Április 16-án ünnepelte 50. születésnapját Schell Judit Jászai Mari-díjas színésznő, érdemes művész.

Schell Judit a Színművészeti Főiskola elvégzése után, 1995-ben a budapesti Radnóti Miklós Színházhoz szerződött.
„Már majdnem elvesztem, az osztálytársaim közül mindenkinek volt szerződése, kivéve engem. Horvai Pista bácsi, az osztályfőnököm ajánlott Bálint Andrásnak, ő megnézett, és rögtön igent mondott. Elmondta, hogy a Radnóti egy kis színház, kis társulattal, ahol az emberek nem maradnak sokáig. Hogy a kezdők általában ugródeszkának tekintik, a nagyok pedig szívesen térnek vissza a családias közege, a színház intimitása miatt” – emlékezett vissza a kezdetekre. 

A főiskola után a Radnóti Miklós Színház művészeként kezdte a pályát, ahol 8 évet töltött el. 2003-ban a Nemzeti Színházhoz szerződött. 2012-től a Thália Színház tagja, 2018-2021 között a színház művészeti vezetője volt. Jelenleg az Örkény Színházban és a 6színben is játszik.

A nagyközönség a Szomszédok című tévésorozatban ismerte meg, emellett több játékfilmben is szerepelt. Láthattuk az Életképek, a Csak színház és más semmi, a Terápia sorozatokban, a Sorstalanság, a Brazilok, a Csak szex és más semmi, a Post Mortem filmekben.

Az RTL Zámbó Jimmyről szóló A Király sorozatában Edit asszonyt alakítja, valamint a most mozikba került Műanyag égboltcímű animációs sci-fiben is szerepel.

Schell Juditról saját szavaival:

Tamburmajor: Sokáig álltam a második sorban, aztán amikor elment az elõzõ tamburmajor, én foglalhattam el a helyét. Akkor már jó néhány éve versenytáncos voltam, s úgy gondoltam, hogy az életem a táncról fog szólni. Azt ugyan tudtam, hogy a versenytáncból Magyarországon nem lehet megélni, a tánctanításhoz meg nincs elég türelmem, de mégis a táncot éreztem a kifejezési formámnak. Majorette-nek lenni önmagában véve is nagyszerû buli. Felléptünk a debreceni virágkarneválon, fesztiválokra és külföldi turnékra jártunk, sokfelé megfordultunk. A gimnáziumi évekbol leginkább az maradt meg bennem, hogy folyton hiányoztam a suliból. Akadt olyan tanárom, aki azt sem tudta, ki vagyok. 

Szerencse: Amikor beléptem a Szentkirályi utcai épület kapuján, megbotlottam a küszöbön. Akkor én ide visszajövök! Szóval a babona is igazolhatná, miért vettek fel. S azt mondják, ehhez a pályához szerencse kell. Nagyanyám szerint pedig engem kísér a szerencse, amióta hátulgombolós koromban a bilim tartalmát bekebeleztem. Igazat szólva, nem voltam felkészült. Nevezhetném lusta dögnek is magam, hiszen a felvételire még a vonaton is tanulgatnom kellett a verseket, amelyeket vittem. Végül is Malacka monológjára voltak kíváncsiak a Micimackóból.

Felvételi: A színművészeti főiskolán a harmadik rostán kellett táncolni, és Horvai István, leendõ osztályfõnököm meglátott bennem valamit. A táncban kinyíltam, nem voltam lámpalázas, feszült és zárkózott, mint prózamondás közben. Azt mondta, hogy amint elkezdtem táncolni, az enyém lett a tér. 

Pontosan: Azt már pontosan látni, hogy a magyar színházi rendszer folyamatos átalakulásban van. Szponzor nélkül semmi sem mûködik. A jegybevétel nálunk szinte alig számít valamit, mert nevetségesen alacsony. Ausztriában átszámítva nagyjából hét-nyolcezer forintba kerül egy jegy. A musicaljegy ott is drágább, de nem sokkal, mint a prózai elõadások ára. Ez a rendszer biztos nálunk is megváltozik. Kevesebb lesz a színház, még kevesebb az állandó társulat. Ez részben nem is baj. Nagyon sok fiatal színész áramlik a piacra a különféle színészképzõ intézmények révén. Nehéz a dolguk, fõleg, amíg a legtöbb színház állandó társulattal mûködik, ahol nincsenek meghallgatások. A Radnótiba hiába is kopogna be a fiatal Al Pacino, hogy nézzék meg, alkalmas-e egy kisebb szerepre, azonnal közölnék vele: köszönjük, nem veszünk semmit. Ebbe a rendszerbe nagyon nehéz bekerülni.

