A 10. Színházi Olimpia égisze alatt rendezte meg a FÜGE a Jurányiban a CSET, azaz Család, egyén, társadalom nevű fesztivált, amelynek keretében a színházi előadások, a beszélgetések és a műhelyfoglalkozások társadalmi kontextusba helyezve dolgozták fel a család, benne pedig az egyén helyzetét, mozgásterét.
– A CSET Feszt a 2022-es Anyacsak1 fesztivál folytatása, továbbgondolása?
– Az Anyacsak1 témája személyes okok miatt munkált bennem: a Jurányi létrejöttétől eltelt tíz évben én is anya lettem. Ezzel párhuzamosan, de az én belső indíttatásomtól függetlenül egyre több olyan előadásunk született, ami a szülővé válást, annak a felelősségét járja körbe. Az első ötletem csupán annyi volt, hogy csináljunk egy tematikus minifesztivált a saját előadásainkból, de mivel a küszöbön túl is láttam ebbe az irányba mutató izgalmas kezdeményezéseket, így jött az együttműködés a Kováts Adél vezette Radnóti Színházzal, és így lépett be Gáspár Anna partnerként, egyrészt mint Manna Produkció az előadásokkal, másrészt pedig azzal speciális rálátással, amit ezen a területen például dúlaként is képvisel. A Budapesti Tavaszi Fesztivál fókuszába jól illeszkedett az Anyacsak1, és a BTF anyagi támogatásával meg tudtuk valósítani a fesztivált. Az előadásokhoz szakértőkkel zajló beszélgetések is kapcsolódtak, így sokkal mélyebbre tudtunk menni egy-egy kérdésben, ami egyébként nemcsak az anyaságra vonatkozott, hanem azt jóval tágabban értelmezve, az örökbefogadástól a perinatális veszteségekig egészen széles körre kiterjedt.
Már közben formálódott bennem a gondolat, hogy merre mehetnénk tovább. A fejlődés érdekében minden projektemet kritikusan nézem, ezért biztos voltam abban, hogy az Anyacsak1 után nem Anyacsak2-t szeretnék szervezni. Adta volna magát, hogy idén az apára koncentráljunk, de ez egyrészt túl egyszerűnek tűnt, másrészt pedig nem azt a világot éljük, amikor a szerepek és feladatok ennyire mereven elválnak, mi pedig mindenképp rezonálni akartunk az elmúlt évek társadalmi változásaira.
A család egyénekből áll, pólusai a szülő és a gyerek, szerepeink viszont életünk során változnak. Hogyan küzdünk meg ezekkel? Vannak hozott és tanult tulajdonságaink, de ezek vajon hogyan határozzák meg a társadalmi szerepvállalásunkat?
Ahogy a stábon belül ötleteltünk, úgy került elő egyre több téma. Végül a körvonalakból konkrétumok lettek, már csak nevet kellett találnunk. A családtámogatással összefüggő mozaikszavakból inspirálódva így lett a Család, egyén, társadalom-ból CSET.
– Nahát, ez nekem eszembe se jutott. A nem kijelentő módú előadások, az azokat kísérő szakértői beszélgetések és a különböző workshopok, tehát a fesztivál párbeszéd jellege miatt azt hittem, ez a chat magyarul meggyökeresedett írásmódjából következett.
– Ez is benne volt, és örülök, hogy ez az áthallásosság is lejött, bár attól egy picit tartottunk, nehogy azt gondolja valaki, az online tér vagy a virtuális valóság a téma.
– Hogyan állítottátok össze a programot? Gondolom, a saját előadásaitok adottak voltak, extra egyeztetést nem igényeltek, de ahogy tavaly a Radnóti, úgy idén is volt kőszínház a meghívottak között, nem is egy.
