A Tánc Világnapját 1983 óta a klasszikus balett óriásának tartott Jean-Georges Noverre (1727-1810) születésnapján, április 29-én tartják. Az ünnepet az UNESCO Nemzetközi Színházi Intézetének egy részlege, a Nemzetközi Táncbizottság hozta létre.

A táncnap céljai közé tartozik a tánc népszerűsítése az általános felfogásban, és hogy arra ösztönözzék a kormányokat, hogy minél nagyobb teret szenteljenek a táncnak az oktatási rendszerben az alapfokú oktatástól egészen az egyetemig.

A Nemzeti Táncszínház és a Magyar Táncművészek Szövetsége már hosszú évek óta gálaestet rendez a táncművészet legnagyobb ünnepén. A gála keretében adják át a szövetség szakmai elismeréseit, valamint az Imre Zoltán-díjat, az Ifj. Nagy Zoltán Alapítvány díjait.

A világnap idei üzenetét Yang Liping a bai etnikum tagja, a Kínai Táncosok Egyesületének alelnöke fogalmazta meg.

A testbeszéd az emberiség egyik legösztönösebb kommunikációs formája. Újszülöttként már azelőtt  képesek vagyunk a kezünket és lábunkat táncszerű gesztusokra használni, hogy megtanultunk volna egy  szót is kiejteni, és a tánc ebből a „primitív nyelvből” ered. Az embereket sok dolog sarkallja táncra. A szülővárosomban a nagymamám egyszer azt mondta nekem,  hogy a tánc egy módja annak, hogy megköszönjük a Napnak, hogy meleget és fényt hoz az életünkbe.

Ha jó a termés, örömteli táncot ropunk a mezőkön, hogy kifejezzük hálánkat a földnek. Mikor találkozunk  egy szerettünkkel, úgy táncolhatunk, mint egy páva, aki széttárja a farktollait, hogy elnyerjük a  szeretetüket. Amikor betegek vagyunk, akkor is használhatunk titokzatos táncrituálékat, hogy elűzzük a  betegség démonait.

Az én világomban a tánc kacifántosan átszövi életünket és létezésünket egészen gyermekkortól kezdve. Mindig is a tánc volt a kulcs, amely feloldja az ember kommunikációját a természettel és minden  élőlénnyel.

A szülővárosomban van egy mondás: „Ha van lábad, de nem tudsz táncolni, hiábavaló az  életed.” A tánc szorosan kapcsolódik a természethez és az élethez. Ami engem illet, a tánc teljesen megegyezik a természettel és az élettel – ez a tánc igazi lényege.

Vannak, akik azért jönnek erre a világra, hogy továbbvigyék a vérvonalukat, vannak, akik azért, hogy  élvezzék az életet, és vannak, akik azért, hogy tapasztalatokat szerezzenek. Én az élet egyik megfigyelője  vagyok. Azért jöttem, hogy lássam, hogyan nyílik és hervad el egy virág, hogyan szállnak a felhők, és  hogyan csapódik le a harmat…

Ezért minden kreatív inspirációm a természetből és az életből származik: a holdfény ragyogása, a pávák  tollazatának pompája, a pillangó bábból való átalakulása, ahogy a szitakötő siklik a víz felszínén, ahogy a  hernyó araszol, ahogy a hangyák sorban menetelnek… 

Sok évvel ezelőtt egy színpadon eltáncoltam közönségemnek az első koreográfiámat, a „The Soul of a  Peacock” (A páva lelke) című pávatáncot. A páva még mindig létező állat a világon. Ez a lény a szakrális  szentséget szimbolizálja, és a keleti világban a szépséget képviseli, mivel megjelenése a főnixére  emlékeztet, reifikált testtartása pedig a sárkányéhoz hasonlít. Tánc közben ismertem meg a páva lelkét.

Az emberiség tánckultúrája bőséges, átfogja a közös kultúrát és tulajdonságokat. A tánc lényegét a természet, az élet és a minket körülvevő élőlények megfigyeléséből merítjük. Az én nemzetem is bőséges  tánckultúrával rendelkezik, amelyet szenvedélyesen viszek tovább örökségként.

A tánc táplálja elménket és testünket, és képessé tesz minket arra, hogy kommunikáljunk a világgal. Összegyűjtöttem néhány  hagyományos primitív táncot, és színpadra vittem őket, ilyen volt többek között a Yunnan Impression  (Yunnan hatása), a Tibetan Riddle (Tibeti rejtély), a Pingtan Impression (Pingtan hatása). Ezek a táncok  őseink földjéről származnak, akik örökségként hagyták ránk ezeket, így meg kell őriznünk és meg kell  ismertetnünk a világgal.

Miután ezeket a műveket színpadra állították, az emberekre mély benyomást tett lenyűgöző szépségük és  kulturális jelentőségük. Táncosként évtizedek óta folytatom a tánc határtalan birodalmának felfedezését,  és olyan kísérleti kortárs művek létrehozására kaptam felkérést, mint az Under Siege –The Full Story of  Farewell My Concubine (Ostrom alatt – A búcsú az ágyasomtól teljes története) és a Rite of Spring (A  tavasz rítusa) világszínpadon való bemutatása.

Művészetem a szülővárosom természetéből, személyes élettapasztalataimból és a keleti civilizáció  mélységeiből merít ihletet, amely a világ civilizációjának szerves részét képezi, mivel sokszínűséget,  gazdagságot és mindenekelőtt inspirációt nyújt.

A „természettől való tanulás” és az „ember és világegyetem egysége” a Kelet filozófiája, bölcsessége és  szépsége. Ezek a tanok képezik művészetem spirituális középpontját is. Emberként tisztelnünk kell a  természetet, tanulnunk kell a természettől, és harmóniában kell állnunk vele, ahogy a földdel, a hegyekkel  és az égbolttal is. A táncosoknak és koreográfusoknak jobban oda kell figyelniük a világ örömeire és bánataira, és a tánc segítségével ki kell egészíteniük a természettel és az élettel folytatott, évezredek óta tartó párbeszédet.

Nemcsak a tánckultúránkat fogom továbbra is megosztani a világgal, hanem remélem, hogy a világ minden  táncosát, aki szeret táncolni, és aki a táncon keresztül szeretné kifejezni érzelmeit, felkérhetem, hogy  közösen táncolva közvetítsük szeretetünket és dicséretünket az égnek és a földnek. Az élet sosem ér véget, a tánc sosem áll meg.