2014 óta rendezik meg a Textúra összművészeti sorozatot, melyben a Nemzeti Galéria állandó kiállításából kiválasztott képeihez kérnek fel írókat olyan, a műalkotások inspirálta szövegek megírására, melyeket az adott térben színészek mondanak el. Különleges varázs a későesti múzeumban így bolyongani képről képre. A tavalyi előadást Sardar Tagirovsky – Magyarországon is számos izgalmas előadás fűződik hozzá – rendezte. A Textúra 2022 eSzínházi bemutatója kapcsán beszélgettünk vele.
Sardar Tagirovsky: Mindenképpen megnyugvást adott, mert egy kicsit haza tudtam érkezni, miközben a Textúrát rendeztem. Tudtuk, hogy milyen keretek között, milyen határokon belül mozoghatunk, és ez adott egyfajta szabadságot.
A Textúra során az emberek egy időben különböző terekben, termekben kezdenek, különböző útvonalakon közlekednek. Bizonyos értelemben pont úgy, mint az életben. Ez a fajta “jövés-menés” jobban hasonlít a fiatalkori felfedezési vágyhoz, az ünnephez, így talán több gyermeki kíváncsiság is van a levegőben, mint a színházaknál általában.
A résztvevők nyolc csoportban, különböző útvonalakon járták be a Textúra tereit, más sorrendben találkoztak a képekkel és a hozzájuk írt szövegekkel. Ez nehezítette a dramaturgiát, a rendezést? Kellett törekedni arra, hogy valami egészet adjanak ki a történetek, vagy a nézőkre bíztátok, ki mit visz haza az estéből?
Ez döntés kérdése volt a rendezés során, hogy mit jelent a szabadság: valaminek a követése vagy az atmoszférák megélése.
De ez a színházban is örök kérdés: mikor kell, hogy érthetővé váljon valami, és mikor érdemes, hogy elveszítsük az értelmet.
Mikor akarunk linearitást adni az eseményeknek, követhetőséget, dobozba zárni és felcímkézni, s mikor van az, hogy ki merünk ebből szakadni, vagy annyira elmerülünk egy-egy témában, hogy eltűnik, s marad a létezés. Ilyen értelemben az élet éppúgy felfogható egy értelmezhető idővonalnak és egy megfoghatatlan asszociációs tengernek.
Rendezéseidben a szabadság kérdése mindig erős hangsúlyt kap. Még erősebb lett ez a Textúra rendezésekor, amire éppen háborús területről érkeztél? A képekhez írt szövegeken is érződött a közelünkben zajló háború lenyomata.
Talán hamarabb kezdtünk társadalmi szinten sebezhetővé válni, mint ahogy azt a későbbi események meghozták volna. Mindig is éreztem a levegőben, hogy túlságosan is feszül, készül valami a társadalomban, olyan módon, mint a második világháborút megelőző harmincas években, amikor az emberek vadul kezdtek belekapaszkodni az Art deco-ba, a jazz különböző formációiba, a swingbe. A Nemzeti Galériában volt egy Art deco kiállítás, azokon a plakátokon érzünk valami önreflexiót, de inkább zavarba jövünk a társadalmi hierarchikus egyenlőtlenség elfogadottságától. Mintha a bulinak lett volna hierarchiája, ez volt a harmincas évek levegőjében. Paradox természetű ez a hierarchia, mert a szórakoztatóiparhoz kapcsolódik.
Amiben mi most élünk, azt gondolom, nem áll messze a szórakoztatóipartól. Se a színházaink nem állnak távol tőle, hiszen egy számot kell teljesítenünk a fenntartó felé, de a televízió, annak az elmúlt években történt folyamatos züllése ugyanezt mutatja. Könnyen befogadhatóvá akarnak válni az emberek számára, ami kezd tragikussá válni. A különböző fórumok, az instagram, a facebook, a tik-tok világa olyan ketyegő bombát jelent, ami feloldhatatlan, felismerhetetlen társadalmi különbözőségekhez vezet, ami legitimálja a „bűneinket”. Hiszen ha szórakozni akarunk, akkor megengedhetjük magunknak azt, hogy bármit megtehessünk, s „istenekké” váljunk. Mondván, hogy a cél szentesíti az eszközt.
