gate_Bannergate_Banner
Ignjatovic KrisztinaSzinetár MiklósLáthatáron CsoportMiskolc
  • facebook
  • instagram
  • 2022. január 25., kedd

    A vakszerencsének köszönhető, hogy bábkészítő lett – Interjú Palya Gáborral

    2021. december 8., szerda 06:00

    Bár nagypapája festőművész volt, sokáig egyetlen dolog volt biztos Palya Gábor, a Budapest Bábszínház bábkészítője életében: művészi pályát nem fog választani. Gimnazistaként egy reggel mégis úgy ébredt, hogy színházban szeretne dolgozni. A díszlet- és jelmeztervező asszisztensi képzést szerette volna kiegészíteni bábtervezéssel is, de az épp nem indult el. A szabászati gyakorlat helyszínén azonban kiderült, van más út, a Budapest Bábszínház bábkészítő stúdiója.

    Pálya Gábor / Fotó: Éltető Anna

    Hogyan kerültél a Budapest Bábszínház bábkészítő stúdiójába?

    Csak a vakszerencsének köszönhető, hogy fölvettek a stúdióba, mert elkeveredtek az időpontok, későn érkeztem, de Koryürek Vera mégis megengedte, hogy elkezdjem a felvételit. Egy hónap helyett csak egy hetem volt arra, hogy megcsináljam az összes feladatot, de még úgy is azt mondom, hogy vállalható lenne ma is a végeredmény.

    Mennyien voltatok bábstúdiósok, és mi lett belőletek?

    Tizenegy-tizenketten kezdtük, többen kiestek viszonylag hamar, és akik elvégeztük, azok közül ma csak Kocsis Eszter és én foglalkozunk bábbal. A három év alatt sokszor elhangzott, hogy ide, a Bábszínházba gyakorlatilag kihalásos alapon lehet bekerülni. Először én sem kaptam állást, úgyhogy elmentem az Experidance-hez jelmeztárvezetőnek. Egy idő múlva hívtak a festőműhelybe kisegíteni, és akkor a két dolgot párhuzamosan csináltam, ami rengeteg egyeztetést igényelt. A következő lépés az volt, hogy Eszterrel együtt fölvettek a Bábszínházba időszakosan, de ennek a végén őt választották. Akkor eléggé elkeseredtem, azt éreztem, hogy nem vagyok elég jó ehhez a szakmához. Aztán nemsokára fölhívtak a színházból, hogy lenne-e kedvem itt dolgozni. Sokat gondolkoztam. A korábbi kudarc óvatossá tett, ráadásul szerettem az Experidance-nél lenni, sok emberrel találkoztam, akiktől rengeteget tanultam, és néha még mindig hiányzik, hogy nem vagyok a színpad közelében. De igent mondtam, és 2012-ben a Pettson és Findusz volt az első előadásom.

    Amit a bábtervező kitalált, lerajzolt, általad valósul meg, de neked nemcsak vele, hanem a bábot mozgató színésszel is erős együttműködésben dolgozol. Kivel hogyan kommunikálsz? 

    Vannak tervezők, akik pontosan tudják, hogy mit szeretnének, és ennek megfelelően részletesen kidolgozott tervekkel érkeznek, emiatt nagyon szeretek Balla Margittal vagy Wunder Judittal dolgozni. Aztán vannak, akik már tervezőként is színészben gondolkodnak, tudják, melyik karaktert ki fogja játszani, és rá tervezik a bábot. Hoffer Károly ilyen, akivel azért jó dolgozni, mert elengedhettem a saját egómat, és semmi mást nem kellett tennem, mint a legjobb tudásom szerint elkészíteni a figurákat. Azokkal a tervezőkkel és rendezőkkel, akik ebben a műfajban nem annyira gyakorlottak, mert az illusztráció vagy az élőszínház világából érkeznek, jóval többet kell kommunikálni. Nekik egészen más kéréseket kell feltenni a munkaindító műhelymegbeszélésen, ahol kiderül, milyen funkciókat kell tudnia egy bábnak. Velük időigényesebb a munka, de egy bábszcenikus meg tudja könnyíteni ezt. Egy évadban kilenc hónap alatt öt-hat produkciót kell legyártani a kilencfős műhelyeknek. Ebben a helyzetben ritkán van lehetőség arra a fajta kísérletezésre, amit Koós Iván vagy Bródy Vera megtehetett, hogy előadásokon kívül is kipróbálhassanak anyagokat, fejlesszenek technikákat, és ebbe a műhelyt is bevonják. Ezek a kísérletek nem feltétlenül kapcsolódtak az adott előadáshoz, nyugodtan, tét nélkül finomíthatták az ötletet.

