Bár Háy Jánosnak a Szkéné hőskorából is fontos emlékei vannak a színházról, színpadi szerzőként az utóbbi évtizedben kötődik ide, nem is akárhogyan. Jászay Tamás interjúja a Szkéné 50 sorozat keretein belül készült.

Szerzőként a 2010-es évek óta vagy jelen a Szkéné színpadán. És nézőként?

A hetvenes évek végéről már vannak homályos emlékeim mozgásszínházi produkciókról, amiket itt láttam. Voltak olyan helyek a városban, melyek a szabadságot jelentették, hogy egy kicsit dagályosan fogalmazzak. Budaörsön a művházban képzőművészeti előadásokat hallgathattál, a Rottenbiller utcában kortárs zenét lehetett hallgatni, illetve zeneszerzést tanulni, és így tovább. Bár ma nem élünk elzárt világban, mint a diktatúra éveiben, de furcsa mód, tizenévesen mégis jobban képben voltam a világ kultúrájával kapcsolatban, mint most. A gondolkodó és figyelmes emberek, ha kikerültek Nyugatra, mindent hazahoztak, és megosztották ezt a tudást. A Szkéné is ilyen hely volt, és bár nem vagyok nagy színházrajongó, de az, hogy ott láttam először külföldi produkciókat, fizikai színházat, fontos volt.

Az, hogy ilyen helyeken felbukkantál, a tudatos ellenállás része volt? Vagy csak nem volt kérdés, hogy mégy és nézed, ami ott van?

Nem tudom, lehet-e ezt ellenállásként értelmezni. Diktatúra volt, szűkös mozgástér, minden, ami szemben állt a rendszerrel értelmezhető volt ellenállásként is. Az, hogy David Bowie-t hallgatsz vagy John Cage-et, hogy templomban házasodsz és nem vagy tagja egyetlen hivatalos szervezetnek, mind-mind gesztus volt a hatalommal szemben, de igazából nem ez motiválta az embert. Szerettem volna megismerni a világot, és alkotóként is arra mozdultam, ahol nem a művészi korrupciót, az elvárásoknak való megfelelést érzékeltem. Az Új Zenei Stúdió például azért nyűgözött le, mert a tárgyra koncentráltak, és magasról köptek a rendszerre. Azért, ha a Petőfi Csarnokban a Toten Hosen koncertjén jobban ugráltunk, a rendőrök simán ránk nyomták a könnygázt. Ezek mégsem politikai akciók voltak a részünkről: a világ feltárásának mélyebb folyamatai zajlottak itt, és az, hogy néha rohanni kellett a rendőrök elől, csak érdekesebbé tette a dolgot.

Hoztál magaddal kapcsolatokat ebből az időszakból?

Nem, vagy legfeljebb olyanokat, amilyen én is voltam, gimiseket. A menőket nem mertem volna megszólítani, az alternatív világban is volt udvartartás. Szorongó alkat vagyok, akit motivált a tudni akarás, de közben folyt rajtam az izzadság a félelemtől. Hogy honnét tudtunk ezekről a dolgokról, sejtelmem sincs. Honnan tudtuk, hogy lesz Európa Kiadó-koncert, amikor meg sem volt hirdetve? Ki szólt, hogy le kell menni Fehérvárra Hajas Tibor performanszára? Vagy a Szkénébe a mozgásszínházi fesztiválra? Valaki szólt, küldött füstjelet, tudásra éhes indiánok voltunk, a csaló fehérek között, de nem csak lexikális tudást akartunk szerezni, hanem élményeket.

Hosszú szünet jön. Néhány darabod alkalmi vendégjátékán túl a Nehéznek a Bárkából való átköltözésével jelentél meg újra a Szkénében.

Furcsa az én színházi szerzői jelenlétem. Idegenkedem a kőszínházi kultúrától, de a menő kőszínházak nem is érdeklődtek utánam. Jószerével „vidéki” szerzőnek számítottam, amíg a Szkéné nem lett, ez viszont olyan helyszín, amit el tudok fogadni: a fővárosi otthonosságom a Szkénében kezdődött.

Változik attól bármi, hogy Budapesten mennek a darabjaid?

Nem. Nekem egy a fontos, hogy jó dolgokat írjak. Ha rácsatlakozom a budapesti elit színházi sznobériára, marketing szempontból talán jobban lépegetnek a munkáim. Persze, ez pénzt jelent, ami nem megvetendő, a pénz meg időt, de mindig tartózkodom a hamis vagy érdekekre épülő kapcsolatoktól. Nem szerettem volna, ha oldalról valaki beleszól abba, hogy mit csináljak. Ezt ne konkrétan értsd, inkább egy gondolkodásmód, amibe nem akarok belekeveredni, de ha már benne vagyok, nehéz ellene tenni: veszélybe kerülhet az írói integritásom.

A Nehéz úgy született, hogy Mucsi Zoltán felhívott, és „megrendelte” tőled ezt a darabot.

