Debreceni diákként érkezett az Újszínház Stúdiójába, 2013-ban végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen. A szabadúszó éveket szeptembertől társulati létre váltja: a József Attila Színházhoz szerződik. Szorongó típusnak vallja magát, aki ódzkodik a változásoktól. Az új fejezet kapujában készült vele beszélgetés.

Amikor bemész a színpadra, mi a kabala? Minden előadáson más szertartást tartasz, hogy oldd a szorongást?

A színpadon nincs szorongás. Az teljesen más, mint a magánéletem. A zenés darab kivétel. Szóval attól függ, hogy milyen az előadás. Ami nagyon a sajátom, illetve, ami nagyon én vagyok, az könnyen megy. Az énekléstől félek, és az azt jelenti, hogy az egész napom az előadásól szól. Akkor hamarabb jövök be két és fél órával, ha nagyon magasakat kell énekelni, akkor beéneklek, muszáj elvonulnom. Kell a magány. Vagy, hogy ne halljanak mások. A sminkelés megnyugtat. Eddig nem nagyon öltöztem másokkal, és az volt az „énidőm”. A családom már megszokta, hogy előtte nem zavarnak. Pláne, ha nagy szerep van. Ha kisebb, ott nem gond.

Jó hogy egy Csárdáskirálynő belépővel indítasz a Szibériai csárdásban.

A színész nem mindig maga választja a dolgokat. Olykor-olykor meg kell ugrani egy lécet, nem mondom, hogy nem félek ettől is, vagy az Egy szoknya, egy nadrágtól.

Mit éreztél, akkor, amikor felajánlották, hogy nem csak egy szerepet kapsz, hanem státuszt is?

Ilyenkor egyszerre jön a társulati létezés nyűge – baja a fejedre, a biztonság érzete, az, hogy végre tartozhatsz valahova, az, hogy nem kell egy utazómajomként járni a világot. Amikor eljöttem Pécsről, akkor az volt a vágyam, hogy Budapestre jöjjek dolgozni. Mert ez a centruma a mi pályánknak. Szinkron, reklám, filmek… Ahhoz, hogy ezeket csinálhassam, Budapesten kell élnem. Egyszóval, nagyon örültem  a felkérésnek. 

Hogy készülsz az ideérkezésedre? Van benned kíváncsiság, utánanéztél, hogy kikkel kerülsz egy színpadra? Kit ismersz már? 

Bárhová megyek, azért a társulati fotókkal ismerkedek a falon. Itt sem voltez máshogy, még amikor nem is a társulatba jöttem. Az „Egy szoknya, egy nadrág” olvasópróbája előtt már nézegettem, hogy kikkel fogok játszani. Nyilván előtte jártam itt már, láttam előadásokat, Fila Balázzsal játszottam már együtt, szóval vannak olyan fiatalok, akiket már ismerek… Nyilván, van bennem egy félsz is, mert új helyre beférkőzni vagy „státuszt kapni” nehéz, de azt tapasztalom, hogy befogadó, szeretetteljes baráti közösség. És ehhez jó tartozni. Az a lényege szerintem egy ilyen társulati létezésnek, hogy akik barátilag tekintenek egymásra, sokkal hatékonyabbak, mint a kiharcolt szerepekben díszelgő „társulatban” létezni.

Valaha megfordult a fejedben, hogy ha nem színészet, akkor mi? 

Az elmúlt egy évben sok minden, mert élni kell valamiből, meg enni sem árt… nyilván megfordult a fejemben, hogy mi lehetnék… Anyukám mindig mondta, hogy a gyerekek szeretnek, illetve én is szeretem őket. Könnyen alakítok ki velük jó nexust, lehet, óvónőnek jó lennék. Egyébként, anyukám minden álma az volt, hogy színésznő legyek. Mindent megnéz, vannak olyan előadásaim, amit többször látott már, ami azért érdekes, mert hajdúböszörményiek, én pedig Pécsen dolgoztam sokáig. Nekik adomány, hogy Budapestre jöttem. Két óra alatt itt vannak, oda pedig öt órát kellett utazni, hogy lássanak. Most mindenki örül, nem kezdik el mondogatni, hogy miért nem lettem óvónő.

Párod szakmabeli?

Igen.

És szokott neked tanácsot adni?

Nagyon kritikusok vagyunk egymással. Én eggyel kritikusabb vagyok…

Magaddal vagy Vele?

Magamról nem beszélek, mert a magam ellensége vagyok általában, nem is kritikusa. Szerintem, mindenki csodálkozik rajta. Vele is egyébként, de megtanultam már mi az, amit rögtön elmondhatok, és mi az, amit magamban tartok, mert azt gondolom, nem fair. Járja ki a maga útját.  Például a szinkront én előbb kezdtem el, mint Ő, és vannak olyan kicsi, apró technikai dolgok, amiket magának kell „kiszaszerolnia”. Mindenkinek megvan az útja. Ő pedig rengeteget forgatott, abban én vagyok tapasztalatlanabb, ha sor kerül rá, nem restellem megkérdezni a dolgokat.

Akkor szoktál kérdezni, ha megakadsz? Vagy inkább magadban gyúrod?

Is-is. Attól függ, hogy milyen helyzetben vagyunk. Alapjáraton inkább agyalós típus vagyok, ha olyan technikai dolgokról beszélünk, mint az éneklés. Halálba szoktam kergetni az énektanáraimat. ☺
Tudnom kell aggyal, hogy az hogyan működik, viszont színpadon kevésbé vagyok ilyen elemző. Ott érzem, hogy: onnan kell bejönni, itt kell megfordulni, ezt így mondom… aztán lehet, hogy jön a rendező és felülírja, de ott alkalmazkodóbb vagyok.

Bírod a kritikát?

Miután nagyon durván a magam kritikusa vagyok… Azzal is már nehezen birkózom meg. Ha az a kritika, amit mondanak építő, és úgy van címezve – hogy tényleg azt érzem, építő – akkor, mondjuk azt, hogy nem elsőre, de másodjára átkonvertálja az agyam, hogy érdemes-e megfogadnom.

Van női megérzés?

Szerintem, van… hiszek benne.

És abban hiszel, hogy hallgathatsz erre a belső hangra?

Az élet nagyon sokszor bebizonyította már, hogy érdemes hallgatni rá. Én egy nagyon agyalós típus vagyok, őrlődőm, és nem alszom… Valahogy megtanultam már, hogy ha van egy első – nem is női megérzés, mert a férfiaknak is van, inkább sugallat… – arra érdemes figyelni egy kicsit.

Szoktál másik színházba eljárni előadást nézni? Mozi, koncert?

Ha jó színház, akkor nagyon szeretek. Például a 9-től 5-ig nagyon érdekelt itt. Hogy mi változott a nyíregyházihoz képest.

Melyik koncerten tomboltál legutoljára?

Elefánt koncerten. Nem vagyok nagy koncertes, de volt egy időszakom – három-négy év –, amikor mindenen ott voltam, mert csak zenész barátaim voltak.

Melyik előadást várod a legjobban?

A Macskafogó azért érdekel, mert alapjáraton is imádom a sztorit. A 9-től 5-ig, pedig azért, mert van egy mondásunk, hogy „kis munkával, nagy siker”. Miután én ezt már játszottam, nyilván nem lesz akkora munka, mint egy totál újba beugrani, vagy egy újat bepróbálni. Viszont attól azért félek, mert musical.