KulisszaVígszínházSzarvas JózsefHegedűs D. GézaBródy VeraMácsai Pál
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 25., hétfő

    “A színpad az röntgengép” – Garas Dezsőre emlékezünk

    2020. december 30., szerda 06:14

    Ezen a napon hunyt el a Nemzet Színésze, Garas Dezső. Összeállításunkkal rá emlékezünk.

    A Magyar Rádió 6-os stúdiója, Garas Dezső színművész. / Forrás: Szalay Zoltán, Fortepan

    Garas Dezső pályájáról:

    Garas Dezső 1934. december 9-én született Budapesten. A Nemzet Színésze kitüntető cím mellett Kossuth-díjjal és két alkalommal Jászai Mari-díjjal is elismerték a, színész, rendező munkásságát, aki egyben a Magyar Köztársaság Érdemes Művésze és Kiváló Művésze is volt.

    Gyermekkorát és ifjúságát a főváros hetedik és nyolcadik kerületében töltötte. A vasesztergályos tanonciskolában csatlakozott a Színművészeti Főiskola végzős, rendező szakos hallgatói által szervezett színjátszó csoporthoz. Élvezte a szereplést, ekkor gondolt először arra, hogy a színi pályára lép.

    A legenda szerint végül fogadásból lett színész: barátainak heccből azt mondta, fogadjunk, hogy engem a főiskolára is felvesznek. Jelentkezett, s az első nekifutásra felvették, 1953-ban.

    Friss diplomás színészként 1957-ben a Nemzeti Színházhoz szerződött. 1965-ben lett a Madách Színház tagja, az ott töltött tíz év alatt számos nagy siker részese volt, kiváló előadásokban lehetett partnere Kiss Manyinak, Pécsi Sándornak, Márkus Lászlónak, Domján Editnek. 1975-ben egyik pillanatról a másikra lett szabadúszó, egy év múltán pedig a Mafilm színészgárdájának tagja. 1990 és 1992 között a Szolnoki Szigligeti Színházban játszott, 1993 és 1995 között a Művész Színház tagja volt, majd szabadfoglalkozású színművészként dolgozott.  2003-tól a Vígszínház, 2004-től a Nemzeti Színház tagja. Színházában legutóbb a Úri muri, valamint a Jó estét nyár, jó estét szerelem című darabban játszott, ez utóbbiban néhány nappal karácsony előtt lépett utoljára színpadra.

    Garas Dezsőről saját szavaival:

    Szabadság: Vannak bizonyos dolgok, amelyeket ki kell mondanunk, meg kell fogalmaznunk. Nem azért, hogy provokáljunk, hanem, hogy megfejtsük az életünket, helyükre tegyünk kapcsolatokat, érzéseket, múltat és jelent. Ez a lélek szabadsága.

    Iránytű: Az embernek van egy belső iránytűje. Ha az megzavarodik, és észak helyett a délt mutatja, akkor az ember nagyon nagy bajba kerül. Hogy (…) milyen kompromisszumokra hajlandó és milyen kompromisszumokra képes, az egy más kérdés. A belső iránytű azért jó, mert az kihúzza a csávából.

    Röntgengép: Apáti tanárom volt, mondta, hogy teljesen mindegy, mit csinálnak a színpad az röntgengép, átlátni magunkat. Mindegy, hogy akarják-e titkolni. Vagy tehetségtelen, vagy nem. A tehetség teljesen átüt.

    Művészet: Tehetség, képzettség, szorgalom, mind-mind fontos tényezők, de a leglényegesebb a szerencse. Jókor, jó helyen lenni – az az igazi művészet.

    Kaszni: Én nagyon szeretek műfajokat váltani, többnyire észre se vettem, ha bekasztniztak valahová, s valószínűleg azért nem, mert jól éreztem ott magam. Azt hiszem, kevésbé zavart, amikor betuszkoltak az állítólagos skatulyába, mint amikor előcibáltak onnan. A nézők döntő többsége éppen amiatt megy el a színházba vagy a moziba, hogy a kedvencét olyannak lássa, amilyennek megszerette. Mi lett volna, ha Kabos ősz parókát csináltat, vagy Jávor Pál levágattatja a híres bajuszát? Tragédia. A nézők személyiségünk varázsáért fizetnek, s ebbe a külső és belső jegyek egyaránt beletartoznak.

