KulisszaSzász JánosSZFEGoda GáborVígszínházFESZ SegélyalapOrlai Produkció
  • facebook
  • instagram
  • 2021. január 23., szombat

    “A természetes színpadi létezés csodája volt” – Kiss Manyi titkai

    2020. június 13., szombat 07:45

    Az OSZMI színháztörténeti blogjának új részében Kiss Manyiról olvashatunk.

    „Nyilatkozataiban mindig éreztette, hogy azért más is van a világon, nem csak a szerep, a színház. Ott van például a gyönyörű szülőfalu, Zágon, Marosvásárhely és az erdélyi hegyek. Meg a fák, a virágok, a kutyák, jó ételek. Ez a sokszínű, teljes életrajongása bűvölt el mindenkit, játszótársakat, nézőket egyaránt.

    Manyika játéka a természetes színpadi létezés csodája volt. Azt hiszem, ha valaki ilyen magától értetődő otthonossággal él a színpadon, az azt csinálhat, amit akar. Szerepeit, minden érzést, indulatot, fájdalmat, örömet csatasorba állítva a lélek mélyéről hozta fel. Alakításait pontosan keverte ki, a darabból, a figurából, élményeiből, pici testéből, csirkecsontjaiból, összetéveszthetetlen hangjából.

    De ekkor találkoztam először a magas fokú, mesterien rejtett színpadi rosszalkodással is.

    Nem találok ennél megfelelőbb szót e jelenségre. Manyika tréfái nem tartoztak fegyelmi bizottságra, etikai törvényszékre. Ezek a tréfák csak bizonyos szögből voltak láthatók és hallhatók.

    Egyszer egy előadáson közvetlen közelről szemlélhettem egy ilyen színpadi rosszalkodását.

    A képen Honthy Hanna és Latabár Kálmán búcsúzik a frontszínházba induló Kiss Manyitól 1942, fényképezte: Méreiné Wellesz Ella

    Az előadás csúcspontján, a legdrámaibb helyzetben, amikor az előkelő család rajtakapott szeretőmmel az ágyban, én hiányos öltözékben, fuszekliben toporogva adtam elő akadozó védekezésemet, előbb döbbenten, majd egyre vörösödőbb fejjel konstatáltam, hogy Manyika hercegnő, a családi vésztörvényszék legfélelmetesebb figurája, vért követelő vezére, miközben szeme gyilkos villámokat szórt felém, egy céllövész higgadt szakszerűségével ütögette hosszú cigarettája hamuját az ágy előtt árválkodó cúgos cipőm irányába.

    A hosszú jelenet alatt, nem tévesztve célt, halál komolyan, rezzenéstelenül, minden este egy cigarettányi hamut pöcögtetett a cipőmbe.  Lehetséges persze, hogy ez a különös játék – amelyből a közönség természetesen nem vett észre semmit – valami egyéb tulajdonságára is fényt derít.

    Ódzkodott az egynemű komolyságtól, gyűlölte az ünnepélyességet, az életben s a színpadon egyaránt. Nem emlékszem olyan figurára, ahol ne keresett volna és ne talált volna egy rést, amelyen keresztül valami váratlan, ellenpontszerű, oda nem illő, disszonáns dolgot tudott a szerepbe csempészni.” 

    (Részlet Huszti Péter Manyika titkai című irásából, 
    Premier, 2003. április)

    Forrás és további érdekességek itt.

    - Színházi pillanatok az Instagramon -