Április 25-én lenne hetvenöt éves Andorai Péter Kossuth-díjas színész, a nemzet színésze.

Andorai Péter Budapesten született 1948. április 25-én. Eredeti családnevét (Klócza) csak később változtatta Andoraira. Nagyapja vándorszínész, édesapja kőfaragó-szobrász volt.

„Kőfaragó volt, akit gyakran kértek fel művészi munkákra is. Ő faragta például a Klotild-palota oroszlánfejeit. A Szabó Ervin Könyvtár talapzatán látható igényes díszítései között is megtalálni az alkotásait. Később áttért a sírkőfaragásra, kitanulta a betűvésést is. Gót betűket, héber feliratokat is szépen készített, utánaolvasott a különlegesebb betűformák történetének. A Rumbach Sebestyén utcában laktunk, odaláttam a kapunkból a zsinagóga melletti kis zsidó temetőre – most a holokauszt-emlékmű van a helyén –, gyakran figyelhettem, hogyan dolgozik ott az apám, elhallatszott hozzám a kopácsolása. Művészi vénáját mutatta az is: nagyon szépen énekelt. Vasárnaponként énektanárhoz járt. Engem is sokszor elvitt Laurisin Piroska Operaház melletti otthonába. Ő tanította Székely Mihályt, Palló Imrét, Melis Györgyöt. Délelőtt tízre jártunk hozzá, engem leültettek a nappaliba néhány külföldi magazin és egy tál keksz mögé, ők pedig egy órát gyakoroltak apámmal” – mesélte az Origo-nak.

Andorai Péter is képzőművésznek készült, de miután bekerült egy amatőr színjátszó csoportba, megváltoztatta elhatározását.

Érettségi után a Színművészeti Főiskolára jelentkezett, ahova – makacsságának és kitartásának köszönhetően – a hatodik próbálkozás után került be. Ebben az időszakban dolgozott raktárosként, két évig statisztaként a Nemzeti Színház stúdiójában, majd segédszínészként Kecskeméten.

Egy ízben kifejtette, a Nemzeti Színház stúdiójába csak másodszorra vették fel: „Keresgéltem magamban az okait, hiszen szépen értelmeztem a verset, intellektuális attitűddel. Magas voltam, jó kiállású, nem is rosszképű. Ráadásul udvarias, arra nagyon megtanítottak otthon, még Major Tamásnak is kezét csókolommal köszöntem – arról azért leszoktatott. Talán azért indult döcögősen a dolog, mert nagyon drukkos voltam. Néztek szigorúan a felvételin, kezdett remegni a lábam, ami sehogy sem volt harmóniába azzal, ahogy az Anyám tyúkjá-t mondtam.”

„Elég jól rajzoltam, általában portrékat. Karikatúrákat is készítettem, a tanáraim nem vették jó néven, de a diáktársaim igen. Szóval a képzőművészeti volt a cél, aztán kétirányúvá vált a dolog. A gimiben a rajztanár a képzőművészetire inspirált, míg a magyartanár a pódium felé hajtott. A kettő között billegtem. Aztán egy színházi előadás mindent eldöntött. Érettségi előtt voltam, amikor a Madách Színházba mentünk az osztállyal, a Hamletet néztük meg Gábor Miklóssal és ott történt valami. Utána döntöttem el, hogy ezt a pályát választom. Később már sodortak az események, a ’60-as, ’70-es években irodalmi csoportok tömkelege volt Budapesten és én teljesen rákattantam ezekre. Aztán nekirugaszkodtam a felvételinek, elvéreztem ötször, hatodszorra felvettek. Akkor már nagyon erős volt bennem a késztetés és tudtam, hogy semmi mást nem akarok csinálni. Tudtam, akárhogy is, ha kell tűzön-vízen át, de színész leszek. Hatodszorra már korengedéllyel mentem felvételizni, amit a minisztériumtól kellett kérnem, mert már elmúltam 24 éves” – mesélte egy interjúban.

Egy Radnóti eclogát szavalt a hatodik nekifutásra, a felvételin ott volt Fanni, Radnóti Miklós özvegye, aki elsírta magát. Erről így mesélt: „Ez ma már városi legendának tűnik, de akkor nagyon is konkrét volt. A megboldogult Montágh Imre húzott félre, és súgta meg, hogy így volt. Oh, Montágh Imrét imádtuk, nagyon nagy veszteség volt a halála a szakmának. Visszatérve Radnótira, harmadévesen el is játszhattam őt egy tévés vizsgafilmben, az Ikrek havában. Felkértek a filmre, mert sokak szerint hasonlítottam a költőre.”

Azt is hozzátette az Origo-nak: „Másik beszédtanáromtól, Gáti Józseftől tudtam meg: Simon Zsuzsa és Szinetár Miklós pénzfeldobással döntötték el, hogy melyik osztályba kerüljek. Egyikük sem akart a magáénak tudni. Úgy gondolták: már szinte kész vagyok, nincs mit tanítani nekem, belezavarnék a fiatalabb hallgatókra kidolgozott metódusukba. Nem szerettek volna egy vezérürüt az osztályukba.”

