Színművész, színházigazgató, projektvezető, tanár. Volt úgy, hogy mindent újrakezdett az életében, amiben töretlen hite segítette. Talán mindez fiatalkori balesetéből is fakadhatott, ami után úgy érezte: semmi nem gátolhatja meg abban, hogy elérje álmait. Női vezetőként állta a csapásokat, színészként megélte a színházi alkotófolyamat csodáit és létrehozta a mára már nemzetközivé vált Versünnep Fesztivált. Az idei KŐFESZTEN a Trianon 100 című előadásban a Psalmus Hungaricust hallhatja tőle a közönség. Kolti Helgával beszélgettem.
Jövőre lesz 17 éves mondhatni, hogy az Ön „gyermeke”, a Versünnep Fesztivál, amely számos műkedvelő versmondót, művészt, színházat, iskolát és közösséget meghódított már, és az anyaország határain túl is számos helyre eljutott. Miben áll a esemény évről évre fokozódó sikere?
Amikor sok évvel ezelőtt megfogalmazódott bennem a fesztivállal kapcsolatos első gondolat, szakmai hiányérzetemből táplálkoztam. Színésznövendékként Gáti József volt a beszédtanárom a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, akitől nagyon komoly képzést kaptam, a versek ismeretét illetően is. Mint gyakorló színész sokszor alkalmam nyílt verset mondani. Miután egyre több helyre hívtak, áttekintve a helyszínek programkínálatát, azzal szembesültem, hogy a kilencvenes évek környékétől a versmondás már nem volt olyan népszerű az előadóművészet megjelenésének számos színterét illetően. Hibásnak láttam a folyamatot, mert mindig is fontosnak tartottam, hogy a színészek verseket tolmácsoljanak, másrészt azt is, hogy a felnövekvő generáció szakavatott tolmácsolásban találkozzon a versekkel. Ebből a megtapasztalásból született bennem a gondolat, hogy létrehozzunk egy, a versekkel való találkozást a fókuszba helyező eseményt, ahol a verset szerető, mondó és értő emberek megmerítkezhetnek ebben a csodálatos világban.
Miért ennyire fontos a versolvasás és a versmondás?
A vers a negyedik dimenzió az életünkben, ahol a teremtéssel találkozunk. S ez nem csupán a színészekre értendő. Ezért nagyon fontos, hogy a megszületendő gyermekek már az anyaméhben találkozzanak a mondókákkal, dalokkal és versikékkel, majd később az édesanyjuk által elmondott verses mesékkel. Hiszen az agy képekben gondolkodik, és éppen a vers az, ami ezeket a képeket segít megérteni olyan komplex formában, hogy amikor a verseken keresztül akár egy kisgyermek, vagy éppen kamasz találkozik önmagával, választ találhat az életében fölmerülő kérdéseire. A vers belső utazás, és a legjobb barátunk. Amennyiben képesek vagyunk megállni napjaink forgatagában csak fél órára, a vers segíthet a legtöbbet, hogy inspirációt kapjunk.
Gyermekkorában gyakran járt versmondó versenyekre, ahol rendre sikereket ért el. Miután első jelentkezésre fölvették a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, nem lepődött meg, hogy rögtön bekerült Huszti Péter és Kerényi Imre osztályába?
Azért volt csodával határos dolog, mert semmilyen előtanulmánnyal nem rendelkeztem, az összes osztálytársammal ellentétben. Egy kis faluból indultam el, a családunkban senki sem foglalkozott művészetekkel. Az elhivatottságomban talán közrejátszhatott az is, hogy 16 évesen volt egy balesetem, ami után azt gondoltam: nem létezik, hogy az álmaim ne valósuljanak meg.
Melyek voltak a meghatározó élményei a főiskolán?
Az első két év kínszenvedés volt számomra. Olyan közegbe kerültem, ahol minden ismeretlen volt. Kerestem a helyem és a rendszer összefüggéseit. Szerencsém volt, mert Huszti Péter és Kerényi Imre is, bár a személyiségük különbözőségéből fakadóan, de segítették a beilleszkedésem. Huszti végtelenül érzékeny volt minden rezdülésre, Imre pedig kifejezetten karakteres, és szigorú osztályfőnök. A poklok poklának megélése után végül a második két évem az igazán fölszabadult alkotásról és az osztálytársaimmal megélt csodálatos élményekről szólt. A két művész- és tanáregyéniség személyisége kiegészítette egymást. Kiváló páros volt, a szakma csúcsát jelentették mindketten, és az együttműködésük olyannyira inspiráló volt számunkra, amit szerintem egyikünk sem felejt el.
A diplomája megszerzése után a Veszprémi Petőfi Színház társulatának tagja lett. A teátrummal sajátos, évtizedeken átnyúló kapcsolata alakult ki, hiszen vezetője is volt öt éven át a társulatnak.