    Kisrigók / Fotó: Éltető Anna

    A színészek ugyanennyire sokfélék. Van, aki szeret följárni a műhelybe, próbálgatni a bábot, de én is szeretem fölhívni a színészt, még akkor is, ha esetleg ő úgy érzi, hogy erre nincs szükség. Miközben készítem a bábot, én is próbálgatom és az adott funkcióhoz igazítom a mozdulatokat, de ami az én kezemnek kényelmes, nem biztos, hogy másnak is az. Vannak megtisztelő feladatok, amiben nem feltétlenül a tudás, hanem a szimpátia számít, hiszen emberből vagyunk. Elsős bábstúdiós voltam, amikor Kovács Marianna megkért, hogy az egyetemre szánt régi bábokat én újítsam föl, és amikor Lellei Pali bácsi elment nyugdíjba, Gyöngyös (Blasek Gyöngyi bábszínész – a szerk.) engem választott ki, hogy A varázsfuvola Pamina figurájával foglalkozzak. 

    Mennyi próbát nézel, hogy lásd a bábot működés közben is?

    Sajnos az utóbbi időben nem eleget, pedig hasznos lenne, és leginkább amiatt, mert ez egy nagy intézmény, sok kézen megy át az információ. Csak egy nagyon egyszerű példa: fölír valamit a próbán a rendezőasszisztens, ami esetleg a próba végére megváltozik, viszont a kellékes, aki közvetlenül ott áll a színész mellett és a próba végén fölhozza a bábot, jóval közelebbről és tisztábban látja a helyzetet. Ezért is beszéltük meg a műhelyben, hogy többször fogunk próbára menni. 

    Milyen érzésekkel ülsz be a premierre?

    Eleinte attól rettegtem, hogy szét fog esni a bábom, ezt mára elengedtem. De nem tudom belefeledkezve, laikusként sem nézni. Bárhol is vagyok, akár báb-, akár élőszínházban, mindig figyelem, látszik-e a háttérmunka, és az mennyire pontos.

    Jó néhány bábot restauráltál vagy készítetted el a másolatukat. Kovács Marianna kérése vitt a bábtörténet felé, vagy eleve megvolt benned az érdeklődés? 

    Azt hiszem, mindig is megvolt. Nézegettem régi előadások fotóit, terveit, többször segítettem kiállításokat rendezni Balla Margitnak, egy idő után pedig a kellékesünk, Rákli Magdi már engem kérdezett a bábokról. A Bábszínház alapításának 60. évfordulójára rendeztünk egy nagy kiállítást, akkor rengeteg bábot befotóztam, és nemcsak teljes alakos képeket készítettem róluk, inkább a részletek érdekeltek. 2016-17 táján kért fel a színház igazgatója, Meczner János, hogy a színház archív bábjait gondozzam. Nagynak és izgalmasnak tűnt a feladat, amit kutatómunkával kezdtem az Országos Színháztörténeti Múzeum és Intézetben (OSZMI), az Országos Széchényi Könyvtárban, és engedélyt kaptam Bródy Verától, hogy megkapjuk digitálisan a tervei másolatát. A színház jelenlegi igazgatója, Ellinger Edina is támogatja az archiválást, a honlapunkon is elérhető az eddigi eredmény.

    Ha az elmúlt évtizedeket tekintjük, lehet azonosítani tervezői trendeket?

    Kezdetben a kicsinyített élő színház felé ment el a bábszínház. Az 50-es évek végétől archaizáló, sematikus, letisztult formák születtek meg. Ezt követően újításnak számított, hogy az emberi testaránytól eltérve nagyobbak lettek a fejek, bábos arányokat kaptak, ami szerint a fej négyszer fér a testbe. Amikor kialakították a Budapest Bábszínház jelenlegi nagyszínpadát, tovább kellett növelni a bábok méretét a láthatóság miatt. Nemrég találtam a Misi mókus vándorúton 1961-es előadásából egy majmot, ami kesztyűs báb volt, mint a Misi mókus is. A későbbi előadásokban viszont már egy botos-pálcás majmot használtak, sőt a mókusokat is megnövelték úgy, hogy a kasírozott formát egy vastag anyaggal bevonták. Most megint azt érzem, elmentünk a naturalisztikus megfogalmazása felé, pedig annyi lehetőséget ad a báb egy önálló, sűrített jelként, amiben képzőművészetileg bármit meg lehet fogalmazni. A régi tervek amellett, amik képzőművészeti alkotásoknak is beillenek, társul hozzájuk a tervező 1:1 arányban készített rajza is, amin látható az összes elem, amiből összeáll a báb, és az is, hogyan működik. Mára ez az aprólékosság kiveszett, persze vannak tervezők most is, akiktől ilyen terveket kapunk, például Hoffer Károlytól vagy Michac Gábortól, Boráros Szilárd pedig gyakran készít makettet is, ami még konkrétabb, mint egy terv. 