Ezek dolgoztak akkor bennem, amikor 2019-ben megrendeztem Szatmárnémetiben a Raszputyin előadást. Akkor az emberek még nem tudták, hogy mi minden közeledik. Én sem azért nyúltam a témához, mert tudtam, hogy mi jön, annyit tudtam, hogy a dolgoknak van egy természete: ha túlságosan erős a buli hierarchiája, akkor az társadalmi robbanáshoz vezet, valahogy kimakszolódik. A társadalomban sokan érzik legbelül, hogy meg kell tisztítani a rendszert, mert ez kollektív lelkiismereti kérdés is egyben. Túl nagy a habzsolás, épp úgy, mint Ferreri Nagy Zabálás című legendás filmjében. Ilyen gondolatmenet dolgozott bennem a Textúra rendezésekor is, ezt a témát akartam tovább gondolni.
Dolgoztak bennem a kételyek, annak a kérdése, hogy milyen legyen az előadás, amikor tudom, hogy hatalmas tragédiák zajlanak a világban. A munkát imádtam, de folyamatosan feltettem magamnak a kérdést, hogy miért rendezem. Van-e létjogosultsága a puccos világnak apokalipszis idején? A válasz korántsem egyértelmű nem. Inkább kétértelmű igen.
Adott volt a nyolc kép és a hozzájuk írt szövegek. Lehetőségetek volt Bíró Bence dramaturggal, hogy hozzányúljatok, szerkeszthessétek?
Szerzője válogatta, de többnyire volt annyi szabadságunk, hogy afelé tudtuk mozgatni a szálakat Bencével, amit mi szerettünk volna. Próbáltuk megérteni a szövegek természetét, s megérteni azt is, hogy mi mit akarunk. Bár a felkért szerzők nagyon különbözőket írtak, de szembeötlő volt, hogy a legtöbb próza hangulatát valami furcsa melankólia és tragédia övezte. Sokan érintették maguktól a háború valóságát. Ez az adott korszaknak a sajátja, a korábbi Textúrákon ilyen erősen nem volt jelen az apokalipszis dimenziója a világban. Olyankor érzed, hogy kicsit kényes, hogy színházzal foglalkozz, amikor segíthetnél az embereknek is. Aztán ez újra elfelejtődik, s fontossá válik, hogy éljünk. Próbáltuk a szövegeken keresztül az élet iránti vágyat megtalálni. Azért hagytuk meg bizonyos szövegek esetében a kíméletlen kegyetlenséget.
A sötét tónusokat is azért hagytuk meg, mert azoknak a képzeletbeli kontrasztjában lehet meglátni a fényt. Próbáltuk afelé vezetni az előadást, hogy az felkiáltójel legyen, de ne magyarázat.
Több színházigazgató úgy véli, most az embereknek a szórakoztatásra van szüksége. A szórakoztató, mint az eladható séma -és nem a Molière-beli igényes klasszikus komédiára gondolok – szerintem nem létezik, mert akkor ugyanott tartunk, mint egy C-kategóriás szappanopera létrehozásában. Az nem érv, hogy azért kell szórakoztatni, mert a világ úgyis kegyetlen, ezzel ne takarózzunk. Eddig is rengeteget szórakoztunk, mégsem lehet érezni, hogy társadalmilag olyan hatalmasat fejlődtünk volna. Ez megmásíthatatlan tény.
Azt mondtad, a Textúra rendezésére „hazaérkeztél”. Nálad a haza fogalma összetettebb lehet, itthon vagy, amikor Magyarországon rendezel, de legalább annyira otthonodnak érzed Sepsiszentgyörgyön, Marosvásárhelyen, Olaszországban. Pár napja az Almetyevszki Nemzeti Színház művészeti igazgatója lettél. Mit jelent számodra az otthon és a haza?
