Harmadik igazgatói ciklusát tölti a székesfehérvári Vörösmarty Színház élén, amelynek arculatát az értékmentés és értékteremtés dinamikus kapcsolatára építi. Összetartó, közös nyelvre csiszolódott társulatot sikerült létrehozni az elmúlt tizenkét évben, néhány ismert színésznek a fővárosba szerződése sem törte meg a minőségi színházcsinálás lendületét. Legújabb bemutatójuk, A kőszívű ember fiai kapcsán beszélgettünk Szikora Jánossal.
Az 1848-as szabadságharc témája miatt esett a választás A kőszívű ember fiai új színpadi adaptációjára? Mitől lehet érvényes mondanivalója ennek a műnek a 21. században?
Selmeczi Beával közösen készítettük az új adaptációt, amelynek újdonsága abban rejlik, hogy nem a Baradlay család történetére összpontosítottunk, mert az a Jókai regény gerince ugyan, de nem maga a regény. Annak teljessége egy sokkal árnyaltabb és összetettebb képet mutat az 1848/ 49-es Magyarországról, kevésbé a forradalomról, mint az országban élő különböző személyiségtípusok küzdelméről, történetéről.
Rendkívül sok ilyen mellékszál található a regényben. Azt gondolom, hogy Jókai nem véletlenül írta a cím alá: A kőszívű ember fiai, 1869. Amikor újraolvastam a regényt, feltettem magamnak a kérdést, miért kellett ezt odaírni, miért fontos ez a dátum? Hát azért, mert 1849-hez képest húsz év telt el, Jókai, aki az epicentrumában volt ennek az óriási társadalmi kataklizmának, hogyan látja húsz év elteltével ezt a történetet.
Meglepő a látásmódja, kiteríti a horizontját, nem szűkíti le a márciusi ifjakra, a forradalmat tevőlegesen generáló élcsapatra, hanem sokkal szélesebb társadalmi rajzot terít elénk. És ebben a társadalomban egy erősen megosztott Magyarország képe mutatkozik.
A dramatizáció apropóját nem az adta, hogy rántsunk elő egy jól ismert művet, amit szerencsésen elő lehet adni március 15-én, hanem elsősorban az, hogy egy politikailag, társadalmilag megosztott Magyarországon élünk. És ennek a társadalmi megosztottságnak mintegy történelmi előképe a 48- as megosztott Magyarország. Igazából erre a kérdésre összpontosul az egész előadás.
Nehéz lehet manapság Jókai veretes mondataival a színházba csábítani a fiatalokat….
Erre majd csak azt követően tudok válaszolni, hogy lejátszottuk a szériát. Természetesen beletettük a diákbérletekbe az előadást, és szervezünk közönségtalálkozókat. Kíváncsi kérdések bennem is, hogy vajon hányan jönnek el, milyen hatással lesz rájuk, mi marad meg bennük. A kőszívű ember fiaira általában görcsbe rándul minden diák, egyáltalán nem gondolja, hogy fejvesztve rohanni kell a színházba megnézni. Ez elsősorban talán annak a nyelvi szakadéknak köszönhető, ami Jókai nyelvét a mai köznyelvtől elválasztja. Valóban nem könnyű olvasmány, de nem azért nem könnyű, mert különlegesek a mondatszerkezetei, hanem mert oldalszámra tele van olyan német és latin kifejezésekkel, amelyek az akkori köznyelvhez tartoztak. A mi köznyelvünkből ez teljesen hiányzik, így megértem azt a diákot, akinek a második- harmadik latin idézet után lankad a figyelme, a motivációja, csalódottan leteszi a könyvet, mondván, ez nekem túl nehéz. Holott
Jókai, aki szinte egy krimiíró izgalmával képes jeleneteket ábrázolni, romantikus fordulatokat leírni, tele van humorral. A Mikszáthtól megszokott finom, rezignált irónia és humor végiglengi az egész történetet, ettől számomra nagyon olvasmányos.