Főiskola: Az osztálytársaim egyfajta pesti szlenget beszéltek. Nekem még egy kis „aó”-zós tájszólásom is volt. Zárkózott voltam, nem tudtam feloldódni. Csak akkor nyíltam meg, amikor egy Madách-fesztiválon megkaptam Éva szerepét. Egyikünk javaslatára a paradicsomi szín hatalmas disznóólban játszódott. Óriási dzsumbujt, felfordulást csináltunk, felszaggatott párnák tollai közt folyt a jelenet. Mindez felszabadított, biztonságérzetet adott. Megjött az önbizalmam. Úgy éreztem: ha ezt így is lehet, akkor van közöm a dologhoz. (…) 

Főiskola után: Főiskola után két évvel jött a Szomszédok. Mindenre jó volt, mivel jó volt indításnak, egyre többen megismertek, kereshettem pénzt, mivel akkoriban még nagyon kezdő fizetésem volt a Radnótiban, amiből nem lehetett megélni. A Szomszédok pont jókor jött. Egyébként Kulka Jánosnak köszönhettem, hogy benne voltam. Ő ajánlott be annak idején Horváth Ádámnak, a sorozat rendezőjének.

Pálya: Amikor a Nemzeti Színházhoz szerződtem, nagy elvárásokkal mentem, hiszen tudtam, hogy színvonalas darabokban játszhatom majd. Lélegzetelállító volt az is, hogy ekkora nézőtér előtt hajolhat meg az ember előadás végén. (…) Még Jordán Tamás idejében jöttem el a színháztól, és azóta alaposan megváltoztak a viszonyok. De ez várható is volt, Alföldi Róbert senkinek nem ígérte, hogy könnyű lesz a váltás. (…) A döntéseimben mindenkor az ösztöneimre, az elsõ megérzésemre hallgatok.

Próba: Csak úgy, alaptalanul nem szívesen nyilvánulok meg. Inkább várok, szívom magamba, amit a rendezõ mond, amit én gondolok, fülelek befelé, mit súg a szerep. Aztán amikor bejönnek a fények, van egy kis díszlet, egy kis jelmez, akkor már belõlem is fakad valami. Olyankor meg mindjárt játszani szeretném a szerepet. Én sose vágyom arra, hogy bárcsak próbálhatnánk még néhány hetet a premierig. Essünk túl rajta! Nem jön rám a frász a bemutatótól, inkább várom. Mindig felvillanyoz az elsõ közönség. A beugrás meg kifejezetten vonz, mert rendkívüli koncentrációt igényel, igazi kihívás. Ha egy beugrásnál helyt tudsz állni, akkor utána jól megveregetheted a válladat. Különben a mások beugrását is szeretem, mert feldobja az előadást.

Váratlan: Vészhelyzetet képes vagyok megoldani, eszemnél maradok, de muszáj röhögnöm. Amikor például a Három nõvérben leszakadt a mennyezet, ki kellett mennem a színpadról. Lesz, ami lesz, kimegyek, én nem maradok ott röhögve – mondtam magamnak. Õszintén bámultam és becsültem a bent maradtakat – Kulkát, Szervétet, Rudolfot, Gubás Gabit -, akik megtartották az elõadást.

Mérföldkövek: Vannak az ember életében bizonyos mérföldkövek. Ez lehet egy remek szerep, vagy egy olyan pillanat megélése a színpadon, melyet valószínűleg nem látnak sokan, de egy ember számára nagyon fontos… Számomra ilyen mérföldkõ volt a Ványa bácsiban Szofja szerepe. A másik A kripli c. darabban Kate, de hát az inkább egy karakterfigura, egy 80 éves öregasszony, akit imádok, de mégis van köztünk távolság, míg Szofjával egyazegyben azonosulni tudtam, õ én voltam. (…) Ványa bácsitól minden este kaptunk valami mást, miközben a nézõk esetleg ugyanazt látták. Ezt szeretném újra átélni minél többször. Ez az álmom.

Partner: Színház nélkül nem lehet élni. Más állapot, más világ. Az a varázslat benne, hogy egymásból építkezünk. Egy forgatáson gyakran elõfordul, hogy csak bemutatkozunk a másiknak, és már forog is a kamera. Az ember önmagát gerjeszti, a színházban viszont a partnerére támaszkodik, belõle merít. Ha jó a darab, beáll magától az idegrendszerünk a szerepre. Önálló estet sosem mernék vállalni, biztosan betojnék tõle. Nekem kell a partner, akire számíthatok.