    Zseb: Tudom, és természetesnek tartom, hogy mint minden színésznek, nekem is vannak megkövesedett szokásaim. Modorosság? Mondjuk az a megveszekedettség, hogy gyakran állok zsebretett kézzel. És mégis a zsebemben kotorászok. Valahogy jön vele a lezser, rugalmas tartás, és egy kis zártság, tartózkodás is. Eladjuk a lelkünket az ördögnek…

    Leejtett szerepkönyv: A leejtett szerepkönyvre mindig rá kell lépni! Az öltöző minden darabtól mást kíván. A sminkasztalkán a kávéspohár a tükörtől jobbra vagy balra álljon-e? Sorsdöntő kérdés! Ezzel még véletlenül sem szabad ám viccelődni!

    a Magyar Rádió 6-os stúdiója, BÚÉK – 1966! A Rádió szilveszteri műsorának felvétele. A paravánnál Garas Dezső színművész.

    Nagyvadak: Önzés ide, hiúság oda, az embernek nagyvadakkal kell körülvennie magát, mert velük arathat sikert. Ők visznek el engem, a rendezőt. A színész-rendező vita különben is óriási butaság!

    Rendezők: A régi Nemzetiben tudatában voltam annak, milyen óriási dolog pályakezdő fiatalként a legjobbak közé kerülni. Élveztem, hogy láthattam őket, köztük és velük dolgoztam. A Madáchban is a társulat legfényesebb korszakának lehettem részese. Ádám Ottót akkor is nagyra becsültem és ez azóta sem változott. A rendezőket az ember a próbákon ismeri meg. Fontos szerepe volt a pályámon Taub Jánosnak. Székely Gáborral az Emigránsok hozott össze. Rengeteget vitatkoztunk, amíg sikerült elérni, hogy ne világfájdalmas szituáció, hanem valódi vita alakuljon ki a színpadon.

    De élményt jelentettek számomra a Zsámbékival töltött hetek is, amit csak egy kicsit rontott el, hogy Prosperóként óriásit buktam. Azt viszont azóta is számon tartom, hogy Zsámbéki Gábor a kudarc ellenére meghívott a színházába. Később rájöttem, hogy talán okos lett volna hallgatni a hívó szóra. De hát az ember életében nem csak bölcs döntéseket hoz.

    a Magyar Rádió stúdiója, Kálmán György, Márkus László, Garas Dezső színművészek, Asperján György- Csirizesvödör című hangjátékának felvételén

    Vonó Ignác: Az a szerep annyira közel állt hozzám. Erről nem tudok beszélni. Erről a témáról olyan könnyű blöffölni. Színészt és szerepet nem lehet szétválasztani: füst és láng határa.

    Lucifer: Semmi politikát nem vittem bele. Csak azt a tényt, hogy az ember szarból is, meg aranyból is készült. A luciferi színészelődök? Mit kezdtem volna velük?

    Az ördög-szerepekben egy a biztos: nem biztos, hogy az Úrnak igaza van.

    Lear: Amennyire erőm engedi, figyelek a világra. A bennünket körülvevő mai világra. Ami talán nem jobb, vagy rosszabb, mint a régi, csak más. Az, hogy nincsenek szerepálmaim, még csak nem is a korommal függ össze. Fiatalon is azt láttam, hogy azok a pályatársak, akiknek előbb vagy utóbb teljesült egy szerepálmuk, később a vágyott szerepeikben óriásit buktak. Tanulság: nem érdemes álmodni. Ki kell várni, és el kell játszani, amit adnak. Koromnál fogva még lehetnék Lear király, de belegondolni is fárasztó, milyen fizikai, lelki terhelést jelentene.

    Kabaré: Nádasdy Kálmán tanár úr szerette mondogatni: A tehetség hajszálereken elszökik, vigyázzanak! – Nem én jöttem rá, mit kell csinálni a kabarészínpadon: a tanáraim segítettek például. Egyszer Pártos Géza osztályfőnök úr eljött megnézni egy vidám műsorban. Utána azt mondta: Remek! Remek! Nagyszerű! Tehát vigyázzon, baj van! Ez a műfaj magát elhúzhatja, elnyelheti, mert az alkata is erre, csak erre sodorhatja. Vigyáznia kell!! Hetekig csak döbbenten meredtem magam elé, hiszen sikerem volt! Meg kellett értenem a dolgot.

    Kőnig tanár úrról: Zsurzs Éva (a film rendezője) páratlan meseszövő képessége nélkül nem sikerülhetett volna ilyen nagyszerűen a film. Alakjai nem voltak nagy hősök, csak olyan emberek, akik a nehéz időkben is teszik a dolgukat. Ebből eredt a mű máig tartó népszerűsége.