Színházak sokszor arra kényszerülnek, hogy lebutítsák a szövegeket, kihúzzanak kifejezéseket az érthetőség miatt. A kőszívű ember esetében is ez történt?
Alkalmaztunk egyfajta szövegbutítást, ugyanakkor egyes monológokat, részleteket, egy az egyben átemeltünk a regényből. Jókai nyelvezetének vannak olyan részletei, amelyek a színpadon ma is nagyon hatásosak. Az előbemutatón jó érzéssel konstatáltam, hogy lekötötte a nézők figyelmét.
Sok szempontból érték vesztett, kiábrándult korban élünk. A közbeszéd sokféleképpen elferdítette a hazaszeretet, a becsület fogalmát, ami fontos része A kőszívű ember fiainak. A színháznak dolga, hogy erre figyelmeztessen?
Meggyőződésem, hogy mindenkinek, aki színházat csinál kategorikus imperativus, belső kényszer kell, hogy legyen. Akiben nincs ez a belső kényszer, ott baj van. A színház felelősségéhez, hivatásához tartozik az erkölcsi kérdések ébren tartása. Különösen egy olyan országban, ahol a történelem nagykönyvéből számos fejezetet kitéptek, átírtak. Magyarországon az ún. történelmi tudat, a múltnak a tényszerű tudata, nem csak az abból vett következtetések, siralmasan alacsony. Rengeteg tennivaló hárul a szellem embereire ezen a téren.
A múlt ismerete nélkül nincs jelen, sem jövő.
A Vörösmarty Színház ezt a feladatot részben magára vállalja olyan tényalapú előadással, mint a Trianon vagy akár a 21. századra továbbírt Az ember tragédiája.
Utólag visszagondolva, nem lehet véletlen, hogy amikor tizenkét évvel ezelőtt a művészi gárdánk elkezdett dolgozni Székesfehérváron, a legelső bemutató Herczeg Ferenc Bizánca volt. A Bizánc méltatlanul nagyon ritka vendég a magyar színpadokon, holott egy egészen kiváló történelmi metafora.
Harmadik igazgatói ciklusát tölti. Az értékteremtésben maximálisan játszótársakra lelt mind a társulat, mind a város részéről?
Azt hiszem, igen.
A színházban az ember semmire nem megy egyedül, ha nem veszi körül egy inspiráló, segítő közeg, nem sokra megy a szép elképzeléseivel.
Amikor elkezdtük a fehérvári színházi csapatot alakítani, aztán elkezdtünk együtt dolgozni, nem jósoltak nekünk hosszú időt. Végül minden jóslat ellenére nem robbant szét a társulat, a vezetés, függetlenül attól, hogy elmentek sokan a színházból, jöttek újak, ez egy természetes folyamat. A művészi vezetés nem változott, ilyen értelemben a színház irányvonala sem, amit elég markánsan képviselünk idestova tizenkét éve.
Mi ez az irányvonal?
Az irodalmi értékek korszerű közvetítése, ami világosan jelzi, hogy mennyire fontos számunkra az irodalmi alapanyag. Az értékmentésen túl értékteremtésről is szó van, amibe beletartozik a kortárs irodalom.
Büszkén mondhatom, hogy nem múlt el évad egy- egy kortárs magyar mű bemutatója nélkül. Számos ősbemutatót tartottunk, nem egyszer a színházunk felkérésére írt darabokból.
Az is előfordult, hogy nem a mi felkérésünkre írt darabot mi mutattunk be először. A kortárs irodalommal való kapcsolat, illetve a klasszikus irodalom mint alapanyag a munkánk megkerülhetetlen része. Az már rajtunk, rendezőkön múlik, hogy ne irodalmi múzeumot adjunk a nézőknek, hanem eleven, mai szemmel olvasott élményanyagot.
A Vörösmarty Színház felkérésére született Az ember tragédiája 2.0, kortárs magyar írók tollából színháztörténeti jelentőségű vállalkozás, egyben nagy kockázat lehetett.