Casting: Nem szeretem ezt a helyzetet, põrének, kiszolgáltatottnak érzem magam benne. Ezt a szerepet sem casting során kaptam, a rendezõnõ dolgozni akart velem. A színházban ad az embernek egyfajta védettséget, amikor lekapcsolják a villanyt, és ott állunk jelmezben. Nagyjából már van elképzelésünk a szereprõl – a castingokon viszont a „most mutasd meg!”, amit játszunk. Adott egy jelenet, amit elolvasok háromszor – csak a közhelyeimbõl és rutinból tudok alakítani, miközben arra várnak, hogy lepjem meg õket. Nem tudom, mi derülhet ki ilyen rövid idõ alatt.

Szükség: Én soha nem jártam ki magamnak egy szerepet sem. Játszottam, dolgoztam, közben barátságokat kötöttem, új embereket ismertem meg. A filmszerepekre is inkább kigondoltak, mint hogy magam harcoltam volna értük. Például egyik nap csörgött a telefonom, Koltai Lajos keresett. Szólt, hogy lenne egy szerep a Sorstalanságban. Goda Krisztina is sokat gondolkodott, míg úgy döntött: legyen az enyém a Csak szex… főszerepe. (…) Mióta a celebek lettek a mindennapok sztárjai, azt hiszem, leszálltak a színésznőkről. Már nem mi vagyunk az örökös címlaptémák, nem rólunk pletykálnak folyton. Egymás között is kevesebb a rivalizálás, ismerjük, elismerjük egymás értékeit. Azt gondolom, inkább azok versengenek, akiknek kevesebb a munkájuk, és az a meggyőződésük, hogy kikönyököljük magunknak a szerepeket. Kicsi ez a piac, kár volna még egymást is fúrni. Jómagam örömmel nézek másokat, nagy kedvencem Ónodi Eszter, Kovács Patrícia. A közös munkáinkból csak pozitív energiák születnek. És manapság erre van a legnagyobb szükség.

Nyugalom: Miért legyek nyugtalan? Biztos mindig lehet valamit találni, ami miatt ideges lesz az ember. Vannak olyan kollégáim, akik szándékosan ezzel pörgetik magukat, így kerülnek „állapotba”. Én nem értem, miért kéne kiborulnom azon, ha mondjuk, rövid a jelmez. Majd hozzátoldanak. De mindegyik módszer jó, ha működik. Lehet, hogy valakit épp az idegesít, hogy én miért vagyok olyan nyugodt. De olyan is van, akinek jót tesz.

Bulvár: A nézők is időnként kikapnak egy-egy magyar színészt, akire rá lehet csavarodni. A Csányi erre jó példa. Arról már ne is beszéljünk, hogy a bulvársajtó is néha felkap valakit, akit aztán a sárba gyaláz. Ez az ő felelősségük és gerinctelenségük, hogy akikből ők megélnek, azzal azt csinálnak, amit csak akarnak. Sajnos a nézők nagy része hisz ezeknek a „bibliáknak”, amiket hetente megvásárolnak az újságosnál. A titkolózás, a kukucskálás, a bemártás, a pletykálás sokkal jobban érdekli az embereket, mint a teljesen normális élet. Ha nem történik semmi, az unalmas.

Film: A film olyan, mint a hétvégi apuka. A hétvégi apukákat imádják a gyerekek, mert olyan ritkán látják. Ezért az apuka van kitüntetve a különös szeretettel és figyelemmel. (…) A  színházban héttől fél tízig valóban meg kell történnie annak, amire tízkor fer-tehetem a koronát. A film viszont más típusú koncentrációt igényel: az adott pillanatban az éppen megfelelő hangulatban kell lennem, és az én dolgom, hogy két perc alatt hogyan hozom magam abba az állapotba. Közben persze órák vagy napok telnek el, hazamegyünk, zajlik az életünk, aztán másnap folytatjuk. Ha jó a rendező és a stáb, akkor sikerül fenntartani a szükséges koncentrációt.

Fejjel: Hisztizni nem szoktam, de lobbanékony vagyok, rágom magam a problémákon. És meg vagyok győződve róla, hogy nekem van igazam… Igen, tipikus Kosként fejjel megyek a falnak. Civilként abszolút jellemzõ rám, hogy mindent azonnal szeretnék. 

A gyerekek: A gyerek mindennél fontosabb volt. Amikor a nagyfiam született, még főiskolásként megtapasztaltam, hogy a gyerek nem akadály a pályámon. Igaz, erős biztatást kaptam a tanáromtól, Horvai Istvántól. Azt mondta, a leghelyesebben döntöttem, hogy megszülöm a gyereket.