Eszembe jutott a régi mondás egy kicsit másképpen: mindenhol jó, de legjobb úton lenni. Ez nálam mára száz százalékosan igazzá vált. Mindenhol egy kicsit más, de számomra a haza, ahol be tudnak fogadni emberileg, ahol talán nem baj, hogy másként gondolkodom.
Ezt leggyakrabban a színház világában tudtam megtalálni, de nem mindig. S talán azért is inkább az erdélyi, a székely világ jelenti ezt, mert ők folyamatos út-, és otthonkeresésben vannak és voltak.
Mivel én nem tudtam egy helyen letelepedni, egy lehetőségem maradt, hogy keressem az otthonom, de ne ragaszkodjak hozzá. Ezt hol a barátaim jelentik, hol bizonyos helyszínek, hol bizonyos helyszínek az emlékeimben. Az elmúlt fél évben számomra a haza az önmegismerést jelenti, az önmagammal való ismerkedést, a találkozást. Hiszek a sorsszerűségben, a kapott jelekben, s el kell hinnem, hogy ezek a jelek tartanak valahová. Ez döntés kérdése, nem naivitás részemről. Sokszor mi magunk határozzuk meg, hogy mit éljünk meg, Ezért kerültem az Almetyevszki Nemzeti Színházba is, mert minden jel arra mutatott, hogy itt is kell tevékenykednem.
A színházi helyeid közös pontja a kísérletezés lehetősége és a szabadság?
Talán, bár ez az arány mindenhol mást jelent. Mást jelent Szatmárnémeti Északi Színház Harag György Társulatának, ahol Bessenyei Gedő István vezetésével elkezdett kimozdulni a megszokottságából a társulat. Mindenhol más az arány arra, hogy mi maga a kísérletezés. Az Almetyevszki Színházban nagyobb a kísérletezés iránti vágy, beszéltem az ottani kulturális élet meghatározó embereivel, és arra jutottam, hogy nagyon sok lehetőségem lesz arra, hogy adott esetben, mint a Textúrában, tudjak dolgozni, kísérletezni. Nem múzeumi, hanem városi és nemzetközi léptékben.
Részben emiatt a szabadság miatt vállaltam el az ottani felkérést, mint Művészeti Igazgató (Főrendező), részben amiatt, hogy felépüljön valamennyire egy kulturális híd Kelet és Nyugat között. Erre minden támogatásom adott szellemi és fizikai síkon egyaránt.
Terveim között szerepel az Almetyevszki Nemzeti Színház igazgatása mellett egy Nemzetközi Színház létrehozása is Budapesten. A többszólamúság jegyében szeretném ezeket az álmokat megvalósítani.
Ezt a többszólamúságot akkor definiáltam először igazán a magam számára , amikor a tavalyi Textúra premierje után beszédet kellett mondanom. Arról beszéltem, hogy a Textúra 8×8 variációját ( nyolc terem, nyolc képzőművészeti alkotással és szöveggel, nyolc egyszerre induló csoporttal) egyszerre nem láthatom soha, s ez egyszerre volt tragikus, mind a rendező (elv) és felszabadító, mind a szemlélő (lény) számára.
Azt hiszem, hogy hasonlóan működik az élet is: egy szobában vagy, miközben körülötted ezer más helyen zajlik az élet. Párhuzamosan zajlanak melletted más világok is, amikben nem vehetsz részt. A rengeteg különböző „jelenetnek”, ennek a megfoghatatlan mennyiségnek egy gyönyörű zenéje van. És te képes vagy hallani a képzeleted és a kíváncsiságod segítségével azt, hogy mindenhol történik valami szépség a tragédiák ellenére is. Nem kell elhinned azt, hogy a világ faltól falig terjed.
A világ a falakon túl nyúlik a végtelenbe. A bennem lakozó gyerek igényli ezt a hiszékenységet. Ezt “csak” megerősítette, s adta útravalóul újra a Textúra. Az elmúlt hónapokban ez az érzés csak felerősödött bennem. Most már talán megállíthatatlanul.
Szerző: Marton Éva