„A Táp színház UTAS ÉS HOLDVILÁG és a RÓKONOK, teltházas előadásait a TRAFÓ (Kortárs Művészetek Háza!) művészeti tanácsa (a díszítők) kitiltották a Trafóból. A legnehezebb órákban így támogatnak minket” – írta közösségi oldalán a TÁP Színház. Az eset kapcsán most Dézsi Fruzsina, író, újságíró és színházi alkotó, a TÁP egykori munkatársa a Revizor oldalán jelentkezett publicisztikával. Erre hívjuk fel a figyelmet.

Részlet:

A hatalmi pozíció automatikus kiutalása az elismert, adott esetben zsenikultuszt is élvező művészeknek jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a színházi szférán belül számos munkakör, elsősorban a háttérdolgozóké leértékelődjön, hovatovább láthatatlanná váljék. A Trafó és a TÁP Színház konfliktusa ezt is példázza.

Négy évig voltam a TÁP Színház produkciós és gazdasági vezetője; olykor szívesen, máskor nehezen gondolok a kollektívánál eltöltött éveimre. Vitathatatlanul sokat köszönhetek az itt megismert embereknek, fontos pillanatokban segítették a szakmai fejlődésemet, de épp ilyen fontos pillanat volt az is, amikor úgy döntöttem, hogy tudásommal egy más típusú művészeti működést szeretnék támogatni. Az együtt töltött munkaévek révén valamelyest rálátok arra, miként alakult ki Vajdai Vilmos – és itt szándékosan nem a TÁP Színház megnevezést használom – , illetve a Trafó Kortárs Művészetek Háza közötti konfliktus, és bár a tetőzés pillanatában már nem voltam jelen, az azóta kialakult fals helyzet szakmai – és semmiképpen sem személyes – reflexióját az egész színházi szakmára nézve megkerülhetetlennek tartom.

Az eset ugyanis egyrészt rámutat arra, hogy a színházcsinálás milyen sokrétű, a személyes és a munkaszférát (számos esetben terméketlenül) összemosó folyamat, amelyet az egyenlőtlenség és a kiszolgáltatottság legkülönbözőbb formái mozgatnak, másrészt pedig felhívja a figyelmünket arra is, hogy a művészi zsenialitás egyértelmű hierarchiáját megkérdőjelező döntések milyen automatikus ellenállást váltanak ki még szakmán belül is. Ez pedig sok esetben egyet jelent azzal, hogy újratermeljük azokat a társadalmi egyenlőtlenségeket, amely ellen a művészet voltaképpen küzdeni hivatott.

Éppen ezért itt van az a pillanat, amikor érdemes volna meglátnunk, hogy a hatalmi pozíció automatikus kiutalása az elismert, adott esetben zsenikultuszt is élvező művészeknek jelentősen hozzájárul ahhoz, hogy a színházi szférán belül számos munkakör leértékelődjön, hovatovább láthatatlanná váljék. Ez pedig létrehozza az alkotás paradoxonát: a végeredmény tökéletesen elfedi a háttérdolgozók (a műszaki apparátus, a rendezőasszisztens, az öltöztető, a nézőtéri felügyelő, a programkoordinátor, produkciós vezető, és a többi) befektetett munkáját, holott az ő kiemelkedő.