    Mint Örkény Pistije: Egyáltalán nem skizofrén állapot színésznek és filmszínésznek is lenni! Mint Örkény Pistije: miért legyek egy, amikor lehetek négy is? Épp a szakmám érdekességét hagyjam ki, ne aknázzam ki? Nagyon szeretek filmezni. Ha reggel megyek forgatni, mindenféle álveszekedéseket produkálok, hogy igazán fölébredjek és készen álljak a munkára, hogy érezzem a filmezés szagát.

    Kispad: Lehet, hogy a színészfáradtságtól kezdtem el rendezni? Gondoltam végre leülök a kispadra, és csak ülök, ülök. De ott lent, vagyis a nézőtéren, ahonnan a rendező dolgozik, ahonnan fölszaladgál, ott sem tudtam nyugodtan ülni, nem tudtam másként létezni, mint a színpadon. A rám törő félelmek, bizonytalanságok ellenére is át akartam adni mindent, amit tudok. Ez ránehezedett a kollégákra. (…)

    Az első rendezéseimben még azt hittem, hogy a világ egyértelmű. Ma már nem kívánom tűzzel-vassal keresztülvinni az akaratomat. Nem érdemes fát kivágni, hogy csak csónak legyen belőle, vagy hogy tiszta terepet kapjunk.

    Felejthetetlen: Ma a hakni tartja el a színészeket. S mindennap másutt, más közönség előtt is lehet és kell tisztességesen dolgozni, újat adni és újat tanulni. Az ottaniaknak, a színháztól messze élőknek igenis óriási élmény a személyes találkozás. Latabár, Bilicsy, Sárdy vettek be fiatalkoromban egy hakniba. Felejthetetlen! Még azt is megtanultam, mennyire igaza volt a minden hájjal megkent, zseniális Latabárnak egy-egy ellentmondást nem tűrő, parancsszerű instrukciójával. Ha nem azt csináltam, amit kért, ha csak azért is változtatni próbáltam, azon vettem észre magam, hogy a közönség értetlenül ül, nem nevet.

    Az első szabadúszó: Én 76-ban elmentem szabadúszónak. Én voltam az első. (…) Nem indulatból, hiúságból, sértettségből döntöttem, mert úgy foglalkoztattak, ami nekem nem felelt meg, nekik meg igen, de általában az embernek magáról alkotott és a világnak róla alkotott véleményében lehet ennyi különbség. Akkor nagyon-nagyon féltem. Éjszakánként úgy ébredtem fel, hogy ömlött rólam a víz, a félelemtől, hogy mi lesz velem. (…) De, el tudom, azért el tudom felejteni, tudok békejobbot is nyújtani.

    Én is csak egy színész vagyok, nem több. Mi, bárki hív minket, vagy felénk közeledik, mi mindig kitárjuk magunkat.

    Ring: Ez egy olyan pálya, hogyha az ember bemegy a ringbe, ne csodálkozzon, ha neki is kijut az ütésekből. De nem szeretek erről túl sokat beszélni. Nincs is nagyon miről, mert nem voltak olyan hatalmasak. Ha akadtak is, elfelejtettem, vagy túltettem magam rajtuk. Vannak kollégáim, akik az életben és a színházi világban egyaránt kaptak olyanokat, hogy majd’ belerokkantak. Én megúsztam ezeket. Több volt a szerencsém, mint az eszem.

    Lényeg: Az összepréselt dolgok idejét éljük, minden a várakozás stádiumában van. Rá-rájön a panaszkodhatnék az emberre, ugyanígy a jó érzések, a sikertudat hulláma is. Minden csak naprakészen érvényes – most, az 1990-es évek végén. (…) Egyre fáradtabbak az emberek is. Most vissza kell térnünk mesterségünk legősibb lényegéhez: íme, bukfencezünk nektek! Bukfencezünk, bohóckodunk, mulattatunk, ríkatunk – hogy kibírjátok az életet! S ha majd kibírtátok, akkor majd játszunk ám komolyabbakat is! Hülye, aki azt állítja, hogy én Strindberg, Pinter, a súlyos nagyok ellen vagyok! De Lawrence Oliviernek adok igazat, elolvasva könyvét: ő Noel Cowarddal lett híres és népszerű, vele hitelesítette Shakespearet és nem fordítva!

    Forrás: Színház.hu, hir24.hu, Criticai Lapok, MGP: Garas – Tükör, Blikkzene.hu, Nők Lapja, Film Színház Muzsika, Új Tükör,valtozovilag.hu, Terasz.hu

    Összeállítást készítette: TB / Színház Online, 2016

    - Színházi pillanatok az Instagramon -