A Színházi Dramaturgok Céhe október 15-16-án, pénteken és szombaton dramaturgia és a dramaturg változó helyzete a 21. században címmel rendezi meg a Radnai Annamária Emlékkonferenciát. Az esemény egyik szervezőjét, Török Tamara dramaturgot kérdeztük.

A konferencia témája a dramaturgia és a dramaturgi helyzet változása. A pályád alatt mik voltak a legnagyobb (globálisan a szakmát érintő) fordulatok, és ezek hogyan érintettek téged?

Elsősorban nem fordulatokról, inkább egyre markánsabban érzékelhető folyamatokról beszélnék. Miközben én kőszínházban dolgozom, és a dramaturgi szerepem a lényegét tekintve nem változik, a fiatalabb kollégáim már egy másfajta szemlélet szerint tekintenek a munkájukra: bátor átiratok készítőiként, előadáskoncepciók kitalálóiként sokan a rendezők egyenrangú alkotótársaivá váltak. Másoknak, főleg a független társulatokkal dolgozó dramaturgoknak szintén tágult a mozgásterük, változatos módokon és szerepekben vesznek részt az alkotófolyamatban és a szervezőmunkában. Az európai tendenciát tekintve egyre fontosabbá válik a dramaturg szerepe, még azokban az országokban is, ahol korábban alig dolgoztak dramaturggal a rendezők, nem beszélve Németországról, ahol a dramaturgok szinte minden esetben a színházak művészeti vezetésének fontos tagjai, a színházak arculatának meghatározó alakítói. A nemzetközi színtéren ilyen értelemben fordulatot jelentett számomra, amikor Oliver Reese, akit a Deutsches Theater dramaturgjaként ismertem meg, a Berliner Ensemble igazgatója lett. A magyar viszonyok között az egyik legpozitívabb fordulat az elmúlt évtizedben kétségtelenül az volt, amikor Kárpáti Péter, Upor László és Jákfakvi Magdolna épp a változó dramaturgi szerepek jegyében és főként az íráskészség fejlesztésére koncentrálva indított osztályt a Színház- és Filmművészeti Egyetemen, és sajnos ugyanilyen meghatározó, csak épp ellenkező előjelű fordulat az SZFE átalakítása, amely ennek a fantasztikus munkának – legalábbis az SZFE keretein belül, az SZFE-n diplomázni vágyók számára – véget vetett. Ezek a változások a szakmánk egészére hatással vannak. 

Ha egy rendező megakad, legjobb barátja, a dramaturg tud neki segíteni. Mi van akkor, ha a dramaturg kerül hasonló helyzetbe? Ki tudja őt abból kisegíteni? Esetleg egy másik dramaturg?

Ha már zajlanak a próbák, akkor a színészek. Általában nekik jutnak eszükbe a legjobb szövegjavaslatok.  A rendező egyébként szerintem ritkán akad el úgy, hogy a dramaturgnak kellene megtalálnia helyette a megoldást, az viszont gyakran előfordul, hogy egy-egy kétely átbeszélése, elemzése, a dramaturggal való közös gondolkodás valóban segít neki a probléma megoldásában. A dramaturgok egymástól inkább a produkciók előkészítési szakaszában kérnek nyelvi vagy „szakértői” segítséget: tudjuk egymásról, hogy ki melyik íróval foglalkozott sokat, mihez ért nagyon, milyen nyelveken beszél. Ha jól emlékszem, az egyetemi tanulmányaink alatt épp Radnai Annamária hasonlította akadályversenyhez a dramaturgságot; ha az ember megakad, a kreativitásán múlik, hogyan találja meg a megoldást. Kutattam már bírósági archívumban, kértem a szöveghez segítséget orvostól, ügyvédtől, építkezés-vezetőtől, vízvezetékszerelőtől, és a kollégáim nyilván ugyanilyen kitartóak ebben. 

Ha két dramaturg találkozik, hány kérdés után térnek rá a „szakmázásra”?

Nagyon különböző viszonyban vagyok a kollégáimmal; mondjuk, átlagosan a harmadik kérdés vonatkozik a színházra. De pont azért szeretem a dramaturg barátaimat, mert közben sok minden másról is tudunk egymással beszélgetni.  

Vannak egyébként szervezett eseményeitek, ahol szakmai kérdésekről szó esik?

Nagyon fontos kezdeményezésnek gondolom a Kortárs Dráma Nyílt Fórumát, darabfejlesztő programját, amikor több dramaturg-csapat dolgozik kortárs szerzőkkel a darabjaikon hónapokon át, közös beszélgetésekkel, workshopokkal, felolvasásokkal. És szeretem a Deszka Fesztivál kortárs előadásai utáni szakmai beszélgetéseket is.

Hogyan jött a konferencia ötlete, kiknek szól, és van-e vele távlati célotok? 

Radnai Annamária mindannyiunk számára az egyik legfontosabb vonatkozási pont, meghatározó tanárunk, kollégánk volt. A konferencia ötletét Cseicsner Otília vetette fel nem sokkal Annamari halála után, de csak később kezdtünk a szervezéshez egy hatfős csapattal, ráadásul a pandémia miatt másfél évet csúszott az időpont. Mindenképp jelenléti formában szerettük volna megrendezni, mert a program szakmai része mellett a személyes találkozásokat, az informális beszélgetéseket is fontosnak gondoljuk.

Terveink szerint kétévente rendezzük majd meg, az egyik évben a dramaturgiával, a másik évben a műfordítással kapcsolatos témákról. És a látókörünk szélesítése érdekében nagyon szeretnénk majd nemzetközivé tenni, külföldi vendégelőadókat is meghívni rá.

Mennyire kellett győzködni a kollégákat, hogy adjanak elő?

Az előadók többségét egyáltalán nem kellett győzködni, hamar kialakult a dramaturgok, színháztörténészek, egyetemi oktatók, doktoranduszok, drámaírók, rendezők körülbelül húsz fős köre. Olyanok is voltak köztük, akik nem maguktól jelentkeztek, hanem mi kértük fel őket a szereplésre, mert szerettük volna, ha megosztják a szakmabeliekkel a saját, speciális területükön szerzett tapasztalataikat. 

Az előadásod címe: Az európai dramaturgok szerepe a kortárs drámák színpadra juttatásában. Ennek kapcsán jutottál olyan megállapításra, ami számodra is meglepő volt? 

A saját témám szempontjából az, hogy a pandémia mennyire ráirányította a figyelmet a kortárs drámára, milyen sok projekt valósult meg nemzetközi szinten is, amelyek fókuszában a kortárs szövegek álltak. A stockholmi Dramaten Színház már tavaly tavasszal rövid monodrámákat készíttetett a nagy európai színházak szerzőivel a covid-helyzet személyes történeteiből, később egy olasz színház és a Katona is kortárs drámapályázatot hirdetett, amelynek győztes pályaműveit online, a film és a színház közötti új műfajjal való kísérletezés eredményeképpen mutatták be a nézőknek. Érdekes, hogy épp a koronavírus miatti kényszerű leállás adott új lendületet a kortárs drámának. 

Szerző: Papp Tímea