Nagyon szerette volna, ha A gyerekből csinálok valamit, de hiába kérte, én regényből nem tudok színdarabot írni, csak novellából. Nem tudok redukálni, csak tartalmat növelni. A novella kicsit úgy működik, mint a vers: egy felesleges mondattal szétcseszed az egészet. A drámákban általában van mozgástér, lehet belőlük húzni, de engem többnyire nem érdekel a cselekmény, sokkal inkább a szöveg akusztikus tere, s hogy mennyire lehet feltárni egy sorsot. A dráma attól izgalmas nekem, hogy akusztikusan vers, strukturálisan próza, s ha elrontod a dialógust, vége a figurának, hiába fűzöl a jelenthez szerzői magyarázatot. A Nehéz című novella A gyerek előszobája volt, hasonló sorshelyzet, csak kisebb léptékkel. Pontos munkás vagyok, megbeszéltük Kapával, hogy karácsonyig meglesz a szöveg, oda is ért hozzá meg Bérczes Lacihoz. A két ünnep között jött Laci, pár helyen finomítani szerette volna. Ilyenkor mindent megígérek, aztán nem csinálok semmit, Laci viszont kemény volt és határozott. Hiányolta a szelepet, a madáchi utolsó mondatot. Hát, az tényleg nincs benne.

Most akkor lett egy saját színészed meg egy saját rendeződ?

Ha nekem nem is, de a Nehéznek mindenképpen szerepe van abban, hogy Kapa igazán nagy színész lett. Ez akkora szerep, és olyan briliáns a megvalósítása, hogy hirtelen számos, addig is meglévő színészi erénye esszenciálisan tűnt fel. Úgy gondolom, hogy Bérczes rendezői pályáján is fontosak ezek az előadások. Ezek a szövegek is szerepet játszottak abban, hogy rendezőként nagyon visszafogott színpadi stilisztikához jutott el, amit A halottemberben is folytatott, sőt, szerintem tökéletesre formált.

Szándékosan kínzod Mucsi Zoltánt egy másfél órás monológgal?

Valahogy meg kell szólalniuk a sorsoknak, és itt ez a mód adódott. Retrospektívan beszéltetek egy alkoholista embert, aki nincs dialógusban a világgal. Ha leülsz egy kocsmában, fantasztikus alakokba botlasz, akik folyamatosan beszélnek, de nem kíváncsiak a válaszodra. Egy monológ kellett, amibe a hallgató másik félként nem építhet be semmit. Tudtam, hogy egy ilyen monológ felmentheti a hőst, ezért kerültek még be dialógusok, hogy helyre rántsák a dolgokat. Sokáig az előadásban a történet szempontjából időben korábbi eseményeket feldolgozó párbeszédek az előadás második felében voltak, de rájöttünk, ez nem működik. Miután Kapa ennyire intenzíven, és ilyen hosszan jelen van, a többi szereplő már nem tud felállni. Megfordítottuk, most már lineáris a jelenetsor. Hiába volt más a szerzői szándék, az anyag döntött.

A halottemberről írta Tarján Tamás, hogy a Nehéz párdarabja.

Mindkettő centrumában monológ van, de dramaturgiailag teljesen különböznek egymástól. A cél az volt, hogy női monológot írjak stilisztikailag finoman kimunkált szöveggel, ami valóságos regiszterben mozog, ugyanakkor elkezd szimbolikusan is működni. Háborús szituációt választottam, de ismerős is volt az a tapasztalat, amikor úgy élnek emberek, hogy a házaspár egyik tagja hónapokra, évekre elmegy dolgozni, majd amikor hazalátogat, úgy tekinti, hogy a másik féllel minden ugyanúgy folytatható, mint előtte. Elveszíted, berendezkedsz erre, aztán hirtelen megjelenik, nem is rossz szándékkal.

A halottembert Mészáros Sárának írtad?

Soha nem írok színészre, a Nehéz sem Kapára, hanem Kapának íródott. A színészre írás íróilag veszélyzóna. Ha ismered a színész készségeit, akkor azokra építesz, de a szöveg tétjei azok a szöveg tétjei. Nem akarom, hogy beszüremkedjen a gondolat, hogy majd a színész megoldja. Nekem kell megoldanom, késznek és teljesnek kell látnom a szöveget. A leadás után egy másik történet kezdődik vele. Gondolj Pintér Bélára: évekig gondolta mindenki, hogy csak az ő társulata tudja előadni ezeket a darabokat, aztán kiderült, hogy nem. Ott a Parasztopera – amit remekműnek tartok, a legjobb magyar színház, amit valaha láttam –, amit nagyon sokan elővettek már, és működött. Itt kapcsolok vissza Kapához: annyira erős az ő kézjegye, a gesztusrendszere a Nehézen, hogy azóta se meri más elővenni ezt a szöveget.

Szabó Máté rendezte A lány, aki hozott lélekből dolgozott című drámádat.

Hogy mért nem Bérczes? Eleve tudtuk, hogy ez nem Laci darabja. Máténál meg betalált. Nagyon érzékenyen közelített a történethez, ismerte minden mozzanatát és ez látszik az előadáson.

Az interjút szerkesztette: Jászay Tamás