A Pécsi Művészeti Szakközépiskolából Nyugat-Európa és Japán legnevesebb színházain át vezetett a hazai színpadi táncművészetben betöltött mai szerepéig a Seregi László-díjas Tihanyi Ákos útja. A Szegedi Szabadtéri Játékok Rebecca-bemutatójának koreográfusa a Madách Színház vezető koreográfusaként, átütő sikerű musicalprodukciók alkotójaként maga is egyre több fiatal, feltörekvő táncosnak adja át a szakma rejtelmeit. A Rebecca leendő táncosai számára kiírt meghallgatásra készülve a világszínvonalú művészek alakját is felidézte, akik a leginkább befolyásolták karrierjét. 

A pályám Pécsen kezdődött, ahol ketten képeztek az iskola alatt: egyikük Uhrik Dóra (Kossuth- és Liszt Ferenc-díjas magyar táncművész, érdemes művész), a másik Rónay Márta, ő volt a balettmesterem. Rengeteget kaptam tőlük, hiszen „zölden” mentem oda. Semmit nem tudtam a táncról, színész akartam lenni, de ahogy a tánc felé keveredtem, ők rendkívüli módon támogattak. Irányításukkal rengeteget dolgoztam a pécsi négy év alatt, hogy aztán tovább tudjak lépni.
Azt, hogy külföldre kerültem, Sárközi Gyulának köszönhetem. Amikor az utam az első egy év után elvált a Madách Színháztól, a Tánckar akkori vezetőjeként ő mondta mindig, menjek csak külföldre, aztán egyszer jöjjek vissza! Így is történt, nem csoda, hogy neki is sokat köszönhetek!

Kint is rengeteg híres koreográfussal dolgozhattam! Hogy csak néhány nevet említsek: Gillian Lynne, aki az eredeti Macskákat koreografálta, Ann Reinking, Bob Fosse alkotótársa, Dennis Callahan, akivel a Vámpírok bálját, az Elisabeth-et csinálhattam – jópáran hatottak rám, de ők a legfontosabbak! Nagyon jó élményeim vannak, tulajdonképpen a legtöbbet, ami táncosként tudok, külföldön tanultam meg; a koreográfusi dolgokat persze itthon, Magyarországon, ahol Seregi László Kossuth-díjas munkássága is óriási hatással volt rám, és táncos mestereim mellett a Madách igazgatója, a Kossuth-díjas Szirtes Tamás volt az, akivel már húsz éve együtt alkothatok, és akinek talán a legtöbbet köszönhetem!

Különösen mozgalmas nemzetközi karrierje során hogyan tapasztalta, mennyiben tér el a számunkra megszokottól a tánc szerepéhez való viszony a világ legnagyobb musicalszínpadain?

Ami igazán feltűnő, hogy odakint a gyerekek, akik erre a szakmára készülnek, nagyon pici kortól a musical hármasságát – tánc, ének és színészet – komplexen tanulják. Itthon is létezik már ilyen, bár gyerekcipőben jár, de csakugyan szembetűnő, hogy ott milyen korán, 5-6 évesen kezdik el így tanulni, és ez meg is látszik. Annyi tudást kapnak ezek a gyerekek ahhoz képest, ha valaki 13-14 évesen kezd tánccal foglalkozni, hogy nagyon nehéz behozni az életkori lemaradásokat.
Ennek a komplexitásnak kint kultúrája van. Mi ellenben operettország vagyunk, teljesen más a tanítás, de itthon is történnek előrelépések.

Sylvester Lévay és Michael Kunze Rebeccája is meghódította már a világ számos országát – változatos hátterű táncosokkal. Ezúttal kiknek van a legjobb esélye, ha az előadás Szabadtéri-bemutatójában szeretnének táncolni?

A Rebecca tánc-szempontból nézve egy klasszikus, ami azt jelenti, hogy a musicaltánc mindenféle műfaját tudni kell. Ha van egy kis klasszikus képzettség, az mindig segít – például itt is a nagy báli jelenetben, musicales vonalon pedig szükséges a modern, egy kis kortárs. Ami számomra legfontosabb: a kiállás, a színpadi megjelenés, és az is jó, ha valaki el tud mondani egy mondatot, bár ez nem feltételünk a mostani castingban. Tudatos táncosokat keresek, akik gyorsan tanulnak, akikkel megértjük egymást, ezért szeretem, ha valaki már tapasztaltabb, de örömmel várom azt is, akinek ez lesz az első ilyen nagyprodukciója.

Valahol Európában, Mamma mia!, A nyomorultak, Jézus Krisztus Szupersztár – a Szabadtéri Játékok több nagyszabású közönségkedvenc musicalének táncképe fűződik a nevéhez; és nem először nyúl a Rebeccához sem. Hogyan készül az ismert mű és az ismert színpad újdonsült találkozására?

Nagyon szeretett koreográfiám, amelyet ennek az előadásnak kapcsán először készítettem az Operettszínházban, de természetesen azóta eltelt több, mint tíz év. És persze ott a tudat, hogy ez most a Szegedi Szabadtéri színpada, ahol nem lehet „minimozgást” színpadra vinni, nem lehet úgy megcsinálni, ahogyan egy kőszínházban. A darabbal való első találkozásom alkalmával az egészben volt valami minimalizmus, itt viszont mindent meg kell nagyobbítani, látványosabbá tenni. 

Mi jellemzi majd az előadás mozgáskincsét, milyen szerepet játszik a koreográfia a sajátos atmoszféra, a hitchcocki feszültség megteremtésében?

Jó kérdés, de számomra elsősorban a zene határozza meg az egészet! Ez egy csodálatos anyag, Sylvester Lévay egyik mesterműve, és ilyen zenére nagyon könnyű koreografálni. Sokféle típusú szám szerepel a darabban, és úgy érzem, hogy az én saját mozgásvilágom passzol ehhez az egészhez, nem okozott álmatlan éjszakákat, hogy mit csináljak vele, a zene könnyen adja magát.
Béres Attilával rendkívül jó együtt dolgozni, mert tényleg szereti a táncot, ami mindig segítség! Vannak olyan rendezők, akik nem ismerik el a táncot, és irtják a darabjaikban. Ő viszont nagyon szereti. Ráadásul valahogy úgy érzem, hogy ebben az előadásban a tánc is viszi előre a cselekményt, ami a musicalekben nem utolsó! Az is érdekes, hogy a Rebeccában kevés, 5-6 főszereplőnk van, és szinte mindenki más táncos vagy ensemble, így nagyon fontos szerep jut a táncnak ebben a darabban.

Egészen sok, csaknem harminc táncost keresnek a produkció alkotói, a jelentkezők közül a legígéretesebbek április 7-én bizonyíthatnak majd. Mi vár rájuk, és mit üzen nekik a koreográfus?

A személyes meghallgatáson három kisebb koreográfia lesz három különböző számból éppen azért, hogy kiderüljön, kik azok, akik az eltérő stílusok mindegyikét tudják. Szerintem a jelentkezők egyszerűen csak legyenek nyitottak, és tanuljanak gyorsan! Ha valaki gondolkozik is azért közben, amellett, hogy gyorsan tanul, az mindig egy jó pont. Annyit viszont megígérhetek, hogy nálam a castingok mindig jó hangulatban telnek!