Friss diplomásként 1976-ban került a Nemzeti Színház társulatához, de pár hónap múlva visszatért Kecskemétre, ahol jobbnál jobb szerepek várták. A budapesti Várszínházba Ruszt József hívta 1978-ban, majd annak megszűnte után a Magyar Filmgyártó Vállalathoz (Mafilm) szerződött.

Tagja volt a József Attila Színház (1983-tól), a Radnóti Miklós Színház (1989-től), a Veszprémi Petőfi Színház (1990-től), a Pécsi Nemzeti Színház (1994-től), a Szegedi Nemzeti Színház (1996-tól) társulatának, majd szabadúszóként dolgozott. 2003-tól ismét színpadra lépett a József Attila Színház több előadásában. Színpadon sikerrel alakította Kis Jánost (Sarkadi: Oszlopos Simeon), Malvoliót (Shakespeare: Vízkereszt), Asztrov doktort (Csehov: Ványa bácsi), III. Richárdot (Shakespeare), Baradlay Kazimírt (Jókai: A kőszívű ember fiai).

Tehetségét komédiában is megmutatta, játszott egyebek közt az Othello Gyulaházán című darabban, a Kaviárban, a magyar foci múltjáról szóló Aranycsapatban és az 1993-ban bemutatott Sose halunk meg című film zenés színpadi változatában.

Kamera elé először a Vörös rekviemben állt még főiskolás korában; attól kezdve előfordult, hogy évente több filmben is játszott. Megkeresték külföldi rendezők is, játszott a Zöld madár című német és a Forró ősz című osztrák filmben. Csaknem egy évet töltött az Egyesült Államokban, ahova eredetileg Szabó István Bizalom című, Oscar-díjra is jelölt filmjének bemutatójára érkezett, amelynek főszerepét játszotta.

Amerikai tartózkodása idején műszaki rajzolóként dolgozott és részt vett egy New York-i magániskola színielőadásain. Bár több színházi ügynökség is megkereste, hazajött.

Erről úgy fogalmazott: „Hazahozott a magyarságom, a nosztalgiám, a színház hiánya. Távol áll tőlem az amerikai karakter, akinek semmi másról nem szól az élete, csak a pénzről. Az engem sosem érdekelt annyira. Nálam: easy come, easy go. Ha volt pénzem, elajándékoztam, elvertem. Annyi kellett csak, hogy le tudjak ülni a haverokkal – legtöbbször az Erzsébet Sörözőbe, ahol felváltva vendégeltük meg egymást. Nagyon sok hely volt, a kollégákat is napestig sorolhatnám, akikkel végigmulattuk az éjszakákat. De a mi tombolásunk csak szolid vigadozás volt a csendes hetvenes, nyolcvanas években ahhoz képest, ami ma folyik a bulinegyedben. Ma már nehéz elképzelni, de a mi tombolásunk sokszor abból állt, hogy miközben Presser Gabi nyomta a zongorát a Balettcipőben, mi Bajor Imivel és a többi törzstaggal hajnalig énekeltünk. Amikor reggel kinyitott a szemközti pékség, Peti, a pultos kiszaladt a friss pékáruért, kakaóért – így ott is reggeliztünk. (…)

De az is hozzátartozik a dologhoz, hogy Amerikában többször felhívott Földi Ottó, a Mafilm társulat vezetője – amikor kimentem, már ott voltam státuszban –, és noszogatott: gyere haza, megvan még az állásod. Hívott Hernádi Gyula és a producer Gát György, alias Pörkölt is. Mondták: indul egy Jancsó-film, Miklós nekem szánja benne a főszerepet. Ez volt a végső impulzus. A Jancsó-filmről végül mégis lecsúsztam, a nekem szánt szerepet Kozák András játszott el. Nem bántam, sosem voltam szerepirigy.”

Több tucat játékfilm és mintegy félszáz tévéprodukció (Amerikai cigaretta, Mephisto, Egymásra nézve, Redl ezredes, Csók, Anyu, Hajnali háztetők, Eldorádó, A legényanya, Gyerekgyilkosságok, Csinibaba, Witman fiúk, Roncsfilm, A napfény íze, A szivárvány harcosa, A temetetlen halott, a Rokonok, A Nap utcai fiúk) fő- és mellékszereplője volt.

„A filmben az ember úgy szólal meg a saját hangján, ahogyan mi most beszélgetünk, míg a színházban emelt hangon beszél, és ez a fajta színházi pátoszos előadásmód régen nem fért bele a stílusomba. Hosszú idő alatt és belső küzdelmek árán tanultam meg a hangerőt és hangszínt úgy felnyomni, hogy ne legyen fülsértő, de azért megmaradjon természetesnek és őszintének” – nyilatkozta Andorai Péter.

