak a színházi struktúrán kívül jelentkező független projektek. Ez alapvetően kutúrafelfogásbeli különbség: a kultúra, ami volt – azt megőrizzük, ami már gyengül, azt ápoljuk. És lennének a művészet jelen idejű lehetőségeit, útjait keresők. A „kereső” típusú művészet most jellemzően kívül esik a Művészeti Akadémia, a Teátrumi Társaság tagságán. Mit csináljon az állam velünk, akik nem az általánosan elfogadott kultúra kép jegyében alkotunk, hogyan lehetne a mi tehetségünket, energiáinkat, hazaszeretetünket, jobbítani vágyásunkat használni? Ha a művészethez hozzájutást társadalmi szinten elgondoló, innovatív eszközöket kifejlesztő társulatok számára lenne egy mondjuk másfél milliárd forintos alap, az méltó teret adhatna a társadalmilag hasznos művészetekről való hosszútávú keresésnek. Ez az összeg a pályázati altémákban ritkán haladja meg az 50 millió forintot.
A modell, amiről beszél megadja az új nézői közösségek elérésének a lehetőségét is. Legalábbis tesz érte. Ebből a szempontból van-e jelentősége, hogy roma közösségekkel dolgozik?
Nincsenek új, komoly pályázatok, amelyekből hosszabb távú működést fel lehetne építeni. Érdekes módon, sem a mentálhigiénés, sem a javító-nevelő munkában nem használják a színházat, mint eszközt, vagy legalábbis nem a helyén használják. Nincsen az, hogy a javítóintézetek minden évben félretennének pár millió forintot az összes növendék heti két drámaórájára.
Mi lenne a hasznos? Ha hogyan gondolnának arra, amit önök csinálnak? Mint művészetre? Mint társadalmi célt segítő művészeti oktatásra?
Szerintem mentálhigiénés eszközként. Ha meg akarnám győzni a döntéshozókat, azt mondanám:
a magyar társadalom rendkívül kényes mentálhigiénés állapotban van, biztosítsanak ennek a szektornak éves szinten másfél milliárd forintot, és nézzék meg, mit tudnánk elérni.
Nagyon sok a negatív hatású kapcsolatrendszer, az intézményes és a családon belüli erőszak. Megosztottság van, a főváros és vidék között is. Sok ember küzd mentális zavarokkal, függőségekkel – ez nem tesz jót a magyar társadalom összteljesítményének, várható élettartamának.
A színházat eszközként használva nagyon komoly hatást lehetne elérni a magyar társadalomban, pont a legveszélyeztetettebb közegekben.
Az lenne a fontos, hogy az emberek összejárjanak, valamilyen módon a közöttük lévő kohézió fokozódjék. A színházcsinálás pont ezt adja. Ha mindezt mentálhigiénés szempontból fogjuk fel, mint egy pszichodrámacsoportot, ahol az ebben a csoportban megjelenő témáknak az újraformálása történik, közösségi beszélgetések, improvizációk, a színpadra állítás által, a terápiás hatás szinte garantált.
Lát-e esélyt, hogy amit csinálnak, átlépje a saját határait, hogy ne csak azt lássák benne: időről időre van itt egy fesztivál, hanem a mögötte lévő munkát és annak az értelmét is?
Ez rettentő jó kérdés. A közöny ellen dolgozni nehéz. A projekt a saját társadalmi rétegén belül is küzd az elfogadásért. Van, aki a hasznosságát is megkérdőjelezi. Ezen a fesztivál társadalmi ismertsége segítene, ha a TeatRomra sok olyan többségi ember is eljönne, akit az egyszerűen a program színvonala miatt érdekelné. Ha lennének négy-ötezres koncertek, és ehhez csomó komoly művészeti rendezvény az biztosan magával ragadná a szkeptikusokat is.
De ön nem kérdőjelezi meg a hasznosságát.
Én számos kutatás eredményét ismerem és a saját tudományos eredményinkre is támaszkodom, és persze szabad szemel is látom a hasznosságát például a programjainkban felnövekvő fiatalokon.
Az első két nap biztos, a vége viszont most a közösségen áll. Akár már néhány forint támogatással is lehetővé tehetik, hogy színház érkezzen a borsodi kistelepülésekre és a miskolci szegregátumokban élőkhöz.