    Szerb Antal kód avagy a Pendragon legenda / Fotó: Éltető Anna

    A Budapest Bábszínházban három bábműhely, a festő/szobrász-, a mechanikai- és a bábkészítő műhely. A specializáció korában te átjársz a szintek között, ami igazán különleges dolog.

    Sokan úgy képzelik, hogy a mechanikán fúrnak-faragnak, a bábműhelyben csattog az olló, surrog a tű, lebegnek a selymek, pedig ma már jóval többféle feladattal találkozunk. Persze, manuális maradt a munka, de nemcsak hagyományos anyagokkal dolgozunk, hanem latexszel vagy szilikontechnikákkal kísérletezünk. Egyfajta átjárás már csak emiatt is lehetséges, sőt muszáj is. Nagy szerencsém van, ha én egy feladatot szeretnék végigcsinálni, megtehetem, de valójában évtizedekre visszavezethetően praktikus oka van ennek a felosztásnak. Viszonylag rövid idő alatt kell egy komplett produkciót megcsinálni, és a párhuzamosan végezhető munkák miatt egyszerűbb szétosztani részfeladatokra. A mechanika elkészít két szerkezetet, azok fölkerülnek hozzánk, ők eközben tudnak dolgozni a többin, és velünk párhuzamosan a szobrász-festő műhelyben is elkezdhetnek egy újabb bábot. Ez a rendszer, de olyan is van, amikor nem így működünk. A Babaróka előadást teljes egészében mi hárman, Dóczi Lívia, Kocsis Eszter és én csináltuk meg. Mi faragtuk, és raktuk össze mechanikailag az összes figurát,  

    A Budapest Bábszínházhoz kapcsolódó, de a Bábszínházon kívüli kiállításokhoz is újítottál föl bábokat.

    Két komolyabb bábkiállítás volt az utóbbi időben. Az egyik a Magyar Nemzeti Galériával közös Mini Textúrához kapcsolódó pop up bábkiállítás, a másik pedig a Magyar Képzőművészeti Egyetemen a Tiltottak menedéke, ahol Kolozsváry Marianna asszisztense voltam. Mindkettő nagy élmény volt. A Galériában a tárvezetők iszonyatosan lelkesek és segítőkészek voltak, fantasztikusan jó volt az egész munka. A Tiltottak menedéke a kutatómunka miatt volt kihívás, Marianna a bábos részekben teljes mértékben rám hagyatkozott. 

    Mi adja a bábrestaurálás legnagyobb nehézségét?

    Az, hogy az idők során többször lejavították a bábokat, és nemcsak használat alatt. Ha egy kiállításhoz úgy találták, hogy kicsit kopott, gyorsan ráfestettek egy réteget, és azzal elintézték. Találtam egyszer egy nagyon régi császár figurát, talán 1952-ből, A csuka parancsára előadásból. Szegény annyira összeaszódott már, mint egy azték múmia, de a régi előadásfotók alapján azt éreztem, kár lenne kihagyni őt. Megérte, mert sikerült letisztítani a fölösleges, később ráfestett rétegeket, előbukkant alóluk az eredeti olajfestés, és nagyon szépen helyre lehetett hozni a ruháját is. 

    Kisrigók / Fotó: Éltető Anna

    Bár a tervek színesek, az archív előadásfotók fekete-fehérek. Hogyan tudod az eredeti színeket, mintákat rekonstruálni, javítani, pótolni?

    Ez valóban komoly probléma. Volt már olyan, hogy kértem ki fotókat az MTI-től, azokon úgy látszott, a bábon egyszínű anyag van, és csak sok évvel később, egy másik fotóról derült ki, hogy az egy kézzel festett mintás anyag. A nemrég elhunyt Bródy Verával az utolsó időkben sokat beszélgettünk arról, mit lehet akkor csinálni, ha nincs jó állapotban a textil, ha sérült a báb, ha a színeket nehéz beazonosítani. Szerintem erkölcsi kérdés, hogyan javítunk. Azt akarjuk-e látni, hogy a bábot használták, vagy az újhoz közeli állapotra akarjuk-e visszaállítani? Szerintem fontosabb az, hogy a felújítás vagy pótlás során báb történetét őrizzük meg, ne akarjuk azt elfelejteni vagy eltagadni.