Barátok: Régóta tartó, hosszú barátságaim vannak. Egy barátom és három barátnőm – mindannyian gyerekkorom óta az életem részei. Az egyik barátnőmmel harminc éve ismerjük egymást. Még emlékszem, milyen volt, amikor hiányoztak az első fogai. A fiúbarátommal a gimnáziumban az első nap leültünk egymás mellé, azóta tart a kapcsolat. Nem mondom, hogy mind a négyükkel naponta találkozunk, egyikük például Costa Ricában él, de ha beszélünk, onnan folytatjuk, ahol abbahagytuk.

Mindig: Mindig kellett valami a színházon kívül. Ha csak egy dolog van az életemben, attól megbolondulok. (…) Ha csak otthon ülnék, vagy eljárnék moziba, színházba, akkor persze nagyon hiányozna a színpadi lét. Az ember megszokja, hogy estére fölpörög, tíz óra körül vége az elõadásnak, és nem maradok benne a szerepben. De amíg lecseng bennem az adrenalin, már éjfél, fél kettõ, mire ágyba bújok. Ehhez képest most már az éjfélt alig bírom kivárni. 

Új élet: Tulajdonképpen már a Covid előtt eldöntöttem, hogy elmegyek egy évre, kiszállok. Akkor voltam 25 éve a szakmában, de már korábban megszületett bennem a vágy arra, hogy egy kicsit itt hagyjak mindent, és elmenjek valahova töltődni. Mert 25 év azért mégiscsak 25 év. Persze van, aki ötven év után is kitart, de hát ki mit bír, kiben mi fogalmazódik meg, ki mit akar a színészi pályától meg úgy általában az élettől. Nincs jó vagy rossz megoldás, mindenki másképp reagál. Bennem az a vágy született meg, hogy kilépjek a jól ismert, megszokott közegemből, eltűnjek és feltöltődjek. Egyfelől elfáradtam, elfásultam, másfelől pedig kíváncsi voltam, hogy külföldön, ami egy számomra ismeretlen terep, és engem sem ismer senki, meg tudok-e állni a lábamon, egyáltalán helyt tudok-e állni. Meg kiderült persze az is, hogy mi hiányzik, és mi nem.

Kitárulkozás: Részben abból, ahogyan a pszichológia és az önismeret az életem részévé vált, Réczei Tamással készítettünk egy előadást a Lóvasút rendezvényhelyszínre. A Kaposvári Egyetemen tanít, önismerettel és a belső gyermek gyógyításával foglalkozik. Ő keresett meg, hogy csináljunk valamit közösen, mert ahogy én kiléptem a Tháliából mint színész és művészeti vezető, ő ugyanerre az útra lépve otthagyta a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színház főrendezői és művészeti vezetői székét. Miért léptük meg, mi volt mögötte a motiváció, a főiskolás éveinkről, arról, hogy mi van most velünk, nagyjából ezekről készítettük a Szerepeink mögött című előadást, ami egyfajta kitárulkozás lesz. 

Felállni: A mélyén már túl vagyok. Már jövök felfelé. A mélyben Spanyolországban voltam. Ültem a világ egyik legszebb helyén a tengerparton a napsütésben, a hálószobámból a végtelen vizet láttam, és közben arra gondoltam, hogy vége a világnak. De ezen már túl vagyok. Nagyon hálás vagyok, hogy addig ülhettem ott, amíg fel nem bírtam állni.

Megérteni: Valójában azért mentem el, hogy magamról és a kapcsolataimról tanuljak. (…) Folyamatosan fejlődünk. Több mindennel elkezdtem foglalkozni önmagammal kapcsolatban. Érdekes, hogy ebből a korosztályból sokan így vannak most. Valami olyasmit kell megértenünk, felismernünk, elfogadnunk, megbocsátanunk, átkódolnunk, amivel nem néztünk szembe igazán – esetleg szüleink, nagyszüleink sem -, csak megéltük. És hol erősebb, hol halványabb nyomokat hagyva az életünkön, továbbléptünk. Ugyan a művészet pont ezen élmények kicsatornázásáról is szól, mégsem egyértelmű, hogy vajon fel is oldódnak-e ezek a helyzetek. Nagyon izgalmas ez az út, mindig új feladatot ad. Most leginkább a türelem, amivel dolgom van. Egész eddig – a színház által – volt körülöttem egy rendszer, és láttam legalább egy évre előre, mi lesz a feladatom. Most, hogy megszűnt ez a fajta struktúra, nem tudom. Meg kell tanulnom a jelenben lenni – ezzel van  most dolgom.

Forrás: Nők Lapja, HVG, Színház.hu, schelljudit.hu, WeLoveBudapest, stb.