– Tavaly egy dolgot jó előre rögzítettünk a munkatársaimmal: négynaposnál hosszabb fesztivált nem rendezhetünk. Ezzel szemben május 2. és 21. között tartott a CSET Feszt. Szintén szerepelt ezen a tanulságlistán az együttműködések pozitívuma, amit tavaly a kerületi művelődési házakkal és budapesti kőszínházzal kezdtünk, és idén szerettünk volna tovább tágítani. Vidéki színházakkal eddig is voltak közös munkák, például a Pass Andrea darabjából, az ő rendezésében, a debreceni Csokonai Színházzal közösen létrehozott Finálé, de az ad hoc kapcsolódást szerettük volna tervezettebbé tenni. Ezen a területen idén a Kutyabajjal és a szombathelyi Weöres Sándor Színházzal sikerült szintet lépnünk, és még akkor is azt mondom, hogy törekszünk továbbra is az együttműködésekre, ha az energiaválság gyakorlatilag kinyírja az ilyen típusú, vidéki-fővárosi koprodukciókat, mert óriási összegeket visz el az utaztatás.
A Vígszínház előadása, a Béranyák a téma miatt abszolút adta magát, szándékom is volt, hogy meghívjam, de még mielőtt megírtam volna az e-mailt, tőlük jött egy levél, közvetlenül a Színházi Olimpia sajtótájékoztatója után, ahol a fesztivál témájáról beszéltem. Nagyon jó érzés volt, hogy azt érezték a sajtótájékoztatón elmondottak után, ennek az előadásnak itt helye van, és ők vették fel velünk a kapcsolatot.
A nemzetközi vendégeket az Olimpia apropóján és anyagi támogatásával tudtuk meghívni. Már korábban is megvolt az elképzelés és a vágy, hogy hozzunk a Jurányi programjába illeszkedő külföldi produkciókat, de a nemzetközi területet nem ismerem annyira, pici a stábunk, és mivel eleve kevés Budapesten a Jurányihoz hasonló független befogadó színház, erre nem tudtunk emberi és anyagi erőforrást csoportosítani. A szisztematikus építkezésben hiszek. Ami a Trafónak jól áll és ott működik, az évtizedek eredménye, nálunk még gyerekcipőben jár. Erre a projektre viszont sikerült megnyerni Böröcz Juditot, akinek teljesen szabad kezet adtam. A kötöttséget kizárólag a Jurányi nagytermi adottságai jelentették: kevésszereplős előadásokat kerestünk, olyanokat, amik alig-díszlettel vagy díszlet nélkül is megélnek, lezserek, energikusak. Szerintem nagyon jól sikerült a válogatás, kifejezetten jól érezték magukat ebben a térben a produkciók.
– És úgy tapasztaltam, ez a Jurányin kívülre is igaz volt, hiszen a Carbon Theatre Palántáját a Mammutba vittétek.
– Ez tényleg egy sikeres együttműködés volt. A Mammutban nyitottak voltak ránk, szerették a projektet, és remélem, hosszabb távon is találunk közös pontokat. Eredetileg ezt is a Jurányiba tettük, de a britek úgy tervezték az installációt, hogy az egy szokatlan térbe, egy olyan közösségbe kerüljön, ahol ha nem is sokkol, de meglep, kizökkent. Biztos, hogy itt bent is működött volna, de a Mammutban, a szökőkút helyén a Palánta egészen mást jelentetett. Így olyanok is türelmesen és kíváncsian beálltak a sorba, akik egyébként nem jöttek volna be a Jurányiba, úgyhogy a kezdetben két-három órára tervezett nyitvatartás úgy kitolódott, hogy a kollégák alig bírták bezárni a kabint. Jöttek idősebbek, fiatalabbak, olyanok, akik rendszeresen járnak hozzánk, és olyanok is, akik nem hallottak rólunk, de az ajánlásra átjöttek egy-egy előadásra. Egy kicsit olyan érzésem volt, mint régen a Szigeten, ahol a Múzeumi negyedbe az OSZMI-val vittünk programokat, és próbáltuk az ilyen típusú kultúrát általában keveset fogyasztókat elérni.
– A workshopokat milyen rövid vagy hosszabb távú célokkal szerveztétek?