A magyar-francia koprodukciós, Enyedi Ildikó által rendezett Simon mágus címszerepéért több fesztiválon is elnyerte a legjobb színészi alakításnak járó díjat, és ő lett a legjobb férfi főszereplő a 30. Magyar Filmszemlén. Az utóbbi években játszott a Pillangók című filmdrámában, Az ügynökök a paradicsomba mennek című játékfilmben, Szabó István Szabó Magda Az ajtó című regényéből készült azonos című alkotásában, az Árpa Attila rendezte Argo 2-ben, valamint Szász János A nagy füzet című, Kristály Glóbuszt nyert filmjében.

Egy nyilatkozata szerint a film és a filmezés közelebb áll hozzá és játékstílusához is, s kisebb színházakban, intimebb terekben tudja jobban kifejezni magát. Egy kritikusa szerint „szinte szavak nélkül, az arcával beszél, valóságos csoda, hogy nem játssza túl”. 

„Voltak szerepek, amelyeknél megkérdőjeleztem a saját határaimat és képességeimet. Azt, hogy vannak-e olyan hangi, fizikai adottságaim, amivel hitelesen meg tudom formálni az adott szerepet. A könnyű műfaj közelebb áll hozzám, azokban könnyebben fel tudok oldódni, de a véres drámai szerepek is megtaláltak, azokkal mindig nehezebben küzdöttem meg, mert le kell menni a mély tudatba, a szenvedélyekbe, az érzelmekbe. Ezek amúgy is jobban megterhelik a színészt. A drámai szerepekkel azért is hadilábon álltam, mert nem vagyok egy extrovertált pali, inkább befelé forduló. A büfében viszont érdekes módon nem, társaságban többnyire prímhegedűs voltam, de az is elmúlt, az édes ifjúság” – vallotta a Nemzet Színésze.

A kérdésre, két végén égette-e a gyertyát, elárulta:
„Mondhatni igen, de ráfoghatnám arra, hogy ez a szakma ilyen, és akkor ilyen idők jártak, meg akkor ilyen volt a légkör, mindenre rá lehet fogni, de ez is egy szakmai ártalom. A ’70-es ’80-as években megvoltak a jó kis pesti klubjaink, a Fészek, a Balettcipő, a Rátkay Klub. Ezekben mindig össze lehetett futni a színészkollégákkal. Hajnalig beszélgettünk mindenről, sportról, csajokról, teljesen hétköznapi dolgokról. Szóval ott ettünk, ittunk, örültünk vagy éppen gonoszkodtunk a másik bukásán, mert ez is benne volt a kalapban. Akkoriban többet és nyíltabban beszélgettünk az előadások után, de a rendszerváltás új terméke, az hogy mindenki bebújik egy álarc mögé és elkezd teljesen másképp működni, mint előtte. (…) Ez annak köszönhető, hogy átpolitizálták és túlpolitizálták a színházat, és mindez a kárára vált. Meggyőződésem, hogy a színháznak meg kellene maradni Thália templomának, ahol az emóció, az érzelmek és a lélek viszi a prímet, nem pedig a hideg, tiszta ész és logika. Élesen le kellene választani a kettőt.”

Munkásságát a többi közt Jászai Mari-díjjal (1980) és „elsősorban a magyar film- és tévéjátékokban nyújtott alakításaiért” Kossuth-díjjal (1994) is elismerték, 2007-ben megkapta a Magyar Köztársasági Érdemrend tisztikeresztjét. 2015-ben a nemzet színészének választották, a következő évben 2016-ban Prima-díjban részesült.

Egy riportban elmondta: „Tenyerén hordozott a szakma, nem lehet panaszom. Azt csináltam egész életemben, amit a legjobban szeretek. Szerepálmom sosem volt, talán csak egy, a III. Richárd. Akkor lett az, amikor láttam a filmet, Laurence Olivier-vel a főszerepben. Sráckoromban többször is megnéztem a Filmmúzeumban. Két forint ötven fillér volt egy jegy, a film pedig ugyancsak indító rakéta volt, az is tolt a pálya felé. A III. Richárdot aztán korán megkaptam. Iglódi István rendezte az előadást, Káldi Nóra volt Lady Anna. De hogy ne legyen minden tökéletes, elmondok még valamit. A Jászai-díjamat Shakespeare Vízkereszt-jének Malvoliójára kaptam, miután szuperlatívuszokat írtak a „mókázásomról”. Jó választás volt Iglódi részéről, pedig én első olvasatra idegennek éreztem a figurát a karakteremtől. Azt gondoltam, inkább a herceget kellett volna rám osztani, aztán próba közben ráéreztem az ízére. Ma azt gondolom: jó lett volna kicsit több vígjátékban benne lenni.”

Andorai Péter 2020. február 1-jén halt meg.

„Rengeteg szerep megformálása után az ember önmaga is változik, főleg az erkölcsi normák tekintetében és a lélek gazdagodásában. (…) A műfajnak van egy furcsa sajátossága, takarásban rettentően izgul az ember, de amikor belép a színpadra vagy a kamerák elé áll, akkor 180 fokos fordulat következik be és olyan érzés, mintha egy Seduxen és egy extasy bombát kapnék egyszerre” – vallotta a Nemzet Színésze.