Eddigi munkánk zenitjének érzem az összefogást, amivel az előadás született. Több évig húzódott az alkotói folyamat, az ötlet kitalálásától a bemutatóig majdnem két év telt el. Közbejött Térey János halála, a munka megrekedt, Darvasi László belépésével új lendületet kapott.
Fantasztikus időszak volt, de a legfantasztikusabb élményt a közönség reakciója jelentette. Végig ott kísértett minket a kudarc lehetősége, hogy az egész egy blöff, lufi, ami kipukkad, nem áll össze vagy ha összeáll is, a közönséget úgysem érdekli. Ehhez képest telt házakkal játszottuk végig, nem egyszer állótapsos előadást produkáltak a színészek.
Akkora érdeklődés övezte a Tragédia 2-t, hogy az minket is meglepett. Nyilvánvalóan beletaláltunk valamibe. Az írók pedig jól érezték a feladatot, amit elképzeltek, működött a színpadon.
Az állótaps a Trianonnál is megvolt. Ott nem merült fel aggályként, hogy kit érdekel majd egy korabeli jegyzőkönyveken alapuló tárgyalótermi vitadráma?
Az emberek érzékenysége megjósolható, de nem mindig kiszámítható. A Trianonban is benne volt a kudarc, a sablon lehetősége. Immáron sokadjára szembesültem azzal, milyen gyakran beleesünk abba a hibába, hogy alábecsüljük a közönséget, az érdeklődésüket, az intellektusukat. És ez nem igaz.
Ha igaz volna, akkor Esterházy Péter Mercedes Benze megbukott volna a fehérvári bérletes közönség előtt, mint ahogy a Kafka tengerparton igazán elvont története szintén megbukott volna egy vidéki színház bérletkínálatában. Nem bukott meg és ez azt jelenti, hogy lehetünk merészebbek.
Milyen előadások az idei évad „zászlóshajói”?
Két bemutatót említenék az idei évadból. Bereményi Géza Apacsok című műve láthatóan nagyon megfogja a közönséget. A király beszéde szintén nagy sikerű előadásunk.
Izgatottan várjuk Tom Waits Woyzeckét, amit Horváth Csaba rendez majd. Bagó Bertalannak pedig Euripidész Iphigénia Auliszban című darabjával van nagyon izgalmas mondanivalója. Remélhetően eldurran még egy-két patron ebben az évadban.
Hogyan áll a színházigazgatói ambíciókkal, meddig tervezi a folytatást?
Az igazgatást nagyon szívesen átadom annak, aki legalább akkora ambícióval kezdi, mint én 2012-ben. A hátralévő életemet rendezésre szeretném fordítani, nem az irodai munkára.
A Covid nehézségei miatt fogalmazott úgy a legújabb ciklusa elején, hogy nem akar torzót hagyni maga után?
Nem gondoltuk volna, hogy a bezárások ennyi hosszú évre visszavetik a munkákat. Alighogy kihevertük a Covidot, jött az energiaválság, a háború, a gazdasági megszorítások, a bizonytalanságok. 2019 volt az utolsó békeidő. Ahhoz képest folyamatos és görcsös igyekezetbe telik, hogy legalább az akkori szintre visszakapaszkodjunk, de nem tudunk. Csúszunk egyre lejjebb. 2019-ben tizenhárom bemutatót tartottunk, ebben az évadban hét bemutatót tartunk.
Az egész szakmánkat, a vidéki színházakat különösen érinti, hogy 2024 decemberét követően megváltozik majd az állami támogatási rendszer. Hogyan, milyen irányban, milyen követelményekkel, még senki nem tudja.
Érződik ennek a bizonytalanságnak a káros hatása. Mindenképpen segítség lesz, ha valamit már tudunk a 2025 januártól kezdődő időszakról.
Szerző: Szentgyörgyi Rita
Fotó: Vörösmarty Színház, Székesfehérvár/ Kiss László