    Kolozsváry Mariannával készítettük elő a Tiltottak menedéke kiállítást, és az egyik este Marianna telefonált, hogy Bródy Vera rettenetesen dühös, elképesztően fel van háborodva, hívjam föl őt gyorsan, mert csak én tudom elsimítani a helyzetet. Aki ugyan nem haraggal, de elpanaszolta, hogy szerinte nem lehet kiállítani egy bábot úgy, hogy annak be van törve az orra. Megnyugtattam, hogy amit azzal a bábbal meg lehetett csinálni, megcsináltam, de egyszerűen nem tehetjük meg, hogy lecseréljük a báb orrát, mert azzal épp a története veszik el. Felajánlottam, hogy ha nem szeretné azt kint látni, keresünk helyette másik bábot. Erre megadóan mondta, hogy neki fáj, hogy a báb így néz ki, de igazat adott. Arra kért csak, hogy a nevében simogassam meg a bábot.

    Hogy állsz neki egy replika báb készítéséhez?

    Amikor csak tehetem, szétszedem az eredetit. Az alapján leveszem a gipsznegatívot, ami elég hosszadalmas folyamat, de megéri, majd elkezdem a gyártást. Mindig megpróbálok az eredetihez a legjobban hasonlító anyagot keresni, ez talán a textilekkel a legnehezebb, mert az évtizedek alatt sokat változott az anyagok összetétele. Néha viszont egész furcsa kihívásokkal szembesülök. Blattner Géza ördögfigurájának a másolatát készítettem nemrég az OSZMI felkérésére, egy párizsi kiállításra. Kikötés volt, hogy nem lehet az eredeti méret, így le kellett kicsinyíteni a bábot. A korát is szerettük volna láttatni, ami azt jelentette, hogy öregíteni kellett a figurát. Festéssel, csiszolással nem sikerült létrehozni az eredetin látható hibát, úgyhogy jobb híján többször odavágtam a bábot az asztal széléhez. Ettől olyan lett, amilyennek lennie kellett. A legbüszkébb A fából faragott királyfiból a Királylány replikájára, ami Szakály Mártához került. Az ő emblematikus szerepe volt, és amikor nyugdíjba vonult, ezzel ajándékozta meg őt a színház. Bródy Vera azt mondta a bábra, majdnem tökéletes. Az egyetlen hiányérzete az anyag volt, pedig azt is ő választotta hozzá. Jó másfél hónapig tartott, mire az eredetit szétszedtem, lemásoltam, összeraktam a régit, majd megcsináltam az újat. Erre a munkára a mai napig jó szívvel emlékszem.

    Palya Gábor / Fotó: Éltető Anna

    Bábtervezőket jelenleg is oktatnak, bábkészítőket viszont nem. Még van előttek jó néhány év, de kell-e gondoskodnotok az utánpótlásról?

    Mi a harmincas-negyvenes éveinkben járunk, de sokat beszélgettünk Kocsis Eszterrel és a műhelyt vezető Dóczi Líviával arról, hogy jó lenne utánpótlás. Tanítottam a KIMI-ben(bábtörténet) és az SZFE-n bábkészítést, ennek ellenére úgy érzem, most még ódzkodva mondanék igent a tanításra, mert az rengeteg energiát és pontosan meghatározott kereteket igényel. Valószínűleg előbb-utóbb meg kell lépni, mert ez a tudás specifikus és csak a gyakorlatban tanulható meg. Tudjuk, hogy rajtunk múlik, a mi felelősségünk, kik jönnek utánunk. 

    Vannak olyan magyar bábtervezők, akik a műhelyekben, bábkészítőként kezdték a pályát. Te is rálépsz erre az útra?

    Örülök, hogy az utóbbi időben több lehetőséget kaptam a tervezésre, de nem nevezném magamat tervezőnek. Nagyszerű munka volt Fabók Mariann-nal létrehozni A fekete kakast vagy Cseri Hannával a Papa és Josette-et, de a bábkészítés sokkal jobban érdekel. Szeretném a restaurátori tudásomat tovább bővíteni, talán a Képzőművészeti Egyetem restaurátor szakán.

    Szerző: Papp Tímea

    banner_bigBanner2
    Színházi pillanatok az Instagramon
     -
    HÍREINKET ITT IS KÖVETHETI:
    © 2022 szinhaz.online
      KapcsolatImpresszumMédiaajánlatAdatvédelmi irányelvek
  • facebook
  • instagram
  • nka