A Szente Vajk és Galambos Attila által újragondolt Meseautó tavaly november óta nagy sikernek örvend. Az előadás az 1934-es forgatókönyvet veszi alapul, ám a néző egy újdonságokban gazdag, izgalmas vizuális megoldásokkal és fergeteges, fülbemászó dallamokkal dúsított komplex történetet kap, amelybe újból beleszerethet.

A darab író-rendezőjével, Szente Vajkkal beszélgetett Morva Daniella.

Az álomszerű Meseautó-történet 1934-ben született meg, 2016-ban pedig színpadi adaptációt készítettetek belőle Galambos Attilával és Bolba Tamással. A film inspirálta az előadást?

Azt gondolom, hogy szinte minden magyar ember találkozott már Kovács Vera és Szűcs János vezérigazgató történetével. Számunkra mégis rendkívül izgalmas feladat volt, hogy miként tudjuk átültetni ezt zenés színházi nyelvezetre. A filmadaptációk fontos elemei a ma színházának, és bár szükségszerű megtartanunk a hasonlóságokat, építenünk kell a különbözőségre is. A két mű születése között ráadásul közel kilencven év telt el, így nem csupán a dramaturgiai igények, de a történet mondanivalója is változott. Bizonyos állapotokat, eseményeket éppen ezért dalban mesélünk el, néhány karakter szerepét pedig jobban kiemeltük.

A budapesti előadáshoz képest is történt változás. Ez szükségszerű volt, vagy az új ötletek indukálták?

Az alkotótársakkal egyetértettünk abban, hogy Kecskemétre úgy hozzuk el a Budapesten már nagy sikert befutott előadásunkat, hogy egy vadonatúj verziót keszítünk belőle, ahol sem a díszlet, sem a jelmezek, sem a koreográfia nem ugyanaz, és a rendezés sem azonos azzal, amit bármely eddigi feldolgozásban láthatott a közönség.

A csillogáson túl mélyebb rétegeket is rejt az előadás. Hol keressük ezeket?

Azért ilyen ismert ez a történet, mert jó! De nem arról szól, hogy egy férfi sok mindent megtesz egy lányért annak érdekében, hogy megszerezze. Egy ponton túl inkább arról kezd el szólni, hogy egy felfuvalkodott, magát mindenkinél jobban szerető alak hogyan akarja önmagának bebizonyítani, hogy van elég férfi ahhoz, hogy bárkit magába bolondítson. És ekkor hirtelen találkozik egy olyasfajta őszinteséggel, amelynek köszönhetően önmaga előtt lemeztelenedik, elszégyelli magát, és beleszeret ebbe az őszinteségbe. Ez az érzés és felismerés segíti őt ahhoz, hogy megtudja, milyen ember valójában. Amikor erre ráébred, megpróbálja elmondani, de már túl késő. A lány eddigre rájön az átverésre, és azt gondolja, még mindig a játék része. Pedig már nem az. Ezeknek az érzelmeknek az elcsúszása kettejük között nagyon szép. 

Életszerű kérdésekre világít rá a darab?

A történet egyik legfontosabb kérdése, hogy hány személyiségben szeretnénk élni az életünket. Igyekeztünk reflektálni a mai korra a tekintetben, hogy vélhetően mindannyiunkban ott rejtőznek a különféle személyiségek: akik a magánéletünkben, akik a munkahelyünkön, akik az online térben vagyunk. Ahhoz képest váltogatjuk őket, amelyikre éppen szükségünk van. A Meseautó szereplőinek java része is ezzel a kérdéssel szembesül: tudok-e egy másik személyiségként sikeres lenni a magánéletemben, bankigazgatóként magamba tudok-e bolondítani egy nőt úgy, hogy nem tudja rólam, ki vagyok, tudok-e hatni másokra azzal, ha eljátszom a bankigazgatót? Én ma ezeket a kérdéseket teszem fel, míg a 30-as években sokkal inkább arról beszéltek, vajon hozzámehet-e egy szegény lány egy gazdag férfihoz.

Hogyan ér össze ez a történet a musical műfajával?

A musical rendkívül sokrétű. A zene nagyon sok mindenre képes – ahogy a színház is. Mindkettő képes arra, hogy nagyívű, szomorú vagy éppen vidám legyen. Nagy bajban lennénk, ha egy történetben egyféle világot jelenítenénk csak meg, és a szomorú történet csak szomorú, a vidám csak vidám lenne. Nem tudom elképzelni, hogy például a Három nővéren ne tudjunk nevetni. Fel kell tudunk fedezni ezeket a rétegeket is.

Az ikonikus meseautót valóban megépítettétek a teátrum műhelyében, a jármű ráadásul nem máshonnan érkezik meg a színpadra, mint az égből.

Bátor dologra vállalkoztunk itt Kecskeméten, és valóban: megépítettük az autót. Nem volt egyszerű, hiszen komoly formatervezést igényelt, emellett pedig számos technikai igénynek kellett megfelelni. A díszletnek rendkívül fontos eleme az autó, amit a műhelyben dolgozók csodálatosan megépítettek, és ehhez a szépséghez természetes volt, hogy dukál egy nemmindennapi belépő.

Grandiózus látványvilág kíséri végig a darabot – ez valamelyest a zenés előadások sajátja. Milyen vízió alapján indul el a tervezés egy ilyen történet kapcsán?

Egy előadás külseje mostanra nem csupán a díszletet és a jelmezt jelenti, hanem sok esetben a vetítést és az animációkat. Ezek egyrészt a történelemzésből állnak össze, másrészről viszont olyan belső invenciókból, amelyek mint fényképek állnak össze a fejemben. Videófelvételek abból a korból, amiben én nem éltem, valahogy mégis elképzelem. Ezeknek sokszor szélsőséges felnagyítása segít abban, hogy meg tudjam fogalmazni, amit a színpadon látni szeretnék. 

Ezt a munkát segíti meg a fiatal, frissen a pályára érkező generáció is?

Egy színház évadtervének összeállítása komplikált dolog. Egy nagyon komoly mátrix, amelynek egyik legfontosabb kérdése: ki játssza a főszerepeket a kiemelt nézői figyelemre számító előadásokban, és ki a színházszakmailag meghatározó darabokban. A Meseautó az előbbi kategóriába tartozik, épp ezért kiváló alkalom arra, hogy nemrég felfedezett művészeink megmutathassák magukat. Mechle Christianra a tavalyelőtti meghallgatásukon figyeltünk fel, és Venczli Zóra is ezt követően csatlakozott a társulathoz. Mindketten szerepelnek az előadásban, Chrisianra a főszerepet osztottuk. Ez mindig egy hosszú építkezés eredménye: meg kell szokniuk a társulatot, a színpadokat, rutint kell szerezniük több műfajban, és amikor késznek érezzük őket rá, megadjuk a lehetőséget. Ezzel továbbá esélye nyílik a főként zenés előadásokban remeklő színészeinknek, hogy prózai erényeiket is megcsillogtassák. Ez a fajta törekvés és tudatosság fontos építőköve a Kecskeméti Katona József Nemzeti Színháznak.

Szerző: Morva Daniella