A 10. Színházi Olimpia keretein belül látogat Kecskemétre április 25-én az Isteni Színjáték Társulat, akik egy magán rendkívül nagy súlyt hordozó, mégis az életnek fricskát mutató komikummal telt történetet mesélnek el. A Koponyánk, körülbelül című előadást Kálló Béla Jászai Mari-díjas színész-rendező vitte színre, vele beszélgettünk.

Miért ezt a történetet választotta, mi az ok, amiért foglalkoztatta önt ez a téma?
KB: Egy kicsit színházi prófétáknak érezzük magunkat, ugyanis jóval a pandémia előtt született meg bennünk az ötlet. Akkor viszont még csak olyan érveket tudtam felsorakoztatni Verebes Ernő drámaírónak, hogy igenis szükséges ilyen mélységű és problematikájú regényt színre vinni, mivel az embereknek humorra van szüksége a túléléshez. Persze ez a pandémia alatt megkapta a valós tartalmi miértjét, és ami még fontosabb: az utána következő időszakban az értékrendünk újragondolása elengedhetetlenné vált.

Tökéletes választásnak bizonyultak a szereplők. Miért éppen rájuk esett a választása?
KB: Csizmadia Gergő “F” szerepében Karinthy Frigyest, Boros Ádám pedig “X” szerepében szintén Karinthy Frigyes szerepét játssza. Mindketten kiváló színésztechnikai képességekkel rendelkeznek, de ami talán még fontosabb: a humoruk kiválóan képviseli Karinthy humorát. Az ő színpadi jelenlétük kellően könnyed és nagyvonalú egy ilyen erős, súlyos történet elmeséléséhez. Kettejük személyes kapcsolatrendszere – ahogyan humorral „bántják” egymást – tökéletesen alkalmas volt az egyébként nem könnyű drámai szerkezet megvalósítására.

A darabot ihlető eredeti mű Karinthy Frigyes tollából származik. Mi a különbség a Koponyánk, körülbelül és az Utazás a koponyám körül történetei között?
KB: A történet ugyanaz, Karinthy önéletrajzi regénye érintetlen maradt. Teljes mértékben hűek akartunk maradni az eredeti mű történetmeséléséhez, hiszen éppen azáltal, hogy Karinthy személyes története valósul meg, válik számunkra is hitelessé, személyessé. Metszéspontok, amelyekben mi magunk, illetve a néző is ráismerhet a saját életére, ha nem is egy ennyire komoly betegség, de mindenki saját szenvedéstörténete által. Az őszinteség mértéke az, ami a regényt és a színpadi megvalósulást összekapcsolja, ezáltal már a mi, vagyis az alkotók személyes vallomásává, vagyis a mi történetünkké is válik.

A téma komolysága ellenére az előadás mégis tartalmaz komikumot. Hogyan lehetséges ezt színpadon, egy kétszereplős darabban jól közvetíteni, megmutatni, befogadhatóvá tenni?
KB: Mi ezt a próbafolyamat alatt egész egyszerűen „karinthyságnak” neveztük. A törekvésünk éppen az volt, hogy Karinthy életébe kellő mélységgel és szélességgel beleköltözzünk, hogy az ő világát, gondolkodását megismerve nem kizárólag azt, de a humorát is közvetíteni tudjuk. Nem véletlenül nyúltunk éppen hozzá. Szükségünk volt a humorára; arra az atomjaira bontó, a világot a maga valójában vizsgáló, de mindenféle nézőpontok, tükrök, önvizsgálódások által felkínált humorra, ami nélkül egyébként – de ezt az előadás is hangsúlyozza – nehéz keresztül menni szenvedéstörténeten. A ma emberének az egyetlen kiút, ha felfedezi a humor lehetőségét a túlélésre, ugyanis a humor a mai ember számára nem csupán egyszerű nevetést, könnyedséget biztosít. A humor remény, a humor az élet igenlése, a humor elfogadás. 

Ha a koponyáról, az agyról, a betegségekről, a halálról beszélünk, a lehetőségek és ötletek tárháza kifogyhatatlan, hiszen mi magunk, de a nálunk ebben jártasabbak sem tudnak még a témáról mindent. Mennyire fiktív vagy éppen valós a történet?
KB: Teljes egészében valós, hiszen a halál lehetősége mindvégig jelen volt. Az akkori orvostudomány éppen annyi esélyt adott, hogy érdemes legyen belevágni. Éppen ettől vált a tét olyan naggyá. Az előadás szempontjából ez nagyon fontos tényező. Ha nincs ekkora tétje, nincs katarzis sem; nincs a regény és az előadás végén az értékek újrarendezése. A halál tükrében válnak az élet dolgai igazán értékelhetővé. Semmi sem kérdez pontosabban vissza az emberre, mint a halál. Szerencsénkre a halálnak is tud lenni jó humora. 

Korábban azt mondta: “mindannyiunkban él az általunk színpadon megmutatott kettősség”. Mit jelent ez pontosan és miért fontos mindkét “ént” megmutatni az előadásban? Létezik-e a kettő egymás nélkül? 
KB: A mi esetünkben szükségtelen filozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni. Egészen egyszerű oka van ugyanis: a drámaíró színházi leleményességét és a „karinthyzmus” kellő ismeretét jelzi ez a megoldás, ami ebben a kettősségben – amelyben a „másik én” bekapcsolódik segítségként – Karinthy lelkiismeretét, írásainak hőseit, vitapartnert, beszélgetőtársat, a fejben egyébként mindenkinek jól ismert megszólaló hangot jelenti. Sokféleképpen nevezhetjük „őt”, a kis „énkét”, a „lelkiismeretünket”, de jelenlétét nem tagadhatjuk le. Mi megengedtük ennek az „énkének”, hogy önálló életet éljen, de csak azért, hogy erősebb legyen a konfliktus a színpadi megvalósulás fokozásának érdekében. Ha képletesen szólva elcsattan egy pofon, azt nem lehet másként értelmezni, csak pofonként. És bizony az embernek nem csak simogatásra, hanem pofonokra is szüksége van.

Milyen értéket közvetít, milyen tanulságot kíván megmutatni a közönségnek?
KB: Fontosnak tartom, hogy az a tükör, amit egyébként alkalomadtán – jó esetben – vizsgálódásra előveszünk, nézzen egy kicsit alaposabban szét életünkben. Az önvizsgálódások után tudni fogjuk, hogy mi a dolgunk. Nem feltétlenül van szükség a halál vagy a betegség élményére, hogy átalakítsuk értékrendünket.

Milyen érzés, hogy a 10. Színházi Olimpia keretein belül, Kecskeméten vendégeskedve mutathatják be a produkciót? Mit vár az itteni közönségtől, illetve ettől a nagyszabású rendezvénytől? 
KB: A közönséggel való találkozás mindig nagy kihívást jelent, ilyenkor derül ki, mennyire tudjuk átengedni magunkat a színpadi pillanatnak, mennyire hagyjuk megszületni a csodát. Ezek a pillanatok eget és földet képesek összekapcsolni. Bízunk benne, hogy ez Kecskeméten is sikerülni fog. A 10. Színházi Olimpia nagy lehetőség bekapcsolódni a világ színházi vérkeringésébe, és ezen keresztül együtt lenni a „Nagy Egész” megvalósulásában. Tudni arról, hogy mi alkotók egy irányba tartunk, csak éppen különböző nyelveken tesszük. A szívünk tele van.

Szerző: Morva Daniella

Forrás: Kecskeméti Katona József Színház