– Budapesten a város méretei és kulturális kínálata miatt nehéz koncentráltan fesztivált szervezni, ezt a fesztiválfeelinget szerettük volna erősíteni a kiállítással, szakértői beszélgetésekkel és a workshopokkal, amelyeknek van egy azonnali élménye, ha a résztvevők jól érzik magukat, de a találkozásoknak, a párbeszédnek, az elmélyült munkának valóban lehet hosszabb távon is célja, ami a szakmai műhelymunkák esetében előadásokat, együttműködéseket eredményezhet. A szakmai workshopoknál az volt a cél, hogy a cseh, szlovák, brit, román meghívottak tapasztalatait megismerve azt a know how-t, amivel ők rendelkeznek. megpróbáljuk hasznosítani, beépíteni az intézményi struktúránkba, a gondolkodásmódunkba, az alkotói világunkba. Önkritikusan mondom, hogy a fesztiválnak ez a része nem sikerült annyira jól. Azt hiszem, kevés volt az idő arra, hogy elérjük a potenciális résztvevőket, a szakmát, a fiatalokat, akiknek ez szólt, és lehet, hogy az angol mint munkanyelv is akadályt jelentett. Ennek dacára nagyon jó kifutása volt a workshopoknak, és a tanulságok levonásával tervezzük a folytatást. Biztosan készülnek belőlük írott anyagok, a résztvevőkben pedig tovább dolgozik az élmény, különösen azokban, akik ezeken kezdték el a saját projektek fejlesztését.
– Mennyire fáradtatok el?
– Nagyon, ugyanakkor viszont rengeteg energiát is felszabadított. Kell még idő, hogy levonjuk a tanulságokat a fesztiválról összességében, a programokról egyenként, de akár az időzítést is át kell gondolnunk, viszont a stáb pozitív hozzáállása – minden olimpiás kontextus és jogos kétség ellenére – megnyugtatott, ami nekem jó visszajelzés volt. Ilyenkor látszik igazán, mennyire szuper csapat dolgozik a Jurányiban.
– Neked mekkora mentális terhet jelentett a részvétel?
– Attól kezdve, hogy igent mondtam a felkérésre aláírtam a szerződést, óriási volt rajtam a teher, és még nagyobb volt bennem a bizonytalanság. Én mindig a szakmaiságra fókuszálok, így itt is az volt a célom, hogy valami olyan állandó értéket mutassunk fel, ami minden kontextus dacára ugyanazt képviseli. Ma ez nagyon nehéz. És mégis sikerült. Érdekes tapasztalás volt nekem, aki világ életében úgy csinált színházat, hogy az esti jegybevételnek fedezni kell a produkció költségeit – és akkor még nem beszéltem a stábról, a marketingről és az egyéb kiadásokról –, hogy úgy ültem a százfős nézőtéren egy előadáson, hogy tudtam, normál esetben nem engedhetném meg intézményileg a meghívását, bármennyire egyedülálló vagy szupertehetséges. Az Olimpia támogatásának köszönhetően megéreztük ennek a luxusnak az ízét, de tudom, hogy ez a hétköznapokban számunkra anyagilag kivitelezhetetlen. Persze, nagyszerű lenne, mert rálátást kaphatnánk arra, mi történik a világban, objektívebben helyezhetnénk el magunkat a színházi térképen, de úgy érzem, nekünk mindig az lesz az első, hogy miből fizetjük ki a rezsit, miből a stábot, miből támogatjuk a fiatalokat, miből szállunk be új, anyagilag rizikós kísérleti produkciókba. Ez egy olyan vállalás, egy olyan misszió, amit nem adhatunk fel.
– Hogyan tovább? Mi a következő lépés az olimpiamentes időkben?
– Vannak elképzelések, de először örüljünk annak, hogy megcsináltuk, aztán vonjuk le a tanulságokat, és merjünk szembenézni azzal, mit kellett volna másképp csinálnunk. Bennem az munkál, hogy folytassuk a sorozatot, a szülői perspektíva után a gyerek szemszögéből vizsgálva a témát. Ez biztosan nem a következő évadot érinti, mert az egy másik nagy szívügyemről, a Tantermi Színházi Projektről fog szólni.
Forrás: Jurányi, Színházi Olimpia