A Tánc Világnapja magyarországi üzenetét Ladányi Andrea Kossuth-díjas, Érdemes Művész, Liszt Ferenc-, és Harangozó Gyula-díjas balettművész, koreográfus fogalmazta meg 2020-ban.

A tánc műfaja már az ősi népek kulturális folklórjában megjelent, s az óta is töretlenül változik és megújul a klasszikus balettben, a modern kor újabb és újabb technikáiban, az azokat életre hívó géniuszok, s az őket követő – vagy éppen őket tagadó – fiatalok munkáiban. A változáson kívül egyetlen dolog állandó csak a táncban: hogy a kontaktuson, a test és test közötti kapcsolaton nyugszik – az élő érintésen, a fizikai, s abból fakadó érzelmi interakción.

Most, eddigi életünk talán legsúlyosabb történelmi krízisének idején, éppen ez a test és test közötti kapcsolat vált lehetetlenné, helyét pedig átvette a social distance, a kötelező fizikai távolságtartás. A tomboló vírus minden kontaktust a virtuális térbe költöztetett, s ezzel párhuzamosan az egyéni, improvizációs kreativitást mozdította meg, az egyént tette meg totális főszereplővé.

Hogy máshogy kell most léteznünk, persze nem újdonság: a világ minden korszaka lebontja a régi divatot, új utakat és területeket nyit meg, egyúttal visszahív régi, klasszikus formákat, és mindezek összességéből felfedez vagy összerak valami újat.

Jelen pillanatban azonban drasztikusan új dimenzióba került a tér, az idő; új dimenzióba került a mozgó emberi forma és az őt körülvevő fizikai, szellemi, társadalmi közeg, vagyis a néző reakciója. Elmosódik a határvonal a fizikai és a virtuális kapcsolat között. Újfajta nyelv van születőben, újfajta szinkronitás, újfajta együtt létezés a világ egészével.

A korábbi kanonizált formák most nem működnek, a helyükre az egyéni kreativitás, az improvizáció lépett (egyébként nem csak a tánc, a művészet világában, hanem az élet valamennyi területén). A művészet pedig kilép a próbatermekből, a stúdiókból, a színházakból, átlép a számítógépek képernyőjére és a mobiltelefon kijelzőjére: egyenesen belelép az életbe – talán szervesebb része az életnek, mint volt korábban bármikor. A művészet él.

De a virtualitás sosem helyettesítheti a realitást. A social distance, az ember és ember közötti tartós távolságtartás olyan jelenség, amit egyetlen civilizáció, egyetlen eszmerendszer sem vallott a magáénak. Így hosszútávon nem maradhatunk ezen a ponton: virtuálisan közösségben, de fizikailag magunkba zárva.

A kapcsolat, a kontaktus kell. A táncban különösen, ebben a bizalmon alapuló művészeti formában, amely olyan gesztusokon alapszik, mint a testsúly megosztása, a másik felfedezése, a bizalom egymásba helyezése, az egymásra figyelés, a partner vigyázása, és egymás határainak közös feszegetése. A kontakt, vagyis a kapcsolat minden táncművészeti műfaj eredője: személyes jelenlét nélkül, az online térben a tánc lényege szerint nem létezik.

Mert a tánc – stílustól, műfajtól, iskolától függetlenül – az együttlétről szól. Az érzelmek átadásáról. Az egymáshoz tartozásról. A magunkért és a másikért való felelősségvállalásról. Arról szól, amiről a világ. Arról szól, amiről egy egészséges és jó világ.

Ladányi Andrea
Kossuth-díjas, Érdemes Művész, Liszt Ferenc-, és Harangozó Gyula-díjas balettművész, koreográfus