Ennyi év távlatából leülepedtek bennem a történtek, és azt hiszem, hogy a megfelelő konklúziókat is levontam. Érdekes a viszonyom a veszprémi színházzal, hiszen a főiskola után rögtön oda kerültem színészként. Hegyeshalmi László, akire máig nagy tisztelettel tekintek, nem csupán a színészi alkotómunka, hanem a menedzsment megismerése kapcsán is partnerem, segítőm volt. Később, családi okok miatt elszerződtem Szegedre mesteremhez, Ruszt Józsefhez, és végül, sajnos, szintén a magánéletemben történtek okán visszaszerződtem Veszprémbe. Akkor már Vándorfi László volt az igazgató, akivel emberileg és a színházról alkotott látásmódunkban sem találtuk meg a közös hangot. Székesfehérvár állomás következett az életpályámban, ahonnan megbízott igazgatói teendők ellátására hívtak vissza Veszprémbe.
Hogyan látja, miért éppen az Ön személyében gondolkodtak az átmeneti időszakban?
Véleményem szerint azért, mert pontosan tudták, hogy a közösségi érdekeket mindig előrébb helyezem a sajátoménál, jól ismerem a társulatot, a színház működését, és tudom, hogy mire van szüksége egy alkotónak, művésznek ahhoz, hogy valóban kiteljesedhessen. Nehéz időszak volt, főként 2002-től, rengeteg megszorítással és költségvetési elvonással. Társulatot teremteni, erőt mutatni, minőségi változást elérni és a gazdálkodást is rendbe hozni nőként, egyben vezetőként embert próbáló feladat volt. Ötször annyit kellett dolgoznom, hogy azt az elismerést kivívjam, ami adott esetben tálcán kínálkozik egy férfi igazgató számára. Miután végig vittem öt évet, és éreztem magam mögött a társulat többségének bizalmát, úgy gondoltam, hogy folytatnom kell a megkezdett munkát és én is benyújtom az igazgatói pályázatom. Mint közismert, nem mellettem döntöttek.
Női igazgatóként hogyan bírta a nyomást?
Hívő ember vagyok, és az általam betöltött tisztséget szolgálatként éltem meg az első pillanattól kezdve. Úgy gondoltam, hogy nem véletlenül kerültem oda és dolgom volt a társulattal. Másrészt felelősséggel tartoztam a színházért, a művészekért és a munkatársakért is, nem hagyhattam cserben őket. Időnként megpróbáltam megosztani a meglátásaimat a vidéki színházak vezetőivel is – akik nyilván nem éltek velük –, viszont öröm látni, hogy ezek a koncepciók azóta gyakorlattá váltak.
Említene egyet?
Ilyen volt például a bemutatott előadások kölcsönös vendégjátékának kezdeményezése. Hiszen mindamellett, hogy egy város közönsége megismerheti más színház színészeit és produkcióit is, mindez a szükséges megtérülést tekintve sem utolsó szempont. Akkor még minden kiskakas a saját dombján kukorékolt, de végül is, jó látni a változást. Utólag visszagondolva, kegyetlen volt az engem körülvevő világ.
Segítsen, hogy megértsem mindennek a hátterét.
Röviden válaszolok. Amikor bajba kerültem, sokan nem nyújtottak segítő kezet. Hosszú éveken keresztül légüres térben léteztem. A hitem volt az egyetlen kapaszkodóm.
Mindezek után, és talán az Ön által említett, megélt hitbéliségből fakadóan számos feladat megtalálta, ahogyan napjainkban is, mások mellett a Déryné program projektvezetője. A tanítás, példának okáért milyen szerepet játszik az életében?
A tanítás életem nagy szerelme. Úgy gondolom, hogy mindannyiunk nagy feladata és küldetése, hogy az utánunk jövő generációnak átadjuk a tapasztalatainkat, a tudásunkat, és az eszköztárunkat, és inspiráljuk őket az alkotás csodás, fölemelő élményének megélése iránt.
Az alkotást említette: beszélgessünk kicsit a KŐFESZT-en látható Trianon 100 című előadásról, amelyben a közönség elé lép. Mesélne a koncepcióról?
Csúri Ákos álmodta életre az elődadást, és lenyűgöző az a szellemi közeg, amit létrehozott. Ismét egy vágyból valósággá váló csodának adhatjuk tanúbizonyságát. Gimnazista korom óta mondom a Psalmus Hungaricust és nagy öröm számomra, hogy ezzel a verssel részese lehetek a produkciónak, hiszen az eltelt évek alatt számos jelentésréteggel gazdagodott bennem. Ezért úgy gondolom, hogy méltó ahhoz a szellemiséghez, amit az alkotók is magukénak éreznek.
A KŐFESZT után mi várja még a nyáron és hogyan készül az őszre?
Rögtön a fesztivál után Versünnep Tábor kezdődik, ahol a tanításé lesz a főszerep. Tavaly a pandémiás időszak miatt nem tartottuk meg. Számomra fontos, hogy a professzionális versmondók mellett az amatőrökre irányuló figyelem és tehetséggondozás is teret nyerjen, így a nemzetközi seregszemlén legjobban teljesítők kaptak meghívást az eseményre. Utána pedig a Déryné programban számos feladat vár rám, csodálatos előadások és tehetséges művészek között. Nem mondhatnám, hogy nem teljes az életem.
Szerző: Oláh Zsolt